vissza a főoldalra

 2013.09.27. 

A megtapasztalt valóság tragikuma

Beszélgetés Serfőző Simonnal a Magyar Dráma Napja alkalmából

Aki szeretne hiteles képet kapni a vidéki szocializmus negatívumairól, az erőszakos téeszesítésről, a nagyvárosi munkásszállókba terelt falusiak kilátástalanságáról és menthetetlen leépüléséről vagy az otthon maradottak élethazugságairól, a családok felbomlásáról, annak érdemes elolvasnia Serfőző Simon költő Püski Kiadónál megjelent Mindenáron című könyvét, amelyben összegyűjtött drámái vannak. Drámaírói bemutatkozása sikeresnek mondható, hiszen első darabjait, a Rémhírvivőket 1975-ben, az Otthontalanokat 1979-ben mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház, s játszották az Egri Gárdonyi Géza Színházban is.

 Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Felkérték, hogy írjon drámákat vagy e nélkül próbálkozott a műfajjal?

 –Színházi felkérés nélkül fogtam drámaírásba, amire az ösztönzött, hogy a parasztságot érintő 1959-60-as évek életeket-sorsokat felforgató változásait, tudomásom szerint, színpadi műben senki nem dolgozta fel. Az én szándékom annak bemutatása volt, ami a mindent eldöntő második ütemű téeszesítés idején történt, a megfélemlítések légkörében. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy tudatosítsam, a parasztembereket miféle elfogadhatatlan módszerekkel tereltek kolhozokba. S nem csak a módszerrel, a céljával sem értettem egyet. Pedig akkoriban már a szövetkezetek jó része kezdett lábra kapni, egyik-másik – állami segítséggel – meg is erősödött, lecsillapodtak a kedélyek, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Épültek az új házak, lehetett szorgoskodni a háztájiban, az emberek pedig beletörődtek a sorsukba. Nem is volt más választásuk. A hatalom úgy érezhette, most már megengedheti, hogy a túlkapásokról szóló bírálatok is nyilvánosságot kapjanak, sokakat már úgy sem érdekel. Hadd panaszkodjanak az írók, gondolhatták az illetékesek, magukat teszik nevetségessé a múlt felhánytorgatásával, hiszen az idő őket igazolja. Hogy ez mennyire nem így volt, ennek bizonyítására, gyürkőztem neki a következő darabom, az Otthontalanok megírásához. Ebben azokat az embereket szólaltattam meg, akik odahagyva tanyát-falut, a zaklatások elől, s a biztosabb megélhetés reményében a városokban kerestek menedéket, ahol különböző üzemekben, építkezéseken találtak maguknak munkát. Mi lesz ott velük? Mi lesz a ketté-háromfelé szakadó családokkal? – foglalkoztatott a kérdés. Hiszen a fiaik-lányaik is mentek világgá. Ezek a senki földjére sodródott emberek, ha valahol gyökeret is tudtak ereszteni, azok jobbára csak levegőbe kapaszkodó léggyökerek voltak. Az otthonuk örökre odaveszett. Maradtak utánuk a mára elöregedő s elnéptelenedő falvak, lerongyolódó kistelepülések. Ahol felver mindent a gaz, udvart, kertet, mert dolgozni senki nem akar. Ahhoz szorgalom kellene, amit kiöltek az emberekből. S persze nem ártana a hozzáértés sem, amit újra kellene tanulni.

 Darabjainak tragikumát a megélt valóság adja. Hőseivel és sorsukkal könnyű azonosulni, mivel nem elvont írói szüleményekről van szó. Ugyanúgy valóságos élethelyzetekről mintázta a velük történteket, mint a szépprózában?

 –Sok különbség nincsen. Regényeimben a gyerek-kamaszkori vergődéseimet írom le, s annak a kornak társadalmi történéseit, amelyek az ötvenes-hatvanas éveket jellemezték. Darabjaimban pedig a tapasztalati valóság mellett a vándorsors általam elszenvedett fordulatairól igyekeztem képed adni, nem egyszer a szüleim sorsában bekövetkezett változásokat is felhasználva. Amit úgy is lehet érteni, hogy azok akár velük is megtörténhettek volna. Mert apám például s én, ha nem is lettünk munkásszállások lakói, de lehettünk volna, ha apám nem Szolnokon talál munkát, ahonnan naponta hazajárhatott, én pedig nem olyan gyárba helyezkedek el Újpesten, amelyiknek nem volt munkásszállója, így albérletben húztam meg magam. Az ezeken a nyomortanyákon zajló életkörülményekkel Miskolcon ismerkedhettem meg alaposabban. Mint népművelési felügyelő, jelentéseket kellett készítenem az ottani tapasztalataimról: körülnézhettem s megélhettem, mi történik ott, ahol egy-egy szobában három-négy ember volt éjszakára összezárva évekig. Sokan örökre megunták s meg is utálták egymást rigolyáik, szaguk, ilyen-olyan ellenszenves szokásaik miatt. Nem egyszer tettlegességig fajultak az ellentétek. Ennek ellenszere a család lett volna, a velük való együttélés. De arra a többségnek már nem volt esélye, visszaút híján maradt pótszernek a kocsma. A legmegfelelőbb hely az alámerülésre. Akik ezt az életet rájuk erőltették, felelősséget soha nem éreztek, mosták kezüket. Pedig ezek az emberek nem maguktól váltak hazájukban is hontalanokká.  Talán az ő riasztó példájuk tartott vissza attól, hogy ne váljak követőjükké, ne sodródjak a perifériára én is. S persze az is segített, hogy én akkor már az irodalom útjait jártam.

