vissza a főoldalra

 2013.09.06. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Jussunkat követeljük
Csurka István beszéde elhangzott a Szárszói Tábor a Magyar Megmaradásért című rendezvényen 1993. augusztus 24-én

A magyar társadalom a legkisebb megrázkódtatással hajtotta végre fordulatát 1989–90-ben talán éppen azért, mert 1956-ban minden erejét beleadta egy forradalmi fordulat kicsikarásába, de magára hagyatva elbukott. A kérdés most az, hogy örülhetünk-e a saját sima átmenetünknek, vagy legyünk hideglelősek az eredménytelensége miatt. Ha azt az aránypárt állítjuk fel, hogy a nagy fordulat kis megrázkódtatással a szóban forgó társadalom fejlettségét bizonyítja, akkor a kis hozadékú fordulat nagynak eladva semmi esetre sem bizonyítja a társadalom érettségét, függetlenségét és öntudatos állapotát, ellenben bizonyítja, hogy a társadalom rendelkezik egy alakváltozásra gyorsan képes vezető réteggel, amelyeik a társadalomra rá tudja kényszeríteni a saját önös érdekeit.

A magyar stabilitás, amelyre kormányfőnk oly büszke, csupán annak a következménye, hogy nem történt a társadalom egészére kiható s annak alapvető népi rétegeit igénybe vevő és mozgósító fordulat. Ezzel szemben a politikai rendszerváltozást végrehajtó régi-új értelmiségi csoportok mindezidáig el tudták fojtani a népi elégedetlenséget a rendszerváltás elmaradása miatt, sőt a kicsi változások nagy terheit is rá tudták rakni a passzív alsó rétegekre.

Az a kérdés, hogy beletörődünk-e ebbe vagy küzdünk, sokszor reménytelenül a mélyreható változásokért. A rendszerváltozást, a társadalom átalakítását, az alulról felfelé mozgást jelentő fordulatot ma már csak mi akarjuk, népben, nemzetben gondolkodók, sorskérdések megszállottjai és még mi sem egyformán. Az eddigi álfordulatot végrehajtók kormánypárti és ellenzéki térfélre oszolva egyöntetűen az eddig elért pozíciók megszilárdítására törekednek.

A rendszerváltás megtörtént, állítják, s a következő választások után a kormányváltás, ha bekövetkezik, semmiképpen sem a népi igények irányába tolja tovább a következő vezetést, hanem éppen az elit némely kényszerűen leadott kisebb-nagyobb előjogát szerzi vissza. Ehhez megvan már az ideológia, a liberalizmus. A népi igények oldaláról megkérdőjelezni a jogállamiság fedezetével és az Alkotmánybíróság sorompó leeresztéseivel határolt mini rendszerváltást veszélyes irracionalizmusnak minősíttetik. Vannak persze sokkal ádázabb és lesújtóbb jelzők is. A liberális csoportok szövetkezve a kormány apparátusaival külföldön is képesek lejáratni népi-radikális ellenfeleiket, nem törődve azzal, ha a választópolgárok mégis ezeket választanák, mind a 15 millió magyar számára igen nehéz helyzetet teremtenének. Ilyen alantas gonosztettre a Kádár-rendszer nem volt képes, az csak ott számolt be létezésünkről, ahol egyébként egymást is feljelentgették, Moszkvában.

A magyar békés rendszerváltozás tehát a magyarság elgyengült, szétszórt, kiszolgáltatott állapotának a következménye. A végrehajtók, egyfelől az állampárt, másfelől a vele szemben ülő, akkor ellenzékinek nevezett értelmiségi csoportok ennek a népi gyengeségnek és kiszolgáltatottságnak a közegében alkudták ki a változást. Ebből következik, hogy a rákövetkező 3-4 év csak a kialkudottak végrehajtásának a kora. Nem a rendszerváltozás első éveit éltük most meg, hanem a régi rendszer apparátusi csarnokának új, de mégis second hand gépsorának a próbaüzemét. Ahhoz, hogy a jövő feladatait meghatározhassuk, látnunk kell az átlépendőket és kiküszöbölendőket. Mi az, ami ebben a ’89-es kényszeregyezségben mégis elfogadható, mert érték, és mi az, amit el kell vetni, mert megköti és visszarántja a nemzetet. Mindez a próbaüzemre is vonatkozik természetesen.

