vissza a főoldalra

 2013.09.20. 

Göncz Árpád és a katonapolitikiai osztály

A rendszerváltozás utáni első évtizedben alig volt olyan tüntető felvonulás, vagy politikai nagygyűlés, amelyen a résztvevők előbb vagy utóbb ne kezdték volna skandálni, hogy „Patkány! Patkány! Patkány!” Ennek kapcsán elterjedtek olyan hírek: Göncz Árpád, már köztársasági elnökként, állítólag élénken érdeklődött az iránt, hogy ki lenne az a „Patkány”, akit olyan gyakran emlegetnek. Azt nem lehet tudni, vajon felvilágosította-e valaki az elnök urat, a magyarok Árpi bácsiját, a közvélemény kutatók szerint egy évtizeden át a politikusi népszerűségi listák vezetőjét, hogy a Patkány-ként emlegetett illető nem más, mint ő, akit  egykori harcostársai besúgónak tartanak. Most mindjárt jegyezzük azonban meg, hogy ezt az állítást, kiáltozást, akkor sem és az óta sem sikerült hitelesen és megcáfolhatatlanul senkinek sem bizonyítani. Sőt nagy a valószínűsége annak, hogy ez már így is marad, hacsak valami véletlen és váratlan fordulat be nem következik. Némi – nagyon kevéske – esélye azért talán még ennek is van.

Az viszont vitathatatlan tény, hogy akad néhány olyan nem szokványos, mi több, gyanús momentum Göncz Árpád történetében, amely okot adhat a félreértésekre, gyanúba keveredésre, sőt akár még egyszer majd a teljes igazság kiderülésére is.

Ilkei Csaba alapos és körültekintő történeti kutatás után, néhány éve egy remek tanulmányban tárta a közvélemény elé megállapításait Göncz Árpád titkai címen. Ennek a kitűnő munkának jelen írásomban csupán két részletét ragadom ki. Az első Göncz Árpád és a Katonapolitikai Osztály – a Katpol. – kapcsolata. Az Ilkei által elénk tárt és dokumentumokkal bizonyított történet a következő:

Göncz Árpád 1947-ben belekeveredett egy akkor nagyon jelentős, és a Katonapolitikai Osztály által konstruált államellenes ügybe. 1947 júniusában gyanúsítottként őrizetbe került, majd a társaival ellentétben, az ügyészség közbeiktatásával ő nem lett bíróság elé állítva, hanem szabadlábra helyezték, nem folytatták tovább ellene a büntető eljárást. Göncz későbbi vallomása szerint „ügyem a bíróság elé nem került, még a vizsgálók engedtek szabadon”. Ekkor olyasmi fordult meg a fejében, ami addig még soha: illegálisan elhagyja Magyarországot. Szabadulása után két héttel el is indult nyugati irányba, de a határőrök elkapták, és mint illegális határátlépést megkísérlőt, átadták a további eljárás lefolytatása céljából az Államvédelmi Osztálynak (ÁVO). Ismét történt egy meglehetősen szokatlan fordulat a történetben. Az ÁVO nem állította bíróság elé, de még csak saját hatáskörben sem internálta, ami akkor minimum elvárható lett volna, hanem ügye irataival együtt az őrizetes Göncz Árpádot átadták a Katonapolitikai Osztálynak. Talán nem is lenne igaz a történet, ha egy újabb meglepő esemény nem következett volna be: nagyon rövid időn belül – állítólag egy hét eltelte után – a Katpol. Göncz Árpádot, mintha mi sem történt volna, szabadlábra helyezte. Ennyi az Ilkei Csaba által leírt történetnek a látható-ismerhető része, de nyilvánvalóan nem a lényege.

Amikor az imént leírtak megtörténtek, szállóigeként terjedt országszerte az a vélemény, hogy akit egyszer bevisz (az ÁVO, a Katpol. stb. – BL) és utána hamarosan szabadon engedik, attól tartózkodni kell, mert azt az esetek többségében szolgálatba állították. S ez az elvitel majd rövid időn belüli elengedés Göncz Árpáddal lám kétszer is megesett. Így egyáltalán nem csoda, ha gyanúba keveredett. De úgy ám, hogy ez az állapota a mai időkig eltartott.

Az ártatlanság vélelme alapján tételezzük fel, hogy ez az első elengedés minden ellentételezés vállalása nélkül történt. Lehetnek véletlenek is néha. De a második esetet figyelembe véve, ez már teljesen elképzelhetetlen. Már az is gyanús, hogy az ÁVO a disszidálási kísérlet után az ügyet átadta a Katpol.-nak. Csak azért történhetett ez meg, mert a Katpol.-nak valami érdekeltsége lehetett Göncz Árpáddal kapcsolatban. Az újabb elengedés arra utal, hogy nem kifejezetten rosszindulatú volt ez az érdekeltség, hanem inkább baráti.

