vissza a főoldalra

 2013.09.13. 

A klasszikus daraboknak igenis helyük van a színpadokon, mert értéket közvetítenek

Nem lehet az a cél, hogy a közönség magát ostobának érezve álljon föl az előadás végén

Virga Tímea színművésznő Marosvásárhelyen született. 2006 ás 2008 között művészeti iskolába járt. 2008 –tól két évig a Békéscsabai Jókai Színház növendéke. Békéscsabán többek közt játszott a Trenk és az Aska és a farkas produkciókban.

Részt vett Fisher Gábor filmrendező kurzusán, sanzont, kuplét Maros Gábortól tanult. Greifenstein János „bohóc-kurzusának” hallgatója volt – még zsonglőrködni is tud –, kontakt táncot Kalmár Attilától, színészmesterséget Dézsi Szilárdtól tanult. Részt vett R. Kárpáti Péter színpadi mesterség kurzusán. Előbb a Soproni Petőfi Színház, jelenleg a Turay Ida Színház tagja és játszik a József Attila Színházban is.

Főbb szerepei: Iluci (Móra-Zalán: Rab ember fia), Núbiai, egyiptomi (Elton John és Tim Rice: Aida), Zöld ruhás nő (Ibsen: Peer Gynt), Szobalány (Molnár: Doktor úr), Sandy (Robert Thoeren- Jule Styne: Sugar), Meráni táncos (Katona: Bánk bán), Szomszédasszony (Szigligeti: Liliomfi), Kitty (Vajda: Nem tudok élni nélküled), Nahalim (Huszka: Gül baba), Szobalány (Grimm: A suszter manói), Hapci (Grimm-Topolcsányi: Hófehérke), Johnstone gyerek (Willy Russell: Vértestvérek), Ponanatné (Feydeau-Szentirmai-Bradányi: Osztrigás Mici). Hobbi: tánc, fényképészet, zene.

 Még 2012-ben azt nyilatkozta, hogy komikus szerepekben tud igazán kinyílni. Volt alkalma ilyen szerepeket eljátszatnia?

 –Amikor színészetet tanultam, akkor nagyon nyitott voltam a drámai szerek felé. Azt hittem, lírai szerepek várnak rám, és drámaibb alkat vagyok. Nem láttam szépnek magam, de azt tudtam: mély a hangom, kifejező az arcom, és ezek mind drámai szerepekre predesztinálnak. Sőt, olyan példaképeim voltak, olyan színésznőktől lestem el szerepmegvalósítási technikákat, akik a komoly műfajban remekeltek. Mindezért nagyon fura volt, hogy mikor kiléptem a „nagybetűs életbe”, mikor fölvettek a Soproni Petőfi Színházhoz, akkor fiatal lány karaktereket kellett játszanom. Meglepődtem, mikor azzal szembesültem, milyen alakok eljátszására tartanak jónak a rendezők. Jöttek egymás után ezek a szerepek, de mégsem csalódtam, mert rájöttem, hogy a színészetben semmit sem szabad siettetni, mindennek megvan a maga rendelt ideje. Hiszen abszurd lenne, ha fiatalon komoly, vagy idősebb női karaktereket kéne játszanom, mert akkor évtizedek múltán úgy érezném, kimaradtak az életemből a fiatal szerepek. Szeretem ezeket a komikus szerepeket, mert nagyon nyitott alkat vagyok.

 Mi még a „bohóc-kurzust” is komolyan vettük

 Ezt a komikai vénát erősítette meg az, hogy úgynevezett bohóc kurzusra is járt?

 –A Békéscsabai Jókai Színházban végeztem, s nagyon hálás vagyok az ottani igazgatónak, Fekete Péternek. Ő menedzserileg, reklámszakemberként olyan remek tevékenységeket folytat, hogy egyre magasabb színvonalú előadások születnek. Igazgató úr lehetőséget adott a diákoknak arra, hogy minden karakterben kipróbálják magukat. Mozgáskurzusokon vettünk részt, a tánckurzusok közben emelés technikát is oktattak, ami nem is konkrétan a tananyag része. Greifenstein János színész, rendező, a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány bohóca és művészeti vezetője tartotta a „bohóc-kurzust”, amit nagyon komolyan vettünk. A Chaplin-komédiáktól kezdve végigvettük az összes alapfilmet. Akkor úgy hittem, nem áll jól nekem a bohóckodás, a piros orr, és az apró trükkök. Később rájöttem, az ijesztett meg a komikus szerepkörben, hogy a vidám alakításokat a legnagyobbaktól láttam. Olyan mérhetetlen mennyiségű mimikát láttam tőlük, hogy azt gondoltam, minderre én képtelen leszek. Idővel beláttam, nem csak a nagyok utánzásával lehet valaki jó bohóc, komika, így is játszottam, s akkor nagyon sok dicséretet kaptam.

