vissza a főoldalra

 

 

 2014.04.11. 

Magyar értékmentő színház a Felvidéken

A felvidéki magyar sors legjelentősebb mozzanatait állítjuk reflektorfénybe

Boráros Imre, a Komáromi Jókai Színház örökös tagja, aki az első felvidéki színészként és az idén egyetlen külhoni magyarként kapta meg a Kossuth-díjat március 14-én. Boráros Imre a felvidéki magyar színház- és előadóművészet, valamint az egyetemes magyar kultúra határokon átívelő, magas színvonalú művelése és terjesztése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként kapta meg az elismerést – áll az indoklásban.

 Szerkesztőségünk nevében szívből gratulálok a magas rangú állami kitüntetéshez! Munkásságának eddigi elismerési: Sylvánia-díj, a komáromi polgármester díja, Pozsony város díszpolgára, Ezüst plakett – a Szlovák Köztársaság Érdemrendje, A Magyar Köztársaság Tisztikeresztje, A Világ Magyarságáért Művészeti Díj, A Magyar Kultúra Lovagja. A mostani Kossuth-díjat hová helyezi az elismerések tárházába?

 –Színészi munkámat valóban több díjjal is elismerték, és a Kossuth-díj az, ami „megkoronázta” életpályámat. Úgy érzem, hogy ezt a díjat nem csak én, hanem az egész felvidéki magyar színjátszás kapta. Sőt a Kossuth-díjat, gondolatban, azokkal a remek kollégákkal osztottam meg, akik már az égi társulat tagjai, a „mennybéli társalgóban” beszélgetnek egymással. Ők mind megérdemeltek volna állami elismerést még életükben, pályájuk csúcsán. A Kossuth-díj minden alkotó ember számára ösztönzőleg hat, s rám talán duplán is, mert erőt kaptam ezáltal a további munkámhoz.

 Maga a Kossuth-díj átvétele felelősséggel is jár? Többet vár a néző egy Kossuth-díjas művésztől?

 –Kossuth-díj egyszerre felelősség és inspiráció. Azt csinálom továbbra is, amit eddig tettem, s ugyanazzal a hittel és energiával. 50 éve vagyok a pályán, de a magyarságtudattal a színház, az előadó művészet berkein belül 40 évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni. A verses előadásokkal, a monodrámákkal mindig azokat az értékeket közvetítem, melyek a Kárpát-medencében élő, s főleg a felvidéki magyarok számára lényegesek. Fontosnak tartom a magyarságunk megmaradását, az anyanyelv ápolását. Lényeges, hogy legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és egyetlen egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóbbak.

 A Dózsa-, a Széchenyi-, az Esterházy- ,a Mindszenty-monodráma megalkotásával, eljátszásával a felvidéki magyarság körében képes-e megerősíteni az identitástudatot?

 –Ebben bízom. Először Esterházy Jánosról, azután Mindszenty bíborosról, majd Széchenyiről adtam elő monodrámákat. Az egész előzménye az, hogy előadhattam az erdélyi születésű Székely János Dózsa című monodrámáját. Ekkor tudatosult bennem a hazafiság érzése. Ezekkel a monodrámákkal a híres magyarok, szellemi elődeink életét, mondanivalóját ültettem át a színpadra. Mindezek a darabok erősítik az emberekben, a becsületben a helytállásba vetett hitet.

 Viszont ezek az értékek egyre jobban devalválódtak.

 –Tudom, hogy sokan megmosolyogják azokat, akik hazafiasságról beszélnek, de mégsem szabad lemondanunk arról, hogy a valós értékeket mindenki a maga tudása szerint közvetítse, felmutassa. A legutóbbi szlovákiai elnökválasztással kapcsolatosan írják a lapok, hogy a felvidéki magyarság egyre jobban visszavonul a politikától, és nem hajlandó élni választói jogaival. Ha mindenki föladja a magyarságba vetett hitét, akkor mi lesz velünk? Sokan azt fontolgatják, hogy Nyugaton próbálnak szerencsét. Engem is hívtak számtalanszor külföldre, de úgy éreztem, nekem itt a helyem. Sőt egyre jobban erősödik bennem az az érzés, hogy föl kell mutatnunk őseink példáját, és ezzel erősítsük a magyarságtudatunkat. Régen dédelgetett tervemet váltottam valóra, amikor tavaly sikerült megalapítanom saját színházamat, ahol elsősorban felvidéki magyar alkotók művei kerülnek bemutatásra. Az első, itt bemutatott előadás Mács József két művéből, a Szélfúvás és a Bolondok hajóján címűekből készített monodráma volt. A következő darab Csáky Pál Hit és hűség című, közel száz évet felölelő kötetére épül. Ennek bemutatójára idén áprilisban Pozsonyban kerül sor. Csáky Pál darabja rólunk, felvidéki magyarokról szól. Benne foglaltatik a Monarchia, a kitelepítések ideje, a bársonyos forradalom kérdése. Azokról az időkről is szól, mikor lehet, hogy rosszul választottunk, rosszul döntöttünk, de ezeket a hibákat be kell ismerni, és a jövőben oda kell figyelni arra, hangsúlyozni kell azt, hogy mi a Felvidéken otthon vagyunk. Bemutatjuk azt, hogy mi diktatúrában éltünk, és azt éreztük, mindenről le kell mondanunk, de egy valamiről, az álmainkról, a céljainkról mégsem mondhatunk le. El kell érnünk, hogy Szlovákiában jó legyen magyarként élni. Ezt a darabot úgy állítjuk színpadra, hogy az egyes jelenetek között korabeli felvételeket vetítünk ki a vászonra. Az előadás végét a Kormorán egyik gyönyörű dalával zárjuk, s közben a vásznon a Feszty-körképet láthatja a néző.