Mivel titkosszolgálatilag jóval terheltebb és fertőzöttebb múlttal rendelkezem, mint Ilkei Csaba, az események kapcsán a lehetséges verziók – hangsúlyozom, hogy csak verziók! – közül még azt sem zárhatom ki, hogy Göncz Árpád disszidálási kísérlete mögött esetleg a Katpol. állhatott. A Katonapolitikai Osztályon belül működött akkoriban a katonai hírszerzés is, és a beszervezett emberek külföldre juttatásának – korabeli kifejezéssel élve a határon való átdobásának – leggyakoribb módszere volt az illegális határátléptetés. A konspirációs szabályok által meglehetősen szűkre szabott keretek között ezt igyekeztek elősegíteni – erre meg azt mondták, hogy határkaput nyitottak – ami vagy sikerült, vagy nem. Nem felejtendő, hogy 1947-ben az új magyar titkosszolgálati állománynak, még alig-alig volt szakmai gyakorlata, tapasztalata. Göncz Árpád mindenesetre fönnakadt a magyar határőrség éberségén. A konkrét esetre vonatkoztatva természetesen mindez csupán feltételezés, eshetőség, a lehetőségek, variánsok latolgatása, aminek a bizonyossághoz csak bizonyítottság esetén lenne köze.

Az idézett kitűnő tanulmány másik érdekes részéből megállapítható, hogy Ilkei Csaba is nagyon hamar rájött arra: jó nyomon jár, és azon az úton, amelyen elindult, érdemes lehet tovább menni. Meg is tette ezt s ment is előre, mígnem váratlan akadályba ütközött, áthághatatlan akadályba. Ismeretlen elkövető vagy elkövetők emelték már jóval korábban ezt az akadályt Ilkei Csaba és minden más illetéktelen kíváncsiskodó kutató elé azért, hogy Göncz Árpád titkai megfejtésének továbbvitelét lehetetlenné tegyék, azáltal, hogy a vele kapcsolatos iratokat az 1956-os forradalmat követő megtorlás során keletkezett vizsgálati dossziékból kiemelték és selejtezték. Ezt konstatálva Ilkei Csaba sem tehetett mást, mint azt, hogy a kétkedő kérdéseket megválaszolatlanul hagyva fejezte be így is igen értékes és gondolatébresztő tanulmányát.

Ami azonban nem tűnhetett fel Ilkei Csabának, mert nem volt állambiztonsági tiszt, így nem vett részt közvetlenül a rendszerváltozást megelőző eszement állambiztonsági nyomeltüntetésben, iratmegsemmisítésben, az feltűnt nekem, aki viszont kényszerűen ugyan, de részese voltam ennek a szakmailag is kártékony, felső vezetői szinteken elrendelt cselekménynek. Az Ilkei Csaba által közzétett dokumentumokon – tartalomjegyzékeken – olvasható kézírásos kiemelve, selejtezve ráírás melletti dátumok, amelyeken kiakadtam. Mindkét dátum 1989. december második fele, az év legvége. Ez volt az az időszak, amikor az állambiztonsági szolgálatnál elszabadult a pokol és teljes erővel tombolt a majré. Ekkor már nem készültek megsemmisítési jegyzőkönyvek, sőt azok, amelyek addig készültek, azok is mentek a zúzdába. A tartalomjegyzékekbe már senki nem ütötte be a selejtezve bélyegzőt, kézzel meg főleg nem írogattak oda semmit. Arra, meg végképpen nem volt példa, mert nem volt rá idő sem, hogy bizonyos oldalakat gondosan kiválogatva emeljenek ki és selejtezzenek. Vagy az egész doszszié ment a zúzdába, esetleg a kazánba, vagy megmaradt az egész az irattári polcon.

