vissza a főoldalra

 2013.09.27. 

Csorja Gergely
A rossz meghaladása

2013 augusztusában megjelent a Jog meghaladása című írásom. Ezzel elkezdődött egy sorozat. A sorozat célja, hogy a társadalmunkban általánosan elfogadott, de a boldogulásunkat, előrehaladásunkat, kiegyensúlyozott életünket már nem szolgáló jelenségekre hívjam fel a figyelmet. Olyan jelenségekre, melyek meghatározóak életünkben, és melyek tízezrek, ha nem milliók mindennapjait keserítik meg, vagy teszik lehetetlenné. Ha Magyarország a XXI. századot túl akarja élni, akkor ideje, hogy számot vessünk a minket megnyomorító, elavult vagy csak egyszerűen rossz intézményekkel és teóriákkal.

 A korrupció

A korrupció latinból vett kifejezés és eredetileg romlást jelentett. Mai értelmét a XVIII. században kapta. A korrupció mai, valódi jelentése lényegében egyezik a megvesztegetés fogalmával. A korrupció – tehát, hogy valaki pénzért vagy más juttatásért vagy csak ezek ígéretével jogosulatlan előnyhöz juttat másokat– ma az egyik legnagyobb problémának van feltüntetve. Állítólag ezért nem fejlődnek a harmadik világ gazdaságai, ezért nincs jólét, ezért nem tör ki a világbéke. Számtalan nemzeti és nemzetközi szervezet foglalkozik a korrupcióval, köztük talán a legismertebb a Transparency International.

 A sok korrupcióellenes harcos munkáját egy kissé nehezíti, hogy a korrupció fogalma nem egyértelmű. Hol kezdődik a megvesztegetés? Egy vacsorameghívás, valamiféle nyomásgyakorlás is elég, vagy valóban pénzt, esetleg kinevezést kell ígérni, hogy korrupcióról beszélhessünk? Elég mondjuk egy pályázatot úgy kiírni, hogy lényegében csak egy jelentkező nyerhessen, vagy annak a jelentkezőnek Nokiás dobozzal a kézben kell meglátogatnia a döntnököket? Elég, ha lobbitevékenységet folytat valamelyik nagy szervezet, és a döntnök azért bízza meg az egyik jelöltet, mert a későbbiekben jól jöhet a szervezet támogatása, vagy konkrét állásajánlat szükségeltetik a megvesztegetés tényéhez?

A fenti kérdésekre nem lehet egyértelmű választ adni, ugyanis a bürokrácia uralta rendszerek – és a modern demokrácia kétségtelenül ilyen – természetes velejárója a megvesztegetés. Így lényegében csak a büntetőjog által üldözött megvesztegetéseket tekintjük korrupciónak, az azon kívül eső tevékenységet nem.

Ahogy fent említettem, a korrupcióval azért foglalkoznak nagyon sokat, mert egyrészt átjárja világunkat, másrészt pedig bajaink forrásának, kontraproduktívnak, károsnak van bélyegezve. Pedig ez nem feltétlenül igaz.

Ha csak a mai példákat nézzük, akkor a tudományosnak tetsző, valójában teljesen légből kapott korrupciós indexek szerint Kína a világ egyik legkorruptabb országa. Ha azt vesszük figyelembe, hogy Kínában semmilyen ügyet sem lehet elintézni kenőpénz nélkül, akkor ez akár igaz is lehetne. Csakhogy Kínában ez teljesen természetes, ezt mindenki tudja, így lényegében a rendszer nagyszerűen működik. Kína ma a világ legnagyobb gazdasági rendszere minden tekintetben és ez bizony cáfolja a fenti feltételezést, miszerint a korrupció akadályozza meg a fejlődést. A korrupció ugyanis lehet a fejlődés motorja is.

Ez a talán meglepő kijelentés indoklásra szorul.