 Mennyire nehéz megnevettetni a közönséget, és kell-e arra ügyelni, hogy a nézőtéten gyerekek, vagy felnőttek üknek?

 –Az úgynevezett gyerekszínjátszást a Magyar Nemzeti Gyermek-és Ifjúsági Színházban kezdtem el, s ott nagyon sokat tanulok Nyírő Beától a színház művészeti vezetőjétől. Olyan szabályokat alakított ki, hogy a mesedarabok vagy 3 és 6, vagy 7 és 14 éves kor közti gyerekeknek szólnak. A kicsik még nem képesek bonyolultabb karaktereket fölismerni, mint a gonoszt, a jót, a szépet, és a csúnyát. Az idősebbeknek már lehet árnyaltabb karaktereket is bemutatni. Bea többször rám szólt, ha valamit túl bonyolultan fogalmaztam meg. Ezért a mai napig tanulom, hogy miként kell gyerekekhez szólni. Amikor viszont a József Attila Színházban játszom, tudom, hogy ez a teátrum milyen színjátszási módra nyitott. Nem kívánnak elvont, misztikus, művészelőadásokat. Amikor pedig tájolunk, mindig közlik velünk, hogy mit vár el tőlünk a közönség. Eddig egy előadás nyitóképében sem szerepeltem, s így figyelem, hogy a kollégák hogyan idomulnak a közönséghez, s abba a játszási módba próbálok én is bekapcsolódni.

 Mi történik a mesék lényegével? Megőrződik-e értékük, lelki-szellemi lényegük, megmarad-e varázserejük, vagy megfosztják őket mindezektől, miközben a szó szoros értelmében vásárra viszik, jutányosan kapható áruvá degradálják őket?

 –Amikor a szezon megtervezzük, próbálunk olyan előadásokat műsorra tűzni, amire szívesen bejön a közönség. Minden téren válság van, így igazgatónőnk ügyel arra, hogy a felnőtt közönséget szórakoztató, de nem gagyi darabokkal csalogassa a színházba. Azt látom, hogyha a felnőttek pénztárcája, még ha nem is engedi meg a rendszeres színházba járást, a szülők mindent megtesznek annak érdekében, hogy gyermekeik színházi élményhez jussanak. Ez az oka annak, hogy nagy mennyiségben fogynak a jegyek, a bérletek a gyerekelőadásokra. Emellett az iskolák is viszik a gyerekeket előadásainkra. Ehhez megfelelő koncepciókra van szükség. Így jó, ha van olyan zenés darab, mint a Dzsungel könyve. A közeljövőben pedig népmeséket – Didergő király, Rátóti csikótojás – adaptálunk színpadra, ez szintén fontos, ha az a célunk, hogy kineveljük a jövő közönségét. A Szeméthegyen túl c. darab pedig közvetve oktató jellegű is. Topolcsányi Laura olyan mesét írt a környezetvédelem témájában, ami nem direkt módon neveli arra a fiatalokat, hogy ne szemeteljenek, s hogy szeressék a kisállatokat. A darabban folyik egy kis szerelmi szál is, s közben a gyerekek rájönnek, hogy az állatokat az emberek önzősége, vagy oda nem figyelése üldözte el. Emellett arra is törekszünk, hogy a klasszikus meséket ne csak a tévéből ismerjék meg a gyerekek, ezért nem nyúlunk a ma divatos mesék után, hanem a Hófehérkét, vagy a Csipkerózsikát mutatjuk be.

 Ilyenkor az is lényeges lehet, hogy az előadás kiállítása szép legyen. Vannak olyan igazgatók, amatőr, dilettáns társulatok, akik olcsó festett függönyökkel, a díszletraktárból összeszedett, leselejtezett bútorokkal állítanak színpadra egy előadást.

