vissza a főoldalra

 2014.04.04. 

Alkotóerő vagy kultúrpesszimizmus

(L. Simon László: Polgári kultúrpolitika című kötetének bemutatója)

L. Simon László: Polgári kultúrpolitika – Eredmények és dilemmák című, a Ráció Kiadó gondozásában megjelent, új kötetét március 21-én mutatták be hatalmas érdeklődés mellett az Írószövetség székházában. Maga a helyszín is meghatározó, hiszen a szerző 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség főtitkára volt. Majd, az elmúlt négy évben az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnökeként, kultúráért felelős államtitkárként, a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként, majd alelnökeként, sőt a budai Várbazár, a Várnegyed és a fertődi Esterházy-kastély megújításáért felelős kormánybiztosként is dolgozott. Korábban két kultúrpolitikai írásokat tartalmazó kötete jelent meg, a Versenyhátrány (2007) és A római szekér (2010). Legutóbbi, Szubjektív ikonosztáz című, képzőművészeti írásait összefoglaló könyve 2012-ben látott napvilágot a Ráció Kiadó gondozásában.

A magyar kultúrpolitika fenegyerekének könyvét vette kézbe az olvasó. Ám L. Simon László kötetének legfontosabb hőse nem a szerző, hanem Klebelsberg Kuno, s ennek oka bizonyára nem csupán a jeles előd iránti tiszteletben keresendő. Ahogy a nagy kultuszminiszter is egy olyan korszakban futotta meg pályáját, amelyben szinte alapjairól kellett újjáépíteni Magyarországot, úgy a 2010-ben megválasztott kormánynak is egy katasztrofális állapotban lévő, reményvesztett ország számára kellett visszaadnia a jövőbe vetett hitet. […] Kevés munkatársammal folytattam olyan késhegyre menő vitákat, mint éppen e kötet szerzőjével. Mégis azt mondhatom, hogy bár L. Simon László nem arról híres, hogy ki- vagy elkerülné a pengeváltásokat, összességében az elmúlt közel négy évben maga is ezeknek az értékeknek az összebékítésére törekedett parlamenti bizottsági elnökként, szakállamtitkárként, később pedig kulturális nagyberuházásokért felelős kormánybiztosként. Politikusi pályafutása jól mutatja, hogy ez nem mindig könnyű, de nem is lehetetlen feladat. S közben egy pillanatra sem válik hűtlenné hátországához, Fejér megyei gyökereihez. Hiszen aki valóban a hazáért akar tenni, aki a Klebelsberg és más nagyjaink által kijelölt utat akarja járni, annak nemcsak azt kell tudnia, hogy hová tart, hanem azt sem szabad elfelejtenie, hogy honnan érkezett – írja Orbán Viktor miniszterelnök úr L. Simon László legújabb kötetének előszavában.

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntőjében hangsúlyozta: L. Simon László előbb a szövetség titkáraként, majd aktív politikusként, nagyon sokat tett azért, hogy ez a szervezet megerősödjön, megújuljon, s legyen perspektíva előtte. „Tehát ő most itthon van, úgy is, mint az Írószövetség választmányának tagja” – mondta Szentmártoni.

Ez a könyv egy következetességgel épített életpálya újabb állomása – kezdte a kötet bemutatását Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója. Tanulmányokat, esszéket, kulturális eseményekhez, például szoboravatáshoz kapcsolódó beszédeket, interjúkat és parlamenti felszólalásokat tartalmaz ez az izgalmas gyűjtemény. S ezek az írások, interjúk azt bizonyítják, hogy a szerzőjük századunk reneszánsz embere, aki megpróbálja visszaadni nekünk azt a reményt, ami szinte lassan, észrevétlenül „párolgott el” 1989 után. 1989-90-ben a mi generációnk reménykedett, várta a szabadságot, mert átélte, főleg szülei, nagyszülei sorsán keresztül azt, mit jelent az elnyomatás, a magyar nemzeti hagyományok sárba tiprása. 1990 után aztán mindenki láthatta, hogy mi lett a szabadságból, s azt is, hová sodródik a magyar társadalom gazdasági és kulturális téren. Ezért 2010-ben a többség azt mondta: elég volt! Amikor újjáépítésre volt szükség a kultúra területén, akkor L. Simon László Klebelsberg Kunóhoz tért vissza. Nem véletlenül, hiszen Klebelsberg egy minden téren romos országnak adta vissza az önbecsülését azzal, hogy kijelölte a lehetséges utat. Klebelsberg a kultúrát tartotta a fejlődés elsődleges mozgatórugójának. Kultúrpolitikájában nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló és a közoktatást fejlesztő intézkedések. Számos, a hazai közoktatásügy szervezeti és tartalmi átalakítását célzó reformot vezetett be. Ekkor zajlott le a magyar közoktatás történetének egyik legnagyobb szabású reformja, amely ezekben az években már halaszthatatlanná vált. Klebelsberg szerint a vesztes világháború, a trianoni békediktátum mind hozzájárultak ahhoz, hogy hazánk politikai tekintélye csökkent, gazdasága tönkrement, jövője bizonytalanná vált, a lakosság hite, önbizalma szertefoszlott. Ebben a helyzetben a felemelkedés felé egyetlen út vezet: egy újszerű nemzeti érzés kibontakoztatása az emberekben, melynek alapja az a felismerés, hogy bár a magyarság nem rendelkezik gazdasági erőforrásokkal, de hatalmas kulturális értékek birtokában van. Az ország felemelkedésének fontos tényezője tehát a kultúra minél szélesebb rétegekre való kiterjesztése. Klebelsberg reformja az iskolarendszer egészére kiterjedt, a népiskoláktól az egyetemig. L. Simon László írásaiból, beszédeiből is kivehető, hogy a kudarcaink után sem szabad mindent feladunk, és az önsajnálatba, a pesszimizmusba menekülnünk. Helyette az önszerveződést kell választanunk, az értékek következetes képviseletét, és az önépítést – zárta beszédét a Balassi Intézet főigazgatója.