1. Nem választotta szét a régi és az új rendszert, nem húzott mindenki által érzékelhető határvonalat. Legfeljebb csak félénk és óvatos szavakkal sejpegte el magát a kommunizmustól, a bolsevizmustól és nem merte sem elválasztani, sem összekötni magát a reformkommunizmussal. Nem választott magának előképet a magyar történelemből, ennek következtében nem illesztette bele magát a történelmi folytonosságba. Sokat szavalt a múlt századi magyar liberalizmusról, miközben somolyogva tűrte, hogy a baloldal egyes hangadói a Horthy-korszak Szekfű Gyulá-s barokkját rákenjék, közben apparátusai, különös tekintettel a miniszterelnököt körülvevőkre, telítve voltak s vannak MSZMP-sekkel mindenütt ezt a rossz hibridet találjuk. Összegezve. Nem mert, nem tudott s nem akart antikommunista lenni, pedig a rendszerváltáshoz erre lett volna szükség. Ezt a hibát teljesen ma már nem lehet jóvátenni. ’94-re már nemcsak 4 évvel múlt el ez a lehetőség, hanem az emberi sorsfordulatok millióival és a társadalmi szerkezet, s főként a tulajdonviszonyok sok esetben visszafordíthatatlan megváltozásával. Vannak azonban olyan részei a társadalmi életnek és az állami életnek, amelyekbe még ezután is bele lehet építeni az antikommunista szellemet. Az oktatás, a nevelés, a kultúra és mindenekelőtt az új államhatalom arculata és a törvényhozás iránya és rendje még átalakítható. Most a kormányra került próbaüzemesek jóvoltából liberálbalos túlsúly van az említett részekben. Ez az aránytalanság súlyos veszélyt rejt magában. Folytatódása eltorzítja a nemzet tudatát, képtelenné teszi feladatai megértésére és teljesítésére. Ez ellen határozottan fel kell lépni. Ez közös program lehet.

2. A próbaüzem másik nagy fogyatékossága a hazugság. Éppen úgy, ahogy a Rákosi-rendszer a felszabadulás és a nép hatalmának nagy hazugságára, a Kádár–Aczél-rendszer pedig az ellenforradalom hazugságára épült, ugyanúgy Antall József látszólag nemzeti rendszere a liberális jogállam hazugságára épül.

Jogállam az igazságosság elemi feltételeinek teljesülése nélkül, elszámoltatás és a törvények betartatásának számonkérhetősége nélkül csak festett díszlet, amely mögé az érdekét érvényesítő régi-új elit elbújik. Ebből tehát feladatként a jogállam alapjainak lerakása, azaz a társadalmi igazságosság, a törvény előtti egyenlőség megteremtése következik. Ezt csak egy erős, célraszervezett állam képes megvalósítani. Ilyenformán az erős állam megteremtése útjában ma a paktummal biztosított liberális háttérhatalom áll. Ez a próbaüzem másik nagy hazugsága: e háttérhatalom. Az Aczél-szárnyból kinőtt, liberálisnak elfogadott háttérhatalom tényét ma tagadják. Holott nemcsak az intézmények java része, nemcsak a privatizáció és annak pénzforrásai, nemcsak a régi dollárfelvételekből származó új tőke van a kezükben, hanem a nyilvánosság és végeredményben a magyar társadalom változási irányának a meghatározása is.

3. A kezükre játszott hatalmi ág és annak pártérdek szerinti működtetése már szinte csak hab a tortán. Nincs feltárva az SZDSZ  eredet megbízotti volta és megbízóinak köre. Ma még csak sejti a magyar társadalom, a nép, hogy milyen jövőt készítenek elő számára ezekben a liberális központokban. Sejti, de szót emelni fél. Ez pedig már a harmadik kérdés: a félelem.

Ha valamiben volt egyetértés a próbaüzemet előkészítő időkben, akkor a félelem nélküli élet megteremtésének szükségességében vitán felül volt. Egyszerűen el sem tudta képzelni a rendszerváltás egyetlen lakiteleki napszámosa sem, hogy a következő új társadalomban félni fog az állampolgár. És mi lett az eredmény, a félelemre legtöbb okuk a napszámosoknak van. A félelem forrásai a következők: a liberális háttérhatalom, amely igényeinek esetleges nem-teljesítése esetén akár az egész országot kirekesztésre javasolná a polgárosult államok köréből. Az egyes ember számára a liberális háttérhatalom egzisztenciális fenyegetettséget jelent. Elég egy elszólás, részvétel valamilyen nem liberálisok által ellenőrzött gyülekezetben, és máris a hátrányok sorozata éri a jogállam polgárát.

