vissza a főoldalra

 2013.09.20. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Tele vannak sérelemmel

A forró ősz mellébeszéléssel kezdődött el az Országgyűlésben. A valóságtól elrugaszkodott beszédek, válaszok és viszonválaszok sűrűjében megbukott a köztársaság elnöke, mint a nemzet egységét kifejező személy. Sajnáljuk, de látjuk, hogy nem is történhetett másképp. A nemzet egysége a tönkrevert, megalázott és öntudat nélkül élők tömegében képtelenség. Odafent a hatalom és pénzbirtokosok is megosztottak, a nép pedig már a tűrésben sem egységes, mert a nélkülözés fokozatai éles különbségeket teremtenek és gyűlölségeket is. A nemzet egysége ekkora anyagi és lehetőségbeli különbségek közepett üres jelszó csupán. Amikor az egyik embernek az életkilátásai csekélyek és tudatják is vele minden órában, hogy mint lemaradó el fog patkolni, s jövője legfeljebb az elnyújtott boldogtalanság és a nélkülözés, a másiké pedig ugyanitt, ugyanebben a magyar élettérben a luxus és a másság egyéb gyönyörei, akkor a nemzet egységét a köztársaság elnöke csak akkor segítheti kivívni, ha az igazság pártjára áll.

Sólyom nem állt az igazság pártjára, nem merte megmondani, hogy ezek a társadalmi különbségek, hatalmi monopóliumok, életesélyek, amelyek fennállnak – éspedig a semmiről nem tehető keresztény, avagy hitbélileg közönyös magyar nép kárára –, igazságtalanok. Sólyom elbújt a jogállam és az alkotmányosság mögé, amelyekről az a képzete, hogy ő teremtette meg, vagy legalábbis nagy szerepe volt a megteremtésében, és nem vette, és makacsul nem veszi észre, hogy az a jogállam és az az alkotmányosság, ha talán létezett is egy röpke pillanatig – csak az Antall–SZDSZ-paktumig –, ma már semmiképpen nem létezik. Sólyom eltekint attól, hogy az Országgyűlés liberális, hazaáruló többsége, amely hazugsággal és csalással került hatalomra, ma a jogállam és az alkotmányosság felszámolója. Az Országgyűlés nem sokkal a távozása után elfogadta a vagyontörvényt, amely ellen széles körű tiltakozás bontakozott ki a társadalomban. Az elfogadó képviselőket néhány elszánt Árpád-sávos nyilván csak jelképesen megköpködte, kijövet a Házból. Ez nem szép dolog tőlük, de mi ahhoz képest, hogy a vagyontörvény pedig létében fenyegeti a nemzetet, üreskezűvé teszi a magyar államot. Ha Sólyom az volna, akinek eddig hihette magát, akkor röviden csak annyit mond a sok zavaros egyensúlyozgatás helyett: ezt ne fogadjátok el, balliberálisok, mert nem írom alá. Ezt a kijelentést azonban a jogállam és az alkotmányosság képzetéhez való mániákus ragaszkodás nem engedte kimondania. Az Országgyűlésnek visszaküldött, de másodjára is többséggel elfogadott törvényt, akármilyen is, ebben a mi vacak alkotmányos jogállamunkban neki alá kell írnia. Sólyom László azt a jogállamot és azt az alkotmányosságot választotta, amely szerint a rossz, nemzetellenes törvényt akkor is alá kell írnia, ha látja, hogy az. Erkölcsi bukása abba a rendszerbe van belevésve, amelyet létrehozott és amelyet körömszakadtig védelmez. A rossz rendszer szennyes hulláma átcsapott fölötte.

Az ország urai rájöttek, hogy túllőttek a célon: a népre rászakadó nyomor, a drágulás és a minden oldalú, a szellemi és anyagi gyomorkorgás közegében nem lehet már az egyre zavarosabb Gyurcsány mögé bújniok és nem lehet sokáig elpalástolniuk, hogy kiknek a kezére akarják átjátszani ezt a hazát. Az ország urai félnek, mégpedig nem is elsősorban a zavargásoktól és a pogromoktól, hanem a teljes lelepleződéstől. Ha kiderül, hogy egyáltalán nem a harmincas évek nyilas eszméi és a háború alatti nácizmus fűti sok nemzeti érzésű és esetleg Árpád-sávos zászlót lobogtató ember gondolatait, indulatait, hanem a mai sérelmek, a mai kizsákmányolás, a mai pökhendiség, a mai igazságtalanság, akkor baj van. Eörsi, akit kifütyültek Kolozsvárott a magyar egyetemisták, Horn Gábor, a magyarellenes gyűlölettől elhomályosult tekintetű államtitkár és a többi, csak a nemzetköziség érdeké-ben ügyködő alak látja, hogy a holokauszt kifulladt, mint a bűnös népet kordában tartó vád, mert a nyomor, az élet roppant elnehezülése szétfoszlat minden kondicionált szégyenérzetet és bűntudatot. Ha volna tisztességesen megfizetett munka, szociális piacgazdaság, akkor még talán elmerengenének az anyukák szoptatás közben, hogy milyen gonosz ember volt a szomszéd nagyapja annak idején: képes volt pénzért bújtatni az üldözötteket. (Aztán még azt is elvették tőle, ami nem bújtatás közben ragadt hozzá.)