 –Nálunk olyan gyerekdarabok kerülnek bemutatásra, melyek kiállításban nem egyszer varázslatosabbak, mint a felnőtt előadások. Hiba, ha szánalmas, egyszerű díszlettel, bízván a gyerek képzelőerejébe visszük színre a mesedarabokat. Azt is ki kell emelni, hogy a műszaki dolgozók is magukénak érzik az előadásokat, és még a próbák előtt mindent megtesznek a siker érdekében. Amikor megálmodtuk a Szeméthegyen túl darabot, már akkor elkezdte a műszak gyűjteni a „szemeteket”, a flakonokat, papírdobozokat. S mikor a gyerekek feljönnek a színpadra a kulisszajárások alkalmával, bizony csodás élményben van részük, s ez főleg a műszaknak köszönhető.

 A mesékhez erősen kötődik a pszichológia is.

 –Hogyne, hiszen korunk egyik nagy kérdése az, hogy erőszakkal telítettek-e a mesék. Itt a klasszikus darabokra gondolok: milyen hatást kelt a gyerekben az, ha például a farkas megeszi Piroskát. A gyerek oldást kap akkor, mikor a gonosz megsemmisül a mese végén. Tévhit, hogy mindenki jó. S ez a felnőtt daraboknál is észrevehető. Ha az adott darab a szeretetről szól, hiszek abban, hogy az hatással van a nézőre is, mikor levonja a mű tanúságát.

 Hiába érzi jól magát a színész az előadás alatt, ha a néző semmit sem ért a darabból

 Nagyon sok rendező a mába viszi át a klasszikus darabokat, vagy túlzottan absztrahál. Szeret ilyen koncepció alapján dolgozni?

 –Engedjen meg egy kis kitérőt: a színészmesterséget egy kiváló tanártól, Dézsi Szilárdtól tanultam. Érdekes, hogy akkor mindkettőnknek absztrakt, elvont gondolkodásunk volt. Így nem is kedveltem sokáig a klasszikus színjátszási módot. Amikor végeztem, azt mondta Dézsi tanár úr: tiszteli bennem, hogy mennyire másként közelítek egyes darabokhoz, és jövőm van a szakmában. Azt is közölte velem: az az idea, amit képviselünk, valaha a reformként jelentkezett, és ne feledjük, egyszer ez is elavulttá válik. Amikor egy képzőművész odaütött az asztalra egy tükörtojást és azt kiállította, az azért volt kuriózum, mert addig ilyenre nem volt példa. Ha viszont valaki ezt tendenciózusán követné, az már nem jelentene semmit. Szerettem az új színjátszási módot, de egy idő után meguntam azon mosolyogni, hogy a rendező teljesen szokatlan koncepcióval közelítette meg a darabot. Nem lehet az a cél, hogy a közönség úgy álljon föl az előadás végén, hogy ostobának érzi magát. Sokszor hallottam az előadás végén ilyen szövegeket a nézőktől: „lehet, hogy műveletlen vagyok, de ebből az egészből egy szót sem értettem”. Ennek nincs semmi értelme. Hiába érzi jól magát a színész az előadás alatt, ha a néző semmit sem ért a darabból. Ezzel nem azt mondom, hogy rosszak a kortárs darabok, vannak köztük remekek is, de azok eljátszása is igazi színészt követel.

 A klasszikus, a szép előadásokat viszont sokszor a kritikusok összemossák a giccsel.

 –Hatalmas különbség van a giccs és a szép közt, aki nem veszi észre a kettő közti határt, annak nincs esztétikai érzéke. Ha egy darabot klasszikusan rendezünk meg, hozzá méltó díszletekben, az nem giccs.

 Irtózom a chat világától, a divatos rövidítésektől, mert ezáltal elfelejtünk szépen fogalmazni

 Sokat tanul az idősebb kollégáktól?