Tudását, rátermettségét vonják kétségbe. Tehetik, mert az ember megítélése, szakmai minősítés intézményei a kezükben vannak. Erős összefonódással őrzik is. az értelmiség jelentős része ma ugyanabban az állapotban van, mint az előző rendszerben. Ha dolgozni akar, ha ki akarja fejteni képességét, alkalmazkodni kell a liberális turnusvezetőkhöz. Rendszerint olyanokhoz, akik a régi rendszerben is turnusvezetők voltak. Az egész társadalmat átjáró félelem gerjesztéséhez a különben gyenge kormány is hozzájárul, mégpedig körmönfont módon. Nem véd meg senkit, ellenben, akit nem véd meg, azt végül maga is üldözni kezdi.

Az MDF-ben, a kormányzó pártban 1992-93-ban lezajlott kizárás-sorozat egyáltalán nem csak pártügy, mert az egész társadalom számára komor jelentőséggel bír. Korlátokat mutat fel a radikális magyar szellemnek, s megmutatja ezek átlépésének következményeit. A végrehajtás hazug, embertelen módjával, pitiánerségével pedig az elmúlt korszak undorát idézi fel. Az általános undort a közügyektől ez és az ehhez hasonló eljárások keltik. Kinek áll érdekében undort kelteni, sőt fokozni. A nép végül meglátja az összefüggést és ráébred arra, ami újra csak magányának érzetét komorítja; magára maradt, elhagyták. Nincs olyan vezetőréteg, amelyben megbízhatna. Összejövetelünknek tehát méltóbb feladata, amely tökéletesen harmonizál az 50 évvel ezelőttivel, éppen az lehet, hogy egy ilyen, a nép igényeinek megfelelő magyar vezetőréteg megteremtésének a szándékát felmutassa. Ki kell robbantanunk magunkat a liberális hazugságok alól. Most nem a nézetkülönbségek és a pártkülönbségek számítanak. Egy nemzet hivatott vezetőrétege egyébként sem lehet meg nézetkülönbségek nélkül és világos, hogy nem tartozhat egyetlen pártba, még szekértáborba sem. De a szolgálat készsége és vállalása összekötheti. Ha Szárszónak semmi más hozadéka nincs, csak ennek a szolgálatra jelentkezésnek a felmutatása, akkor már korszaknyitó. Egy nemzet nem élhet tartósan hivatott, a nép többsége által elfogadott vezetőréteg nélkül.

4. A nemzeti érdek. A próbaüzem kormánya nem a nemzeti érdek megvalósításán dolgozik. A társadalom túlnyomó része előtt olybá tűnik, hogy már nincs is magyar nemzeti érdek. A megfélemlített, félrevezetett emberek kétségbeesve tapasztalják, hogy kormányuk, mindig megtorpant, amikor a nemzeti érdek érvényesítéséért ki kellene állnia. Még azt sem engedik meg a népnek, hogy felsorakozzék. Elveszik tőle a folyamát, megváltoztatják a határát? A kormány csak levelez, kilátástalanul hosszú tárgyalásokba bocsátkozik, s végül láthatóan feladja a játszmát. Alárendeli magát a nagyhatalmak stabilitás iránti igényének. Még csak kísérletet sem tesz, hogy valóban kiszabaduljon abból az alárendeltségből, amelybe a háborúvesztés taszította. Barátságokkal kérkedik, vállonveregetéseket vesz készpénznek, s közben még az ’56-ban gyűjtött erkölcsi tőkét is eljátssza.

Olyan körök kegyeit keresi, amelyek bizonyítottan csak ellenzékének támogatói lehetnek, s a kegyek keresése közben lemond az övéiről. A nemzeti érdek a politika fókusza. Ha egy nép észreveszi, hogy az általa választottak már nem a nemzeti érdek érvényesítésén munkálkodnak, akkor az a nép döntés előtt áll. Vagy egy mozdulattal elsöpri az egész rendszert, amit maga köré emelt, vagy bambán tűrve megvárja, hogy idegen érdekek szolgálatába állítsák, függetlenségét kivásárolják és alávessék. A magyar nép nagy szerencsétlensége, hogy mindig akadt olyan vezető rétege a történelem során, amely elárulta. Most is ezt látjuk. A szovjet korszakban szerzett előjogok, vagyonok, hatalmak átváltásával, a bevonható tőke kisajátításával, és végezetül a változás terheinek a népre áthárításával a régi-új elit a függetlenséget is kockára téve nyújtaná át a magyar földet az idegennek, adná oda a bankrendszert, a csekély hadiipart és a magyar föld termését.