A bürokrácia teljes győzelme tulajdonképpen két okra vezethető vissza. John Maynard Keynes, a modern közgazdaságtan egyik megteremtője, már a 30-as évek elején úgy vélte, hogy a század végére a technológia olyan mértékben fejlődik, hogy lehetővé teszi a tizenöt órás munkahét bevezetését. A kiváló gondolkodó jóslatából egyetlen tényezőt hagyott ki. Technológiai szempontból tényleg képesek lennénk eltartani a mostani színvonalon az emberiséget 15 órás munkahetekkel, csakhogy a technológia fejlődésével a bürokrácia is fejlődött. A fejlődés – amennyiben a rákos sejt burjánzását annak lehet nevezni – odáig tartott, hogy gyakorlatilag értelmetlen szakmákat és munkaköröket kellett létrehozni. A hasznos munkának beállított értelmetlen tevékenységek óriási száma miatt a rendszer működik, tehát a teljesen értelmetlen tevékenységek sokasága, egymásnak adott értelmet.

Hogy egy életszerű példát hozzunk. Bizonyos területeken bevezették az ún. minőségbiztosítási rendszereket, melyeket a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet természetesen szabványosított. Ezeket az ISO 9000 szabványcsaládba tartozó szabványokat alkalmaznia kell vállalkozásoknak, ha mondjuk az államnak akarnak beszállítani. Ezért aztán létrejöttek olyan szervezetek, melyek ellenőrzik, hogy az adott szervezet megfelel-e a szabványnak. Természetesen a minősítőket is ellenőrizni kell, sőt az államon belül is létrejönnek munkahelyek, kizárólagosan arra, hogy éppen milyen szabványoknak kell megfelelnie az adott tevékenységnek. Ehhez aztán mindenféle segédtevékenységek járulnak: a szabványosítást segítő szoftverek, nyomdai termékek, a szabványosítás népszerűsítése és sorolhatnánk. Oktatni is kell a szabványosítókat. Szóval egy hatalmas rendszer alakul ki, mely végül lényegesen többe kerül, mint amit a szabványosítás egyáltalán hozhat. Főleg úgy, hogy a mérhetetlen méretű rendszer lényegében egyetlen pont körül forog. A szabványt használni akaró cég fizesse ki a minősítés díját. Ez a díj, ez a pénzmennyiség tartja életben a rendszert, na meg az állami támogatások, melyet az állam azért fizet, hogy ne legyenek sokkal drágábbak a minőségbiztosított termékek. A díjat a rendszert kényszerűen használó vállalkozás természetesen beleépíti terméke árába, így a minőségbiztosítás eredményeként az adott termék mégiscsak drágább lesz. Majd a szabvány átdolgozásával, hosszú évtizedek alatt, hatalmas munkával és befektetéssel, állami támogatással elérték, hogy a szabvány alkalmazása a hatékonyságot olyan mértékben növelje, aminek eredményeként a termék végül valamivel olcsóbb lesz. Azaz sikerült visszatalálni arra a pontra, amikor még nem volt minőségbiztosítás. De közben felépült egy hatalmas rendszer, mely lényegében önmagáért, önmagát szolgálva és eltartva él.

A fenti érvelést egy minőségbiztosítási szakember természetesen szakmaiatlannak tartaná, és megpróbálna meggyőzni, hogy a minőségbiztosítás eredményeként sokkal stabilabb minőségű, jobb, olcsóbb dolgokhoz juthatunk hozzá. És látszólag igaza is lenne, ha nem adnánk össze, hogy ez a rendszer menynyibe kerül.

Ehhez hasonló rendszerből millió van. Ezek a rendszerek kezdetben természetesen valós igényt szolgáltak. Sőt segítették életünket, csakhogy egy idő után olyan méretűvé váltak, hogy ma már gátolják boldogulásunkat. És ez a másik ok, amiért a bürokrácia teljes győzelmet aratott. A méret. Ezek a bürokratikus szervezetek akkorák, hogy a bennük dolgozó, belőlük élő emberek a társadalom jelentős részét teszik ki. Ma már odáig jutottunk, hogy több munkavállaló dolgozik a bürokráciában, mint az összes többi területen. Az a politikai elképzelés, mely a bürokráciát valóban vissza akarja szorítani, és nem csak szlogenként használja a bürokráciacsökkentést, az demokratikus keretek között halálra van ítélve. A bürokráciában a társadalom aktív, sőt meghatározó rétegéből túl sokan dolgoznak. Ha ez a hatalmas és befolyásos tömeg a változtatni akaró hatalom ellen fordul, akkor az a hatalom szinte biztosan megbukik.