 A könyv címadó drámája, a Mindenáron a trilógia befejezése, ebben is olyan köznapi emberekről van szó, amilyenekről milliók élnek közöttünk, akiknek az akkori változások eltorzították az évszázados szokásaikat, erkölcseiket, emberi magatartásukat. Miért nem mutatták be ezt a darabot?

 –Az addigi miskolci színházi vezetők helyére újak kerültek, akik arra sem méltattak, hogy szóba álljanak velem. S nem próbálkoztam, illetve azóta sem próbálkozom más színháznál. Az én darabjaim nem illenek abba a sorba, mint amilyeneket a színházak – tisztelet a kivételnek - évtizedek óta sorra-rendre műsorukra tűznek. Legfőbb céljuk a szórakoztatás, ami ellen nem ágálok én, hisz a kikapcsolódásra is szüksége van az embernek, csak nem mindegy, milyenek az arányok. S hogy egy színház mit akar közvetíteni a közönségének. Az én darabjaim világával valószínűleg nem kívánja szembesíteni. Azonosul azzal a nézői igénnyel, amelyiknek elege van abból, amit nap, mint nap maga körül tapasztal, nem érdekli, miféle társadalmi gondok nyögetnek széles néptömegeket, úgy van vele, oldják meg, akikre tartozik. Ő a szabadidejében szeretne kikapcsolódni. A színházak pedig úgy gondolják, amire rá is vannak szorítva, hogy nekik bevétel kell, siker, amit nem az effajta művekkel lehet elérni, mint amilyenek az enyéim. Főleg ha a közönségüket rég leszoktatták arról, hogy odafigyeljenek, mi történik körülöttük.

 A 2000-ben Zagyvarékason bemutatott Jövőlátó című drámájának főhőse Szent István király, akinek a darabban egyik dilemmája az, hogy utódai képesek lesznek-e folytatni az állam megerősítését, megvédését a külső és belső ellenségtől. Az államalapítónak azzal is szembesülnie kell, hogy vajon az ország mi végre kell Európának, mi a szándékuk vele. Ezek olyan kérdések, amelyek ma is időszerűek, és sokakat érdekelhetne, ha újra bemutathatnák. Milyen indíttatásból írta a Jövőlátót?

 –Fontos megemlíteni, hogy ezt az előadást megelőzte egy másik, amely a település fennállásának 650 éves fennállásának évfordulójára készült Át az időn címmel. A megbízás arról szólt, hogy írnám meg a falu sok évszázados történetét, amit elvállaltam, már csak azért is, mert itt születtem, ha aztán tanyán nevelkedtem is fel. Inspirált a feladat, noha tartottam is tőle, hiszen ismerős a mondás: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Én, ha próféta nem is lettem, viszont olyan szeretet se vett még körül, mint mikor a darab előadásra került. A falu igazából akkor fogadott be, mert ha haza-haza jártam is, élni Miskolcon éltem. Jöttem, s már el is mentem. A sikeren felbuzdulva a millenniumi évfordulóra a falu vezetése újra darabírásra kért fel, amit most már fenntartás nélkül vállaltam. Megéreztem, hogy az emberekben milyen erős vágy él, hogy együtt legyenek, megmutathassák magukat: az első és a második darabban is elsősorban helybéli szereplők játszottak. István királyt, Gizellát, Imrét alakította csak hivatásos színész, a rendezést pedig mindkét esetben Csikos Sándor, a debreceni színház művésze vállalta, aki egyébként Szent Istvánt is megjelenítette. Azért is volt ez s az előbbi előadás is nagy esemény, mert a próbák a falu szeme előtt zajlottak a templom előtti téren, s a kíváncsiság nagyon sok járókelőt megállított, figyelték, mi történik, hiszen ilyet még nem láttak. Nem kellett közönséget szervezni, mert a készülő előadás híre mindenkihez eljutott, még a szomszéd településekre is, s az innen is onnan is összegyűlt nézők az egész teret zsúfolásig betöltötték. S ha az Át az idő eseményjátékában a falu történetét írtam meg kezdetektől máig, a Jövőlátóban a magyarság ezeréves múltját igyekeztem áttekinteni Szent István királyunk jövőt fürkésző gondolatain keresztül. A darabban arra a magyarságot máig foglalkoztató kérdésre kerestem a választ, hogy azért a rengeteg áldozatért, amelyet az évszázadok során hozott ez a nép a kereszténység s a nyugat védelmében, mit kapott cserébe? Megérte-e a „nyugat védőbástyájának” lenni? Igazából befogadásra találtunk-e Európa részéről? Vagy erre ezer esztendő sem volt elég? Számíthatunk-e valaha is másra, mint magunkra? Sorskérdéseink voltak ezek, azok ma is.

