|
 2014.04.05.
Most, hosszú évekkel később, a Hősök
terén eszembe jutott az a régi péntek dél
Elfogult vagyok,
és erre nem kell semmiféle mentség. Nem akarom az objektívet játszani.
Ám a hamis lelkesedőkkel sem szeretnék egy platformra kerülni,
mert nincs annál lehangolóbb, mint mikor a nagy érzelmeket már
nem képes a toll követni, s üres frázisok pufogtatására
vetemedik az ember.
Tehát annak idején,
amikor a Hősök terén hallgattam Orbán Viktort, fiatalabbnak
gondoltam, olyan Gábor fiam korúnak, talán ezért ismeretlenül
is féltettem, mert úgy éreztem, hogy egy gyerekembert kihasználnak,
saját érdekeiknek alárendelnek sokat próbált politikai
szerencsevadászok. 1989-ben nekem úgy tetszett hogy, ha úgy
alakul, ezt a gyerekembert minden további nélkül odadobják az
orosz tankok elé barikádnak. Közben imponált is a bátorsága.
– Te csak ne féltsd,
kis bika ez, tud harcolni – mondta Sz. Józsi kollégám, akivel
együtt tolongtunk a koporsók előtt.
Annyira új volt
minden. Az a rendezvény amelynek az újratemetés
nevet adták, már az is valahogy egészen másmilyen volt,
mint a korábbi, a minden idők legnagyobbika az egyszívű erdélyi
tüntetés.
– Én bizony –
súgtam oda Józsinak, s csak ujjal mutattam a szónok felé, a
neve kimondása nélkül – a szülei helyében nem engedtem
volna ide.
Most hosszú évekkel
később, miközben a Hősök terén, a hajdani kis srác frissességét
még őrző, energikus, meggyőzően érvelő, hiteles kereszténnyé
érett politikust ünnepli a publikum, a 89-es emléktöredék úszik
elém, és már ketten hallgatjuk a nagygyűlés szónokát, én
és a szorongásom. Megint velem van, kísérőmül szegődött,
mint azon a negyedszázaddal korábbi pénteken. A féltés, a
Csurka István mellett töltött több mint húsz év alatt szép
csendesen belém ivódott, végérvényesen. Más okát nem tudom
adni, miért érzem a piedesztálon beszédet mondót megrendítően
magányosnak, noha százezrek tolonganak körülötte, kiknek döntő
része teljes szívéből támogatója, szereti, sőt rajong érte.
Magányosnak, védtelennek és végtelenül kiszolgáltatottnak.
Hogy azt ne mondjam, lehetséges áldozatnak. Áldozatnak keresztény
magyarkénti megmaradásunk, ha úgy tetszik közösségi létünk,
a hazánk oltárán.
Mindenki mámorítóan
boldog, míg én a nyakamban ülő szorongó énemmel feleselek.
Nyom lefele, s közben
egyfolytában duruzsol: Még egy hét! És minden kiderül! –
Ugyan már – próbálom kibillenteni –, ne görcsölj, a haza
nem lehet ellenzékben! Ez a mi hazánk, a mienk, minden kétséget
kizáróan, akik akár koldusboton, törött mankón, de megyünk
búcsút járni, szűzmáriás magyaroknak kopott unokái, mi fohászkodunk
Pünkösdkor a Nyeregtetőn: ne hagyd elveszni! Minket nem szoríthat
ellenzékbe egy Apró ügynök, egy szenvedélybeteg! – zárom a
vitát.
Ami nálunk ezen a
választáson történik az kihatással lesz a családunkra, a már
az időből kiforgottakra éppúgy, mint a most felnövő
gyermekeinkre, unokáinkra s az eztán születőkre. Ez nem olyan
lesz, mint más választás, ahol előre tudható, hogy előbb-utóbb,
de az egyszer már megesett meg
fog ismétlődni. Az ún. politikai váltógazdálkodás
ingyencirkusza szerint választó országok életében az ismétlődések
kötelező, előre beprogramozott volta, csökkenti egy adott választási
esemény drámaiságát.
Nálunk más a
helyzet. Az esetleges, nem várt, de nemtörődömségből, kényelmességből
elkövetett nemzeti öngyilkossággal felérő vereség következtében
beálló összhatás elsöprő
erejű és letaglózóan végzetes lenne. Soha nem virradó sötétség
borulna ránk. Nem elég tehát lélegzet-visszafojtva figyelni az
eseményeket, hanem utolsó erőnket megfeszítve kell a Duna táján
a jó magyarokat meggyőzni ennek a választásnak a fontosságáról.
Ha ezt elmulasztjuk, majd megírhatjuk a magyar Magyarország
utolsó perceinek krónikáját, de soha nem tudunk megszabadulni
a bűntudattól, rajtunk múlott.
Szombaton, szerény
becslések szerint is félmillió ember hozta a haza üzenetét a
Hősök terére: nem tágítunk, folytatni akarjuk.
Vasárnap az újpesti
színházban, Csurka Istvánról készült plakettet és
mellszobrot mutattunk be. A könnyekig megható, magas színvonalú
megemlékezés végén jött a hír, valaki hallotta, hogy
bizonyos szabadkőműves körök közelebbről meg nem nevezett
tagjai célul tűzték ki Orbán Viktor megbuktatását.
50 évvel ezelőtt,
Amerika történelmének ama gyászbaborult napjának előestéjén
valaki azt súgta szeretője fülébe: „Holnaptól a Kennedyk
soha többé nem fognak zavarni engem. Ez nem fenyegetés, hanem
ígéret.” Bármit mutasson is a látszat, Amerika erkölcsi
sorsa akkor megpecsételődött.
Vannak országok,
amelyekben látszólag semmi nem történik, ha az egyik formációt
leváltja a soron következő. Mint látjuk, ez máshol sem igaz
maradéktalanul. De Magyarországon nagyon nem. Itt a dolgok nem
mellékesen, nem véletlenszerűen történnek. Temérdek esemény
zúdul mindennap mindannyiunkra, melyekből már szinte művészet,
de nem lehetetlen kiválasztani
a leglényegesebbeket.
Most a leglényegesebb
április 6., vasárnap.
czyla
|
