vissza a főoldalra

 2013.09.27. 

Csurka István nemzetépítést még az írásnál is többre tartotta

Beszélgetés Dudás Károllyal készülő kötetéről és a közélet kihívásairól

Minden hiteles írót foglalkoztat az emberi sorskérdések drámaisága: van, aki ezt prózában ábrázolja, mint Dudás Károly, akinek talán legfontosabb műve, a Ketrecbál csak huszonnyolc év késéssel jelenhetett 2011-ben meg teljes valójában, immáron azokkal a részletekkel, melyek az 1944-es délvidéki vérengzést jelenítik meg.

Dudás Károly írói, lapszerkesztői, művelődésszervezői és a délvidéki magyarság érdekében végzett közéleti munkásságát 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el. A vajdasági író 1947-ben született Csantavéren. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Szabadkán végezte (1966), az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén első fokozaton szerez oklevelet (1973). 1970-től a Képes Ifjúság újságírója, majd művelődési rovatának szerkesztője, 1983-tól a 7 Nap újságírója és szerkesztője, 1993-tól az Új Hét Nap, majd 1994-től a Szabad Hét Nap alapító-főszerkesztője. 2001-től 2012-ig a Hét Nap főszerkesztője. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, majd a Vajdasági Magyar Szövetsége alapító elnökségi tagja. Megalakulása óta (1992) elnöke a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek. 2002 és 2010 között a Magyar Nemzeti Tanács tagja volt.

 Íróként vállalt közéleti szerepet, így az utóbbi években nem nagyon maradhatott ideje az írásra, noha korábban említette, hogy vannak tervei, egy regény Matuska Szilveszterről, illetve szülőföldjének, Csantavérnek a monográfiája.  Hogyan telnek mostanában a napjai? Tud időt szentelni az írói munkának?

 Még mindig nem. Igaz ugyan, hogy főszerkesztőként nyugállományba vonultam, ám a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökeként most szervezem a jubiláris, XX. Vajdasági Magyar Ünnepi Játékokat Palicsfürdőn – a délvidéki magyarság egyik legnagyobb hatású, leginkább megtartó erejű rendezvényét -, botcsinálta politikusként pedig társaimmal együtt a verbászi szórványmagyarságot igyekszünk képviselői helyhez juttatni az önkormányzatban, hogy ne mindig nélkülünk, a fejünk felett döntsenek a bennünket érintő sorskérdésekben. Matuska Szilveszterről szóló regényemet, A nagy merénylőt egyébként már több mint egy évtizeddel ezelőtt elkezdtem, két fejezet meg is jelent belőle az újvidéki Híd folyóiratban, most ismét elővettem, folytatni kellene, befejezni. A csantavéri Matuska Szilveszter ellentmondásosságában is rendkívül izgalmas, színes egyéniség, élettörténete megér egy misét, illetve egy jó regényt. A szülőfalumról, Csantavérről szóló monográfiát is elkezdtem, csak hát be kéne fejezni. Most azonban sürgető módon más foglalkoztat: Nem éltünk gyöngyszigeten címmel egy válogatást állítok össze az elmúlt négy évtized terméséből, szociográfiai írásaimból, nagyriportjaimból, vezércikkeimből – nekem ugyanis még nincs gyűjteményes kötetem -, ebben természetesen benne lesz Csantavér is.

 Milyen fogadtatása volt az újra kiadott Ketrecbálnak, amely alighanem legközelebb áll a szívéhez?