Minden ár jó, amit megajánlanak? Minden üzemet csak elértéktelenítve lehet eladni? A tulajdon szabad préda, mert nincs szabályozva a váltása. Koncepciókból kazlakat lehetne rakni, de még kísérlet sem történik a megvalósításukra. Csak blöffölés folyik. Érezhető, hogy az országot idegenek ellenőrzik. Még csak kísérlet sem történik ennek korlátozására. Akármi kezdődik el biztatóan, hátulról benyúl egy kéz és a dolog abbamarad. Indoklás sincs. A fogyatkozó nép fél a jövőjétől, mert érzi, hogy védtelen. A szeme láttára készítik a helyet a tanyájában, a határában, az intézményeiben, s neki tűrnie kell, mert ő nem hihet a szemének. A saját nyilvánossága, a sajtója és a tájékoztatása ugyanis elzárja előle azokat az információkat, amelyek alapján felfoghatná a saját valóságát. Egyre kevesebb az önálló tájékozódásra képes ember, közel az állapot, amikor már az igény is kivész az önálló tájékozódásra. A politikát alátámasztani képes gondolatok nem születnek meg, mert az ilyen gondolatokra képes erőket a hazugsággal való szembefordulás kényszere köti le. Nemcsak a talajt veszítjük el így a lábunk alól, hanem az időből is kifutunk. 3 év már elveszett, s most arra készülnek, hogy további 4-et elherdáljanak. A végzetes időzavarból csak egyértelmű cselekvéssel és összefogással lehet kikerülni. A nemzeti érdek önmagukkal szemben is kérlelhetetlen embereket kíván. A tényekkel való szembenézést nem lehet tovább halogatni. Azért, hogy ide jutottunk, valamennyien felelősek vagyunk. Hiszékenyek voltunk, rövidlátók és hagytuk magunkat egymás ellen kijátszani.

A jus murmurandi, a morgás joga már megvan, de az édeskevés. A hatalmat kell a nép felvilágosítása és tudatosítása révén megragadni. Igenis, megragadni.

Ez pedig tájékoztatási és tudatbefolyásoló intézmények birtoklása nélkül nem lehetséges. Közös akciókat kell tehát szervezni a most fennálló morbid helyzet megváltoztatására. Ezek azok a legfontosabb kérdések, amelyekben közös nevezőre kellene jutnunk. Ehhez jön még a népességfogyás kérdése, megmaradásunk alfája és ómegája. Világos, hogy mindent ennek az összefüggésében kell látni. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a fogyatkozásunk senkit sem ejt kétségbe, sőt a még hozzánk hasonlóan védekezésre kényszerülő nemzetek is üdvözlik, ha egy terület kiürül és ezáltal a népesség-fölösleget termelő vándorait befogadja. Nem lehet elhárítani a gondolatot, hogy vannak, akik megint arra számítanak, hogy mi majd újra felfogunk egy népvándorlást. De most sajnos nem a kunok jönnek.

Mindig a leggyengébb kerül a legrosszabb helyzetbe, s amely népnek nincs nemzeti érdeket érvényesíteni tudó kormányzata, az szükségképpen a leggyengébb lesz. A helyzet tehát komor, de van még kilábalás. Az összefogás.

Epilógus. A szárszói találkozót egy magán-vállalat rendezi. Ha a Püski cég nem volna, a Szárszó Baráti Kör jó szándéka és minden adomány és állami támogatás kevés volna a rendezésre.

Csak a saját tőke ad politikai szabadságot, azt hiszem, hogy ez lehet, ez kell legyen a gyűlés legfontosabb felismerése. Itt most a szegények üléseznek, szinte kivétel nélkül, olyan politikai szervezetek keresik esélyeiket, amelyek soha nem birtokoltak semmit. Lehet, hogy megjelennek a konferencián nagy vagyonnal rendelkező egyének, de ez nem feledtetheti, hogy a nemzeti oldalnak vagy a népi tábornak, akármelyik politikai oldalon áll is, nincs tőkéje, soha nem is volt. Püskiék a semmiből teremtették vállalatukat. Óriási túlerővel álltak szemben kezdetük óta. És a túlerő csak akkor volt nyugodt, ha teljesen tönkretette őket. Újrakezdeni valamit ugyanis sokkal nehezebb, mint az esetleges akadályokat, sérüléseket leküzdve folytatni. Nem lehet elhessenteni a gondolatot, hogy a másik oldal, az üldözők ezt jobban látják. Hatalmas világtőke áll mögöttük, melynek magyarországi bevonulása már a rendszerváltás előtt megtörtént.

Soros György már Grósz Károly idején itt bóklászott és jótékonykodott, és eleinte fel sem lehetett ismerni, hogy a rendszer végóráira elszegényedett Aczél-mecenatúra helyébe hozták ide. Aczél hatalma abból állt, hogy rendelkezett a pénz felett. Nemcsak a titkosszolgálatokhoz, hanem a bankárokhoz is szoros, Soros szálak fűzték.