Most már világos, hogy az egész kérdés beállítása velejéig hamis. Még a lehetősége sem áll fenn annak, hogy a zsidóüldözések korszaka visszatérjen, mert a mai zászlólengetők és menetelők – amennyiben menetelve irtják a parlagfüvet – nemcsak hogy semmit nem tudnak arról a korról, de nem is akarnak hasonlítani rá, még akkor sem, ha sokszor olyasmiket kiabálnak is. Ellenben tele vannak mai sérelemmel. És amint azt Eörsi Mátyás kolozsvári kifütyülése és sok más hazai kifütyülés bizonyítja, már felismerték Eörsi urat és Horn Gábor urat és Lendvai Ildikó úrasszonyt, valamint Leisztinger Tamást, bármilyen mélyen elrejtezik mint üldözött. Az Árpád-sávos zászlóban nem a harmincas, negyvenes évek nyilasaihoz való hasonulás szándéka, hanem ez a bontakozó felismerés ölt testet. Ha tehát lesz forró ősz, az nem nyilaskodásból, hanem mai súlyos sérelmekből lesz. Ezért kell nyilasozni Eörsiéknek. S ezért fröcsögi magából kikelve a magyar Országgyűlésben Eörsi Mátyás, hogy Magyar Gárda bűzlik a Sándor Palota előtt. Mert már nem bír magával, ordít, mint a fába szorult féreg. Követeli az egész magyar nemzet felsorakozását őmögötte. Őt mindenki védje meg, hogy ő tovább rabolhasson, vagyontörvényezhessen, hogy gondtalanul idegen kézre játszhassa a Földhitel és Jelzálog Bankot.

Mi nem szeretjük a Magyar Gárdát – ha még tart egyáltalán…, – mert komolytalan és egy lehetőség eljátszása, de azt azért megengedhetetlennek tartjuk, hogy egy hivatásos beszédterrorista a magyar Országgyűlésben azt merje mondani valamire, aminek szabályos jogosítványai vannak, hogy „bűzlik”. Mi bűzlik, Eörsi úr? Nem az önök előretolt nyírmadai cigánytelepe bűzlik? Nem a nagycsaládosok kiszolgáltatottsága kiált az égre? Csak az Árpád-sávos zászlók? Csak az, ami magyar? Csak az, ami keresztény?

A magyarság mint háborúvesztes nemzet, mint letiport és megszállt ország lakossága, elfogadta volna a rossz rendszerváltást, az igazság nélküli jogállamot, a fene-ette alkotmányosságot és másfél évtizedig szinte zokszó nélkül fizette meg a szabadsága árát, fölösen, de Eörsiék, Leisztingerék, Tom Lantosék, a tévé és a bankok urai nem hagyták. Nem tudtak önmérsékletet tanúsítani. Minden kellett. A szív, mint Shylocknak. Az egész ország, a föld, a víz, a hírnév, a Nobel-díj és a közmegbecsülés érdem nélkül. Most pedig, ahogy közeledik az összeomlás, ahogyan a kamatterhek alatt összeomlik az egész rendszer, elkezdenek követelőzni, hogy mindenki sorakozzék fel mögöttük, mert mindenkinek kötelessége megvédeni a pénzzel kitömött másságukat és megtartani őket a további szabadrablásban, amelyet ők most jogállamnak neveznek.

Ez a forró ősz alapkérdése, akár forró lesz az ősz, akár nem. A rendszer, amelyet Sólyom László oly elszántan védelmezett, a végéhez ért. Eltemették a kamatos kamatok. A magyarság java – maradék java – előtt pedig az a feladat áll, hogy új rendet teremtsen magának, szabadot, tisztát, esélyegyenlőségest. Csakazértis magyart. A forró ősznek csak az elkergetésig van értelme, de tudnunk kell, hogy az elkergetés – az Eörsik elkergetése – is csak akkor értelmes, ha tudjuk, mit teszünk utána.

Sólyom után Gyurcsány beszélt ugyanarról az emelvényről. Aki azonban nem mint egy sajátságos pszichiátriai jelenséget figyelte a hosszú birkózást a bolsevik tudatalatti fellökődéseivel, hanem mint miniszterelnöki előadást, annak egy óra kiesett az életéből.

(Elhangzott 2007 szeptemberében)