 Mondjam azt, hogy semmilyen?! Egyetlen napilapunkban, a Magyar Szóban egy nyúlfarknyi híradás jelent meg róla, sem a szerzővel, sem az újrakiadást szorgalmazó kiadó vezetőjével nem készített interjút senki. Természetesen az ünnepi könyvhétre, a Vörösmarty-téri dedikációra sem hívtak meg bennünket. A Ketrecbál, a valóságunkról szóló regény huszonnyolc esztendő múltával sem tartozik bele a (kerítésen belüli és kerítésen kívüli) irodalmi trendbe. Annak ellenére (vagy éppen azért), hogy legnagyobb délvidéki magyar írónk, Herceg János annak idején Magánbeszéd című kritikájában azt írta róla: ,,A Ketrecbál olyan eseményeket is érint, amelyeket a vajdasági magyar irodalom eddig óvatosan megkerült, de amitől persze az életből és az emlékekből nem tűntek el ezek az események… Olvasása közben ott éreztem magam a bácskai tanyavilágban, időtlenségében és a mában, a magyar finitizmus szépséges élőképei között. Cirkusz, kocsma és temető elmosódott határmezsgyéin, valami olyan duhaj reménytelenségben, hogy belefájdult a szívem.’’ Rendkívül hálás vagyok Dévavári Beszédes Valériának, a szabadkai Életjel kiadó vezetőjének, hogy a Klasszikusaink sorozatban huszonnyolc esztendő múltával megjelentette a teljes regényt, azokkal a részekkel együtt, amelyeket korábban a cenzúra kigyomlált belőle. Egyébként nem is olyan egyértelmű, hogy a Ketrecbál áll legközelebb a szívemhez: legalább ilyen fontosnak tartom első könyvemet, a Szakadót – szociográfiai írások, nagyriportok gyűjteménye -, amellyel hasonlóképpen jártam, mint a Ketrecbállal. A kiadó öt évig ,,pihentette’’, majd jócskán megnyirbálva jelentette meg. A legfontosabb nagyriport, a Maradék nélkül, amely látlelet a szerémségi magyarság csendes elhalásáról, s amely csak három évvel később, Jártatás című kötetemben jelenhetett meg.

 A rendszerváltás utáni első szárszói találkozó évfordulóján  jelen volt. Hogyan emlékszik azokra a napokra? A találkozó hangulatán érezhető volt, hogy rövidesen ismét balra fordulhat Magyarország sorsa és Horn Gyula vezetésével megtörténik a visszarendeződés?

 Szárszói találkozó – Úristen, ennek már húsz éve! Igazán nagy megtiszteltetésnek érezem, hogy Püski Sándor bátyám meghívott erre a történelmi jelentőségű találkozóra, s ott előadást is tarthattam. Olyan nagyszerű magyar emberek társaságában, mint Csoóri Sándor, Tőkés László, Csurka István, László Gyula, Püski Sándor, Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Makovecz Imre, Borbándi Gyula, Czine Mihály, Pozsgay Imre, Szokolay Sándor, Sinkovits Imre, Szörényi Levente, Hornyik Miklós... Ott még, akkor még inkább bizakodtunk. Az együttlét melege, a közös tervezés tüze fűtött bennünket. Előkeresem a Szárszó 93 című szép Püski-kiadványból Szólni kell! kezdetű felszólalásomat, ilyeneket mondtam húsz esztendővel ezelőtt: ,,Hiába fanyalognak vagy szisszennek fel egyesek – a sehova sem tartozó gyökértelenek, a világpolgárok – majdnem azt mondtam: világproletárok -, ha azt hallják: magyar, ha azt hallják: magyarság, ha azt hallják: magyar megmaradás, nekünk most itt öven év múltán ismét ezekről a fogalmakról kell beszélgetünk, a megmaradás módozatai számba vennünk…’’  S lám, mi lett belőle! Jött Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc meg a többiek, jött 2004. december ötödikének szégyene. Én akkor hosszú hónapokig nem mentem Budapestre, s amikor Szeged is bevörösödött, oda sem…  Aztán gyorsan rájöttem, hogy itt is, ott is vannak még barátaink, testvéreink, hasonló számkivettetésben, mint amilyenben mi vagyunk, hasonló vagy tán egészen azonos álmokkal és reménykedésekkel, és elkezdtünk ismét összehajolni. Aztán jött a magyar állampolgárság, az összetartozás napja és ténye, s jön még több minden, legalábbis ebben reménykedünk. Isten malmai lassan őrölnek, de csak őrölnek…

Csurka Istvánhoz akkoriban már jó barátság fűzte? Az ő közéleti szerepvállalását követendő példának tekintette?