Ez a könyv nem sikergyűjtemény, nem eredményleltár, hanem mindannak a dokumentálása, amit politikusként 2010-től megérhettem – mondta a szerző, L. Simon László. A könyv első fejezetében azok az írások találhatók, melyek a két világháború közötti Magyarország pozitív mintáihoz nyúlnak vissza. L. Simon hangsúlyozta a pozitív jelzőt. Pozitív minta az, ami a klebelsbergi reformra vonatkozik. Éppen ezért szerepel a könyvben két Klebelsberg-szoboravató beszédem. Idézzünk a daruszentmiklósi beszédből: A világháború nyomán az emberiség életével és kultúrájával szemben valóságos apokaliptikus hangulat uralkodott, a legyőzött országokban a lemondásnak és kétségnek fáradt, mindjobban csak bíráló lamentációja hangzott. Az ész, amely az emberi életet és kultúrát válságba rántotta, amikor fenékig elracionalizálta és eltechnizálta, most ugyanezt az életet és kultúrát kíméletlenül elemezni kezdte s a maga elégtelenségéről meakulpázott. (…) A világháború után, amely a népek szenvedési kapacitását kimerítette, az egyetemes fáradtságból és nyomorúságból természetszerűen fakadt fel a kultúrpesszimizmus…” E gondolatokkal kezdte meg a Magyar Pedagógiai Társaság 1932. október 15-i ülésén Klebelsberg Kunóról tartott emlékbeszédét Kornis Gyula, a miniszter egykori közoktatásért felelős államtitkára. Kornis arra is rámutatott, hogy voltak olyan nemzetek, amelyeknek a kultúrpolitikai lendülete szöges ellentétben állott a kultúra ily módon felfogott „maró elméleti kritikájával”. Ahogy Kornis is kiemelte, Klebelsberg legfőbb érdeme, hogy a magyar nemzetet, „amelyet a világháború leginkább porba sújtott s testében-lelkében leginkább szétmarcangolt”, ebbe a nagy szellemi építkezésbe bekapcsolta. „Egy sem volt Európa államférfiai közül, aki tervszerűbben s nagyobb odaadással iparkodott volna feloldani a sötét elméleti kultúrpesszimizmusnak s az erőtől duzzadó gyakorlati kultúrpolitikának most vázolt paradoxonát. Világosan látta ugyanis, hogy a kultúrát nem az önmagát boncoló ész, a kritizáló elmélet teremti, hanem az öntudatlanul feltörő alkotóerő, amely ösztönösen hisz az életnek magasabb értelmében, a kultúrának: vallásnak, erkölcsnek, tudománynak, művészetnek értékeiben és eszményeiben.” Ez talán a legfontosabb, amit mi, kései utódok a mai kultúrpesszimizmus közepette példaként állíthatunk magunk elé: bár személyes felkészültségünk, tehetségünk és képességeink, a munkánk támogatottsága minden bizonnyal elmarad a nagy elődökétől, így Klebelsbergétől is, erősen hiszünk az élet magasabb értelmében, a kultúra értékeiben és eszményeiben, az alkotás erejében. És mindannyiónknak a maga pozíciójában kell küzdenie, alkotnia s értékeket teremtenie. A szerző a könyvbemutatón elmondta, hogy ez a beszéd a választókerülete egyik leghátrányosabb helyzetű településén hangzott el. Azért is volt lényeges számára ez a szoboravatás, mert Daruszentmiklóson létesült a megyében az első klebelsbergi népiskola. Bár a településnek már van új, viszonylag korszerű iskolája, a falu polgárai mégis fontosnak érezték, hogy védjék és felújítsák az egykori Klebelsberg-iskolaépületet. Azért, hogy az épület és a mellette elhelyezett új szobor sokáig hirdesse azt, hogy az alkotóerő, és nem a kultúrpesszimizmus viszi előre az országot.