 –Végtelenül tisztelem az idősebb generáció tagjait, és néha sokkal jobban szót értek velük, mind a saját korosztályom tagjaival. Az a kész tudás érdekel, ami az idősebbekben megvan. Ezt is egy példával támasztom alá: évek óta nagy sikerrel játsszuk a Doktor urat, és éppen ezért szakmailag sokat tudunk benne fejlődni. Nekem ez különösen azért nagy élmény, mert számomra két nagyra tartott színész játszik benne: Mikó István és Pásztor Erzsi. Csak a legjobbakat tudom róluk mondani. Én, aki nem vagyok hajlandó egy filmet kétszer végignézni, minden előadáson ott állok és figyelem, ahogy beszélnek. Olyan számomra ez, mint egy véget nem érő rádiójáték. Éppen ez a darab az, ami meggyőzött arról, hogy helye van a színpadon minden klasszikus műnek, s jó volna, ha ezeket nem poros dolgoknak kezelnék, mert értékeket közvetítenek. A gondolatiság és a fogalmazás is lényeges. Fiatal korom ellenére irtózom a chat világától, a divatos rövidítésektől, mert ezáltal elfelejtünk szépen fogalmazni.

 Többször felvetődik már a Múzsák gyermekei sorozatunkban a szép, hangsúlyos magyar beszéd kérdése. Ezt mennyire tartja fontosnak, főleg egy mesejátéknál? Hiszen a gyerekek önkéntelenül is követik a felnőttek beszédstílusát.

 –A beszéd módja koronként változik. Ügyelni kell arra, hogy egy bizonyos beszédstílus mennyire illik az adott darabhoz. Ha folyamatosan patetikusan, monoton módon, hátrafeszített hanggal beszélünk, mondjuk egy gyerekdarabnál, akkor észrevesszük azt, hibázunk, s a nézőtéren lankad a figyelem, mert unják az előadást. Lényeges a szép beszéd, de ami annál is fontosabb, hogy minél színesebben, változatosabb hanglejtéssel beszéljünk a színpadon.

 „Színház az egész világ”- hogy egy klasszikust idézzek. Előfordul, hogy egy-egy utcai párbeszéd, viselkedésmód annyira megragadja, hogy azt elraktározza magában, és azt felhasználja a színpadon?

 –Olyan sok izgalmas karaktert látok az utcán, hogyha csak egynek a viselkedését változtatás nélkül felvinném a színpadra, azt a rendező túlzásnak venné. Egyik nap megfordultam egy szórakozóhelyen, és arra lettem figyelmes, hogy egy úgynevezett emós lány felmászott a falra, és onnan konkrétan szemmel verte, szinte átkozta a teremben lévőket. Néha belebetegszem abba, ha ilyen jeleneteket látok. Komolyan foglalkozom fotózással, és ilyenkor a szememmel átvitt értelemben lementem „személyiségem szerverébe” ezeket a képeket. Természetesen nagyon megható, szép dolgokkal is találkozom, akkor meg elérzékenyülök. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen művészettel foglalkozom és ez nagy fokú empátiát igényel. Nem az a feladatunk, hogy ítéletet mondjuk az általunk játszott karakterről. Mind az íróknak, festőknek, szobrászoknak tudnia kell, hogy egy bizonyos figura miért is vált gonosszá. Az ilyen embereknek is megvannak az álmai, a vágyai, a szomorúságai, és azt is vizsgálni kell, miért mondott nemet a szeretetre.

 Érdekes, hogy több darabban annyira sablonosan játsszák a naívákat, a pozitív hősöket, hogy többször a gyerekek az intrikusok mellé állnak, mert nekik több az eszük.

 –Nem hiszem, hogy ez lehet az ok, hanem, mert a gonosz figura mindig színesebb, ezért érdekesebb játszani, és érdekesebb nézni. Viszont mégsem jó az, ha egy színészt beskatulyáznak, és csak jó, vagy csak rossz karaktert adnak neki.  

Folyamatosan feszegetem képességeim határait; most levegő-akrobatikát tanulok

 Kiskorától kezdve az életéhez tartozott a tánc, ezt is kamatoztatja a színpadon?

 –Folyamatosan sportoltam, táncoltam, s a zene is érdekelt. Ezeket nem hobbi szinten űzöm, hiszen most levegő-akrobatikát tanulok. Ennek egyik oka, hogy nem vagyok otthonülő típus, szeretek új dolgokat kipróbálni, és táncos barátaim vettek rá, hogy ezt a műfajt is megismerjem.

