vissza a főoldalra

 2013.09.06. 

ÖN, BAJNAI, EGY TALLEYRAND

Ha a már pokolra jutott jellemtelen politikusok olimpiáját megrendeznék, a francia gróf dobogós helye a XlX. századdal bezárólag biztosítva lenne, ám a mai, honi ballib szereplőket tekintve a ceremóniamesternek több kihívója is sikerrel aspirálhatna.

CHARLES MAURICE TALLEYRAND-PÉRIGORD a dongalábú gróf a magyar határhoz érkező Napóleonnak, azt tanácsolta, ne vacakoljon sokat a magyarokkal, miután közismert, régi rossz szokásuk, hogy felnéznek nagyjaikra és büszkék múltjukra, egyszerűen vegye el e nép múltját, és azt tesz velük amit akar. D’Abrantes hercegnő a párizsi szalonok eseményeit megörökítő emlékirataiban az 1789. évi forradalom nagy túlélőjét így jellemezte: „Talleyrand az egyetlen ember, akinek a stíluson kívül, sikerült mindent és mindenkit elárulnia”. Napóleon minisztere, az elvtelen köpönyegforgató, a „sánta ördög”, a „hazugság atyja”, valamennyi rendszer alatt kizárólag a saját érdekét szolgálta.

Az egyházi tulajdon kisajátítására vonatkozó javaslata valamint a francia egyház kivonása Róma fennhatósága alól, a klérus tagjainak állami alkalmazottakká degradálása és egyéb tevékenysége miatt VI. Pius pápa kiközösítette a katolikus egyházból. Talleyrand ez a liberális esküszegő, a püspöki hivatalt elhagyva, érdekből kötött házasságot, házassága mellett több szeretőt tartott. Ez a szélkakas, noha tudatában volt annak, hogy „csak Isten gyermekeinek királysága nem múlandó”, mégsem átallott a forradalom alatt világi püspököket felszentelni. Az utolsó szentség felvételekor is csaláshoz folyamodott, mert Párizs érseke tudtára adta, hogy még egyházi temetésre sem számíthat, ha nyilvánosan meg nem vallja minden bűnét. A korrupciót sem nélkülöző ingatlanspekulációs ügyletei és módszerei miatt diplomáciai bonyodalmakba keveredett még a fiatal Egyesült Államokkal is. A Német-római Birodalom felszámolásával és a Rajnai Szövetség kialakításával együtt járó területi rendezések során hatalmas vagyont szerzett, majd éppen a francia császárság hódításainak csúcsán, 1807 nyarán távozott székéből, hogy az ellenséges hatalmak diplomatáit szolgálja. Ezt a francia szempontból színtiszta hazaárulást jó szándékként bemutatni, akárhogy is nézzük, történelemhamisítás. Talleyrand a maga korában egyébként közmegvetés tárgya volt, éppen azért mert semmilyen aljasságtól, senkinek az elárulásától nem riadt vissza. Egy dolgot tartott fontosnak, amiről orvosának beszélt élete vége felé: „Semmitől sem rettegek úgy, mint a protokoll megsértésétől”. Hazudott egész életében, mint a vízfolyás, mindig, mindenkinek. Napóleon, a katonai géniusz, miniszterének nagy fokú aljasságát csak későn vette észre. Mikor a császár szövetségi ajánlattal szándékozott felkeresni Sándor cárt, Talleyrand titokban megelőzte őt. Állítólag egy gyilkossági gyanú árnyéka homályosította Sándor cár múltját. A francia külügyminiszter titkos látogatása a zsarolás szagától bűzlött. A cár átlátott Talleyrandon, egy percig sem bízott benne, és Napóleon gátlástalan külügyminisztere csak újabb nyomós ok volt, hogy ne fogadja el a császár Habsburg ellenes szövetségkötésre tett ajánlatát. Manapság a sötét jellemtelenséget erénynek feltüntetők, mint reálpolitikust dicsőítik Talleyrand-t, de Isten óvjon bennünket az efféle reálpolitikusoktól.

Napóleon, aki bukását jórészt ennek az árulónak köszönhette, rendkívüli tehetséggel, hatalmas munkabírással, széles körű olvasottsággal, sokoldalú műveltséggel rendelkezett. Gazdasági ismereteiről csak annyit: a forradalom legsúlyosabb problémái pénzügyi természetűek voltak: XVI. Lajos monarchiája is a pénzügyi csőd miatt omlott össze, s egyetlen forradalmi nemzetgyűlés nem volt képes fedezni saját kiadásait. 1789 óta a kormányzatok tulajdonképpen kényszerkölcsönökből, vagyonelkobzásból vagy fedezet nélküli s rohamosan elértéktelenedő papírpénzek kibocsátásából éltek. Napóleon kormányzatának sikerült bevezetnie a hatékony és eredményes adószedést. 1800-ban megalakult a Francia Bank, s három év múlva elérték a pénzügyi stabilitást is: a francia frank értéke egészen az első világháborúig változatlan maradt.

Napóleon a társadalmi csoportok fölé tudott emelkedni, s a közös, nemzeti érdek képviselőjévé vált akkor, amikor a forradalmi diktatúrától és a terrortól már végképp megcsömörlött a francia polgárság. A káosz uralta országban az öt éve szétkergetett jakobinusok „új klubba” tömörültek, a baloldali képviselők kényszerkölcsönt vetettek ki, megszavaztak egy „túsztörvényt”, tombolt a terror. Mindenkinek elege lett a nagy francia forradalomból, amelytől minden rosszat eredeztettek. A franciák jakobinusok nélküli erős, keménykezű kormányzót kívántak, aki képes győzelmet aratni a csatatereken, s képes megvalósítani a belpolitikai stabilitást. Napóleon véget vetett a forradalomnak, saját kezében egyesítette a törvényhozói és a végrehajtói hatalmat, biztosította Franciaország szárazföldi hegemóniáját, átformálta Európa államrendszerét, s több országban megvetette a modern polgári jogrend alapjait. Kétségtelenül nagy ember, nagy hadvezér, törvényalkotó volt, és összességében egészséges, józan gondolkodású ember, aki a becsületre építette uralmát.

Megdöbbenve hallgatta a titkos jelentéseket, melyek nyomán az a gyanúja támadt, hogy az orosz cárnak érzékeny adatokat szolgáltatott ki a saját minisztere.

Napóleon hirtelen haragú ember volt, így nem csoda, hogy éktelen dühbe gurult, mikor világossá vált számára, Talleyrand évek óta a legnagyobb ellenségeit szolgálja, úgyhogy nyílt színen, marsalljai jelenlétében saját kezével szaggatta le rendjeleit az áruló melléről és kis híján behúzott egyet pókerarcú miniszterének. Önuralmát azonban hamar visszanyerte, zubbonyán igazított egyet, s a „század legkiválóbb diplomatájának” annyit mondott fennhangon:

ÖN, TALLEYRAND, EGY SZAR. EGY SELYEMHARISNYÁBA BÚJTATOTT NAGY DARAB SZAR.