Ezért aztán a bürokrácia hihetetlenül lassú és kontraproduktív rendszerén belül mégis csak kell valami katalizátor, valami egyszerű, valami biztos megoldás, mely segíti a célok elérését az elképzeléstől a megvalósulásig. Motiválja a bürokratát, a lényegében felelősség nélküli bürokratát, akinek csak a szabályokat kell betartania és egyáltalán nem érdeke, hogy a rendszer hatékony legyen, hogy valahogy mégiscsak belátható időn belül és belátható eredménnyel döntsön. A korrupció ez a motiváló erő. A korrupció az, ami meg-gyorsítja a folyamatokat, segíti a döntést.

Azonban a korrupciónak van egy jelentős hátulütője is. Ha már amúgy is a büntetőjog határterületén mozgunk, vagy éppen már át is léptük azt, akkor miért ne taroljunk le mindent, akkor miért ne kizárólagosan a saját érdekünkben és a közösség kárára működjünk. A 2002 és 2010 közötti időszakban a korrupciónak ez a fajtája uralkodott el és ennek köszönhetően valóban óriási kár érte a társadalmat. Ugyanakkor látni kell, hogy ez a károkozás nem önmagában a megvesztegetések miatt nőtt hatalmassá, hanem éppen a bürokrácia által kialakított védelmi rendszer segítségével. A bürokrácia ugyanis felelősség nélküli. A bürokrata csak a formális szabályok betartásával van elfoglalva, a döntéseket pedig lehetőség szerint testületi szintre emelik. Így a felelősség elkenhető. A döntés miatt a testület nem vonható felelősségre, míg a korrupt döntést előkészítő bürokrata éppen a testület döntésére hivatkozik. Így a felelősségre vonás csak a kevéssé okos emberek esetén lehetséges. Csak azok ellen tud fellépni a rendszer, akik egyértelműen a büntetőjogban leírt és bizonyítható, azaz rendkívül egyszerű módon intézik ezeket az ügyeket. Akik Nokiás dobozokkal és nem létező rendezvények költségeinek elszámolásával ügyeskednek. Vagyis akik a tyúktolvajok szintjén mozognak. A korrupció által okozott valódi károk, azonban egészen más technikákkal történnek. A sukorói ügy kapcsán ismerhetjük meg ezen technikák egy részét.

A demokráciákat átható korrupciót tehát valójában a felelősségnélküliség teszi lehetővé. Ugyanez a felelősségnélküliség, a bürokrácia formális szabályrengetegének felelősségelkenése okozza a mérhetetlenül lassú és drága folyamatok elburjánzását, a valódi alkotó, termelő tevékenység másodlagosságát, és sikertelenségét. Ezért nem lehetséges a Keynes által megjósolt 15 órás munkahét.

Az áldatlan állapotból egyetlen kiút látszik. A korrupciót legálissá és hivatalossá kell tenni. Azaz meg kell engedni, hogy a döntéshozót az érdekeltek befolyásolhassák, akár anyagi eszközökkel is. Ugyanakkor a döntéshozatalnak egyszemélyinek és a teljes felelősséget vállalónak kell lennie. Legyen megnevezve a döntéshozó és amennyiben rossz döntést hozott, amennyiben döntése kárt okoz, akkor azért vállalja a felelősséget. Függetlenül attól, hogy a döntés pillanatában a vonatkozó szabályokat betartotta-e vagy sem. Függetlenül attól, hogy kitől mennyi pénzt fogadott el.

Ugye, szinte el sem tudunk képzelni ilyen rendszert. El sem tudjuk képzelni, hogy mondjuk egy pályázat elbírálásánál egy ember döntsön, hogy az az egy ember akár milliárdokat is keressen a pályázók által neki fizetett pénzekből, ugyanakkor, ha a pályázat célja rosszul vagy sehogy sem valósul meg, akkor ezt az egy embert elő lehessen venni és kötelezni lehessen a kár megtérítésére. Nem, valóban nehéz elképzelni. De gondoljuk végig alaposan, mert meggyőződésem, hogy ez a kiút.