 Nem veszélyes ez?

 –Megmaradok az egészséges középszintnél. A legtöbb ember azt mondja, félek bizonyos dolgoktól, ezért nem teszem meg azokat. Igen, bevallom, félek a levegő-akrobatika közben, de mégis boldog vagyok, hogy ezt a műfajt is megtanulhatom.

 Ilyenkor a boldogság elérése a cél?

 –Ebben az esetben igen, de a fő célom, hogy folyamatosan feszegessem képességeim határait. Nem tehetem meg azt huszonévesen, hogy azt mondjam, kész vagyok, s a fotelben hátradőlve várjam, jöjjenek a szerepek. Nem vagyok kész, hiszen most kezdődik minden.

 Kollégái, ismerősei nem tartják csodabogárnak, hogy ennyi mindennel foglalkozik?

 –Még nem mondták ezt nekem. Azt tudom, hogy három színházhoz tartozom, tudom a műsortervet, s azt is, mi vár rám egy adott napon. Attól függetlenül én is felteszem magamnak azt a kérdést, miért is kell annyi mindennel foglalkoznom. Hiszem, hogy ezekre a kérdésekre előbb utóbb megkapom a választ.

 Nem tart attól, hogy ezért inkább táncbeli, mint színészetbeli képességeire építenek a rendezők?

 –Ez néha eszembe jut, de ha az Operettszínházra gondolok, tudom, ott mindenki remekül táncol, énekel és profi színész. Ha minél több olyan dolgot tanulok, amit később kamatoztathatok, az miért lenne probléma?

 Már érettségi után eldöntötte, hogy a színészi pályát választja?

 –Negyedikesként fogalmam sem volt arról, hogy hová jelentkezzem. Egyre több prospektust hoztak be az osztályterembe, mert el kellett dönteni, melyik főiskolára jelentkezzünk. Egyik pillanatban a szociálpedagógia érdekelt, majd a kertészmérnökség, de még ápolónő is szerettem volna lenni a fronton. Ültem a teremben, és az osztályfőnököm elém rakott egy tucat prospektust, amik különböző színi iskolákat hirdettek. Így aztán tanáraim döntötték el, hogy ezt a pályát válasszam. Két évig egy művészeti iskolába jártam, ami éppen arra volt elég, hogy eldöntsem, színésznő szeretnék lenni. Majd Békéscsabára mentem, és a felvételin Csáth Géza egyik novelláját monológszerűen előadtam. Ezt teljes döbbenet fogadta; később közölték is velem: egyik legjobb felvételi produkciót adtam elő. Ezután lehetőségem volt nagy színházi darabokban kipróbálnom magamat.

 A gyakorlat elsajátítása miatt, azok a jó színiiskolák, melyek színház mellett üzemelnek?

 –Nem biztos, hogy azok a jó színi iskolák, amelyek színházban zajlanak, de a színházhoz való kötődéshez szükség van, mert fontos, hogy a kiforratlan személyiségek megértsék azt, melyek a pálya szabályai. A fiatal titánok azt hihetik, a műszak értük dolgozik, pedig ez nem így van. Meg kell tanulni tisztelni mindenkit, aki hozzájárul a produkció sikeréhez. Ha nincs bennünk alázat, ha nem járjuk végig a színészi ranglétrát, akkor elveszünk a pályán.

 Mennyire izgulós típus?

 –Nagyon izgulok az előadások előtt, s mielőtt színpadra lépek, keresztet vetek, s megkérem a Jóistent, azt angyalokat, hogy segítsenek. Szükség van egy egészséges drukkra, s mikor már a darab közepén vagyok, nem is értem azt, miért is izgultam annyira.

 Békéscsaba után pedig Sopron következett.

 –Sok színházhoz elmentem felvételizni, szinte az egész országot végigutaztam, s végül Darvasi Ilona döntött úgy, hogy foglalkoztat. Miután Sopronban igazgatónőm felmondott a József Attila Színházhoz, majd a Magyar Nemzeti Gyermek-és Ifjúsági Színházhoz és a Turay Ida Színházhoz kerültem. Ezáltal olyan fantasztikusan kollégákkal játszom együtt, akik rettentő nagy energiával léteznek a színpadon.