Teljesen logikátlan, hogy a központi irattárban lett volna a válogatást, megsemmisítést végzők között olyan előrelátó beosztott vagy odavezényelt tájékozatlan kisegítő, aki gondolt volna arra, hogy az akkor még teljesen középszerű ellenzéki személyiség egyszer a véletlen folytán a Magyar Köztársaság elnöke lesz, akinek a múltját terhelő dokumentumokat célszerű lehet kiemelni majd selejtezni. Ebből pedig okkal feltételezhető, hogy ez a kiemelés nem a jelzett időben, hanem később, Göncz Árpád politikai karrierjének meglódulása után történhetett. Ami pedig a selejtezést – a megsemmisítést – illeti, hát azzal kapcsolatban bizony erős kételyeim vannak. Ostoba ember lenne az, aki ilyen – esetleg presszionálásra is alkalmas – iratokat, ha már egyszer sikerült kimentenie, visszacsinálhatatlanul megsemmisít! Az persze lehet, hogy ma már nincsenek meg, mert politikai jelentőségük jelentősen csökkent, hacsak nem vesszük számításba a leszármazottakra való hatásukat. Göncz Árpád önmaga már csak a múlt, pártja, az SZDSZ semmivé vált. Az esetleg titkon őrizgetett egykori dokumentumoknak legfőképpen a történészek számára lenne jelentőségük, mert általuk letisztultabb képet tudnának felmutatni arról, hogy ki volt valójában az 1990-es rendszerváltozás utáni Magyarország első köztársasági elnöke.

Nem írtam volna meg ezt a cikket, ha nem találtam volna rá egy levéltárban őrzött doszsziéban némi hozzáadható értékre, amivel, ha csak egy kicsit is, de tovább erősíthetem azt, hogy Ilkei Csaba jó úton járt. S talán valamivel jobban sikerült ezáltal félrerántani azt a leplet, amely Göncz Árpád titkait takarja.

Óvári Sándor államvédelmi főhadnagy 1953. február 2-án Kistarcsán – akkor még működött az ottani internáló tábor! – jelentést készített egy fogvatartott hajdani hivatásos – állítólag VKF/2-es – őrnagyról, aki Földi (helyesen Földy – BL) Lajos, volt katonapolitikás alezredessel szoros kapcsolatban volt. Földi őt a Katonapolitika részére beszervezte. A jelentés nem is sokkal később így folytatódik: Földi egy másik jó barátja, akit minden ügyébe beavatott, Göncz Árpád (Bors utca elején lakik), kinek jobboldali beállítottsága közismert. (Forrás: ÁBTL V-103451 számú dosszié)

Az Ilkei Csaba által a nyilvánosság elé tártakat is figyelembe véve most aztán lehet találgatni, vitatkozni, hogy mit kel s lehet érteni jó barát alatt. A Bors utcai lakcím alapján egyértelmű, hogy az 1953-as államvédelmi jelentésben szereplő Göncz Árpád azonos a rendszerváltozás utáni első köztársasági elnökünkkel. Földy Lajos (1919) alezredes, később vezérőrnagy, Pálffy – volt Oesterreicher – György (1919) után a Katonapolitikai Osztály vezetője volt. De Földynek nem csak jó barátai voltak, hanem jó barátnői, szeretői is. Egy akkoriban jó nevű budapesti orvos csinos feleségét beszervezte, majd  szeretői sorába emelte. Nem felejtendő, hogy még nagyon kezdetlegesek voltak a titkosszolgálati szabályozások, hiszen a háború utáni belpolitikai állapotok is meglehetősen zavarosak voltak. Erre utal Berkesi – volt Bencsik – András (1919) egykori katpol.-os, később ávéhás tiszt vallomása: A Katonapolitikai Osztályon kialakult gyakorlat volt, hogy a kapcsolattartók, sőt a vezetők is, szerelmi viszonyban álltak a bizalmi személyekkel. (Forrás: ÁBTL V-142726 számú dosszié) Ezek a bizalmi személyek lettek később a hálózati személyek, mostani, nem túl szerencsés szóhasználattal az ügynökök. A Katonapolitikai Osztályon azokban az években tehát meglehetősen keveredtek a magánjellegű és a bizalmi kapcsolódások.

Földy Lajos vezérőrnagy hamarosan az említett bizalmi szeretőnek is köszönhette a lebukását. Valamiért Pálffy – akkor már magasabb katonai beosztásban és altábornagyként – ki akarta nyírni az utódát és egy provokációt szervezett. Földy besétált a csapdába. Pálffy a kinyírásba bevonta Berkesi András és Kardos – volt Kastreiner – György (1918) katpol.-os tiszteket. Földy őrizetbe került, majd éveket töltött az Andrássy út 60-ban és más börtönökben, az ÁVH fogságában. Szabadulása után bútorszállító hordár lett (meg a konkurencia önkéntes besúgója). Közben Pálffyt kivégezték, majd később mint a kommunista és munkásmozgalom mártírjára emlékeztek rá. De nem úszta meg a börtönt Berkesi és Kardos sem. Szabadulásuk után ők is pályát módosítottak, de nem trógernak álltak. Berkesi András író lett, úgy, mint Göncz Árpád. Kardos György pedig 1961 és 1986 között a Magvető Kiadó igazgatója, s nála jelent meg Göncz Árpád több műve és Berkesinek majdnem minden regénye.

Bálint László