 Nyílván hallott az István, a király Alföldi Róbert féle, botrányosan formabontó modern újrarendezéséről. Egyetért azzal, hogy a Szent Istvánhoz mérhető történelmi alakok és szakrális hősök esetében végtelen rendezői szabadsággal ruházhatók fel egyesek?

 –Az előadást nem láttam, tehát nincs véleményem róla. Arról a jelenségről viszont van, függetlenül Alföldi rendezésétől, amely túllép minden határt. Hogy hol ez a határ, azt a jó ízlés, erkölcs, hazaszeretet, múltunk tisztelete kijelöli számunkra. Az a nép, amelyik ezt a hazát máig meg- és fenntartotta, példát mutatott hősiességből, tiszteletet és megbecsülést érdemel. S azt tapasztalni, hogy erős a szándék kishitűséget táplálni belé, kiábrándulttá tenni: ne tekintsen bizakodással a jövőbe. A magyar múlt sarkaiból történő kifordítása régóta tartó folyamat. Azt brahinak tekinteni, nevetségessé tenni – számomra elfogadhatatlan.  Szent István fejére senki ne húzzon svájci sapkát! S ajánlatos alázatra figyelmeztetni azokat, akik nem tudnák, őseink szétszóródott csontjai porladnak alattunk. S ha ez nekik nem jelent semmit, nekünk annál inkább.

 A közelmúltban ugyancsak Zagyvarékason mutatták be nagy sikerrel Móricz Zsigmondról szóló művét, amelyben színre lép az író kisfia, Imre is. Ezt a zenés-nótás darabot is a valóság ihlette. Jelen voltam a bemutatón, jó volt látni, ahogy a közönség őszintén ünnepelte a szereplőket és Önt is.

 –Kevesen tudják, hogy Móricz Zsigmondnak kései szerelmétől, a cselédlány Littkei Erzsébettől, aki egyébként a Csibe novellák hőse, kisfia született, akit az édesanya megélhetési gondjai miatt menhelybe adott. Erről a gyerekről az írónak nem volt tudomása, hiszen az anyja nem számolt be róla, nehogy elveszítse Apukát – így hívta Móriczot ugyanis. Eltitkolta inkább, azt feltételezve, hogy ha megtudja az igazságot, Móricz Zsigmond megharagszik rá, anyagi segítségét is megvonja tőle. S az történt, hogy mivel Zagyvarékason nagyon sok családnál nevelkedett „állami” gyerek, egyszer Kis Boldizsárék is felkerekedtek, hogy lelencet fogadjanak magukhoz. A sors úgy hozta, hogy Littkei Imrére esett a  választásuk. Móricz nem egyszer megfordult a faluban, de amikor kiderült, hogy neki gyermeke van, s mint menhelyit tartja itt egy család, még gyakoribb látogató lett a településen, Erzsikével együtt. Végül is Móricz mindkettőjüket örökbe fogadta, Imrét nevére is íratta. Móricz Imre, amíg éltek Kis Boldizsárék, tartotta velük a kapcsolatot, s tarja mind a mai napig az idevalósi ismerősökkel, gyerekkori barátaival. Egy ilyen ismerős-barát kért fel, hogy írnám meg ezt a történetet, tudatosuljon a mai falulakókban, hogy Móricz „nálunk is járt, rólunk is írt”. Számomra nem volt alacsonyabb rendű feladat ez, mintha valamelyik nagyszínház bízott volna meg vele. Nem volt az a többi sem, amely darabokat helyi előadásra készítettem. Az itteni lehetőségeket szem előtt tartva, számoltam azzal is, hogy nem hivatásos színészek adják elő. Ezért a szerepeket rájuk szabtam, ők meg magukat adták. Nagyon sok emberben él a vágy, hogy kiálljanak mások elé: szerepelhessenek, énekelhessenek. A cselekmény mindegyik esetben áttekinthető, ezért ajánlható a Jövőlátó más alkalmi társulásoknak is. Nem csak a városon élőknek van szükségük színházi élményre, igénylik azt a vidéki sorsúak is. Vagy fel lehet bennük kelteni. Amióta tudatosult bennem, mire való az írás, legalább is számomra, a hatni akaráson túl, a teljes élet kimondására törekszem. Igazi örömöt akkor éreztem, amikor valamiképpen hasznosíthattam azt a tudást, valamiféle tehetséget, amivel rendelkezem. Mindegy volt, milyen műfajban juttathattam érvényre – versben, regényben, drámában -, azt választottam, amelyik legjobban a kezemhez állt.

Borbély László