 Van-e igény az ilyen művekre, mikor nagyon sokan a zenés, könnyed darabokat kedvelik?

 –Azt megértem, hogy a mindennapok problémái miatt többen a színházaktól a szórakoztató funkciót várják el. Azt, hogy 2-3 órára kikapcsolódjanak. Az 1990-es években nagyon sokan próbáltak olyan verses műsorokkal a közönség elé állni, amelyek a hazafiasságot erősítik. De aztán feladták. Bizonyára nekem is egy vidám jellegű monológgal, vagy kabarétréfákkal sokkal nagyobb sikerem lenne. De én a színészetet hivatásnak, küldetésnek fogom föl. Az előbb említett darab is kamarajellegű, és gondolom nem 500 ember ül majd a nézőtéren, hanem csak 200. Nekem ez akkor is megéri, és a monodrámáim utáni visszajelzések is azt mutatják, hogy érdemes ezt a munkát, ezt a missziót végeznem.

 Ezek a monodrámák Felvidéken, Nyugaton, vagy Magyarországon aratnak nagyobb sikert?

 –Mindenütt! Magyarországon jártam a monodrámáimmal a Hajdúságban, Budapesten, Győr környékén, de sok nyugati országban is. S mindenütt megtaláltam azt a közönséget, akit az adott monodráma megérint és érdekel. 2013-ban Münchenben, egy gyönyörű, hatalmas templomban adtam elő az ottani magyar nyelvű szentmise után a Mindszenty bíborosról szóló monodrámát, ami hatalmas sikert aratott. Gróf Esterházy János életét pedig Brüsszelben a Magyar Házban adtam elő. A közönség soraiban ott ültek a magyar EP-képviselők, és az ott élő magyarok. A Csáky-darabbal is járjuk majd a világot; ha jól tudom, májusban adjuk elő Budapesten, ahogy a Mács József által írt monodrámát is. Ez utóbbi darab napi témákról is szól, így a kettős állampolgárság kérdéséről. Abszurdum, hogy ha mi, felvidéki magyarok fölvesszük a magyar állampolgárságot, abban a pillanatban szülőföldünkön hontalanná válunk.

 Mennyire volt nehéz annak idején Csehszlovákiájában felvidéki magyar színészként játszani?

 –Nem volt könnyű. Én a ’70-es évek elején indítottam el önálló műsoraimat. Akkor került a kezembe egy újságcikk, ami beszámolt arról, hogy Esterházy János meghalt a börtönben. Tudjuk, a mai napig sem ildomos Szlovákiában a mártír politikusról beszélni. A ’70-es évek végén viszont az egyik összeállításomba belecsempésztem az ő egyik beszédét. Mondani sem kell, elég sok kritika ért emiatt. Márai Sándorról és a kitelepítésről is beszéltem, s akkor mindkettő kényes téma volt. Nemrég kiváló lelkész ismerősömmel beszélgettem, aki azt mondta: „neked az a földön a szolgálatod, hogy erősítsd a magyarokban az önmagukba vetett hitet.” Lehetséges, de az bizonyos, hogy nem befejezem be ezt a küldetésemet.

 Ahogy már említette, tavaly ősszel jött létre a Boráros Imre Színház. Milyen keretek közt működik ez a teátrum?

 –Államilag bejegyezett színházi polgári társulásról van szó, viszont nincs állandó játszóhelyünk. A próbákhoz viszont a CSEMADOK komáromi szervezete biztosítja a helyiséget, amit nagyon köszönünk nekik, és vezetőjüknek Stubendek László úrnak. A helyi magyar gimnáziumtól is kapunk termet a próbákhoz. A műsorpolitikánkat az jellemzi, hogy mindenekelőtt a felvidéki magyar sors legjelentősebb mozzanatait, múltbeli vagy éppen mai vonatkozásait állítsuk reflektorfénybe. A színház első darabját a pozsonyi magyar nagykövetség pinceszínházában adtuk el, és a Csáky-darabnak is ott lesz a premierje. Köszönöm a magyar szervezetek támogatását, és hálás vagyok azoknak, akik bíznak bennem, s akik továbbítják szűkebb pátriájukba azt, amit a színpadról adok át számukra. Úgy érzem, hogy a földi támogatóim és az égi angyalok mindig mellettem álltak és továbbra is segítik munkámat.

 A közelmúltban töltötte be a 70. életévét, s még mindig a színpadon látjuk. Mi adja az energiát mindehhez?

 –A színpad adja az energiát. Ha nem játszhatnék, az jelentené számomra a lelki mélypontot. Hatalmas erőt ad, amikor úgy érzem, s ezt színészkörökben szokás mondani, mikor egy-egy előadáson „elszáll az angyal felettünk”. Ha egy beszélgetés, vagy interjú során szavalok, az nem azért van, hogy felvágjak a műveltségemmel, hanem mert úgy érzem, a költő két-három mondatával tömörebben, kifejezőbben tudom közölni a témával kapcsolatos mondanivalómat. Ezért engedjék meg, hogy ezt a beszélgetést is egy költeménnyel zárjam; mégpedig Gágyor József: Mi lesz velünk, magyarokkal című versének utolsó szakaszával: Az út porában őseink teste/Magyar testvér és sok szlovák rokon/Hamvai közt nem húzódik mezsgye/Egyenlők ők az ősi birtokon/Legyünk egyenlők mi is, kik élünk/Közös szent céllal és jogokkal/Épp ezért erre választ kérünk/ Velünk mi lesz, magyarokkal?!.

 

Medveczky Attila