L. Simon Lászlótól megtudhattuk, hogy igen sokat gondolkozott azon, hogy parlamenti beszédei közül egyáltalán szerepeljen-e valamelyik a kötetben. Végül is úgy döntött, hogy a számtalan felszólalásából csak azok kerüljenek be a könyvbe, melyeknek súlyuk van. Ennek egyik oka, hogy nem akarta elsilányítani a kötetet, míg a másik, hogy egyik elődje a kulturális tárca élén – nem konzervatív miniszterről van szó – gyűjteményes kötetében még a rá vonatkozó parlamenti bizottsági meghallgatási jegyzőkönyveket is közölte. A szerző ezzel kapcsolatban azt is megjegyezte, hogy az érdemi, szakpolitikai vitákat a bizottságokban és nem a plenáris ülésen kéne lefolytatni. L. Simon azon is polemizált, hogy vajon helyes-e, hogy bekerüljön a kötetbe a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvényhez kapcsolódó vezérszónoki felszólalása, hiszen ez a jogszabály hatalmas vitát robbantott ki. Többen azzal támadnak bennünket, hogy senkivel soha nem egyeztetünk. Ez nem igaz, hiszen egyeztettünk az előadó-művészeti szervezetek támogatási rendszeréről is. Sőt jegyzőkönyvek is készültek ezekről a vitákról azért, mert sokszor előfordult, hogy egyesek más állítottak arról, hogy mi is hangzott el egy adott beszélgetésen. S ha már beszélgetésekről, vitákról van szó; L. Simon László kormánypárti politikusként fontosnak tartja, hogy eleget tegyen olyan orgánumok, fórumok meghívásainak, amelyek közönsége vagy résztvevői nem a Fidesz törzsszavazóinak köréből kerülnek ki. Ezt nem csupán azért teszi, mert személyesen is fontos számára, hogy ne mindig a saját álláspontját támogató véleményekkel szembesüljön, hanem azért is, mert úgy véli, egy kormányzó erő képviselőjének az ellenzéki választók számára is meg kell indokolnia a döntéseit, és be kell mutatnia, milyen érvek szólnak mellettük – függetlenül attól, hogy ezzel végső soron sikerül-e meggyőznie a vele abszolúte nem szimpatizálókat. Illúziókat persze nem táplál, és nem hiszi, hogy egyes balliberális médiumok törzsközönségét meg tudná győzni a Fidesz politikájának helyességéről. A kötet szerzője szerint, ha egyes kérdésekben fel tudja mutatni az érem másik oldalát, és meg tudja világítani, milyen érvek szólnak egyes döntések mellett, az már eredmény.

L. Simon László két előző kultúrpolitikai könyvében egy számára nem szimpatikus kormányzat kulturális tevékenységéről írt elemzéseket. Az elmúlt négy év arra is megtanított, hogy mennyire más feladat, s mennyivel nehezebb az egymásnak feszülő érdekek és értékek mentén gyakorlati politikát művelni, egy ágazat irányításában részt venni, mint mások gyakorlati munkájáról szakpolitikai, kritikai elemzéseket írni. Mindezt azoknak a volt barátaimnak üzenem, akik szerint elvtelen kompromisszumok sorát kötöttem. Azt hiszik, hogy megváltoztam, holott szó sincs róla, csak politikusként nem tehetem meg azt, hogy ne kössek kompromiszszumokat. De csak olyanokat, melyek során nem változtatok azon az értékrendi alapon, amely mindig meghatározta tevékenységemet. Ez az értékrendi alap akkor is megmaradt, mikor – szerintem méltánytalanul – leváltottak az államtitkársági posztról. A baloldalról ilyen típusú üzeneteket kaptam ezután: „ha mi nyerünk, számítunk rád.” Akik ilyeneket üzennek, nem ismernek engem. Ahogy azok sem, akik szememre vetik, hogy ezek után miért vagyok még a Fideszben. Ők bizonyára nem tudják azt, amit a Gárdonyi-emlékév kapcsán sokszor elmondtam, hogy remek írónk olyan erővel mesélt szerelemről, hazaszeretetről, hitről, hűségről és bűnről, ahogyan csak a legnagyobbak képesek. És így mesélt az árulásról is. Tehát nem tudják azt, milyen nagy bűn az árulás. Bennem egy pillanatig sem vetődött föl az, hogy leváltásom után mindent föladjak: hitet, pártot, meggyőződéseket. Az utamról akkor sem térek le, ha már nem vagyok államtitkár – mondta L. Simon László. A Polgári kultúrpolitika – Eredmények és dilemmák c. könyvből kiviláglik, hogy a kultúra nem csupán valamilyen csillogó dísz az életünkben, amely szórakoztat és bearanyozza a szürke hétköznapokat, és hogy a szerző úgy véli: más nem fogja a kulturális élet szereplőinek a képviseletét ellátni, csak az, aki belülről ismeri a szélesebb szakmai közösségeket, s aki érdekelt azok helyzetének javításában.

M.A.