 Hornyik Miklóssal, egykori főszerkesztőmmel a Képes Ifjúságnál ott buzgólkodtunk a Magyar Fórum sátrában, voltunk ott elég sokan, többször éjszakába hajlott a beszélgetésünk. Miről is szólhatott ez a beszélgetés, mint az együvé tartozásról, a magyar megmaradásról. Mondanom sem kell talán,egyesek nem nézték jó szemmel, a Csurka Istvánnal való barátkozást. Jómagam a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének képviseletében jelen voltam az MDF-nek azon a kongresszusán, ahol kizárták a pártból, természetesen nem érettem egyet ezzel a kizárással. Persze, bennünket, engem erről nem kérdeztek, annak ellenére, hogy igen jó viszonyban voltam az MDF akkori vezetőivel. (De hát a politikában ez a természetes: söpörjön mindenki a saját portáján.)  Megítélésem szerint – s nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel - Magyarországnak és a külhoni magyarságnak – mondjon bármit Európa és mondjanak bármit a honi világpolgárok – szüksége volt és van egy Csurka-formátumú és kiállású  politikusra. Csurka István egyik legkiválóbb és legtöbbet játszott drámaírónk volt - ezt a pályát cserélte fel a közélet színterével. A nemzetépítést még az írásnál is többre tartotta. Erről a színtérről próbálták őt nagyon sokan eltávolítani. Vállalásában, sorsában sokszor magunkra ismerünk.

 Csurka Istvánnal való rokonszenvéért nyilván sokszor elmarasztalták, mégis nagyon szépen búcsúzott tőle egy publicisztikában a halálakor.  Miként birkózik meg a drámaíró halála okozta hiányérzettel?

Azt hiszem, itt a Délvidéken a nyilvánosság előtt egyedül én búcsúztam Csurka Pistától. Biztos vagyok benne, hogy titokban, a szívük mélyén annál többen. Amikor nálunk járt, amikor velünk volt, mindenütt szeretettel, ragaszkodással fogadták. ,,E búcsúsorok írója valamivel többet tud, mást is tud Csurka Istvánról’’, fogalmaztam a szomorú pillanatban, ,,mivelhogy az elmúlt két évtizedben kicsit közelebb került hozzá, mint a távolságtartó megemlékezők legtöbbike. Az író-politikus jó néhány alkalommal volt a vendége, beszélgetőtársa itt a Délvidéken, s azt sem kívánja véka alá rejteni, hogy lapunkat – akkor még Szabad Hét Napot – is támogatta az Ady Endre Sajtóalapítvány révén a legnehezebb milosevicsi időkben. (Kit Soros György, kit meg Ady Endre.)… Szélsőségessé lett, a nemzeti radikalizmus sok bajt okozó képviselőjévé, illett és illik most is Csurka Istvánról állítani. Csak hát mi mássá válhat az ember, ha minduntalan látja maga körül a sok nemzetrontót, az önös érdekből  ,alkotót’ és politizálót, a rengeteg pénzéhes ügyeskedőt, a lépten-nyomon elvtelen paktumkötőt…’’ Hiányzik Csurka István, a kiváló drámaíró meg az egyenes derekú magyar politikus is, aki mindkét minőségében átszólt hozzánk, ha bajban voltunk. Hiányzik, mint minden nagy emberünk - itthon és otthon is -, aki időnap előtt eltávozott a küzdőtérről.

 Korábban azt mondta, hogy „elsősorban a saját kisközösségének adósa”. Ez célzás azokra a tényfeltáró művekre, melyeket szeretett volna megírni? A délvidéki magyarság drámai helyzete, az elöregedés, az elvándorlás, az öngyilkosságok továbbra is megírásra vár?

 Kevesen maradtunk, akiket ezek a témák még foglalkoztatnak. Más az irodalmi trend, mindig is más volt itt a Délvidéken. Amely tájegységet mind az irányadó politikusok, mind pedig az irányadó literátorok sokkal szívesebben neveznek Vajdaságnak. Az írással foglalkozó fiatalok legtöbbje  korábban is inkább másra figyelt, most is inkább másra figyel: a ,,belső tájra’’ a ,,belső történésekre’’, a saját örömére és bánatára, ahogyan Petőfi mondaná, odabenn pedig nincs elöregedés, fogyatkozás, elvándorlás, öngyilkosság. Jellemző, hogy a nemrég véget ért Magyarkanizsai Írótábor Szociográfiai Műhelyéről (amelyet szerénységem iparkodott feléleszteni, s amelyben ezekkel a témákkal kapcsolatos kutatásokról tanácskoztunk), egyetlen napilapunkban, a Magyar Szóban egyetlen mondat nem jelent meg. És máshol sem. Mert hát a Vajdaságban irodalmi és egyéb területeken most nem ez a trend. De hát már mondtam: Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek. Ebben reménykedjünk.

Borbély László