vissza a főoldalra

 2014.04.11. 

Temperamentum, bűbáj és humor

Nem magunknak, nem a „szakmának”, hanem a nézőnek játszunk

Kertész Marcella színművésznő, énekesnő Debrecenben született. A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában érettségizett magánének szakon. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola magánének szakát végezte el. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán operett-musical szakot, Szinetár Miklós osztályában végzett. Játszott a Budapesti Operettszínházban, a szolnoki Szigligeti Színházban, a Debreceni Csokonai Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban. Tíz éven át a Miskolci Nemzeti Színház művésze volt, jelenleg a szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja.

Fontosabb szerepei a szolnoki teátrumban: Rosina (Rossini: A sevillai borbély), Olympia, Giulietta, Antonia (Offenbach: Hoffmann meséi), Zsuzsi (Kálmán Imre: Zsuzsi kisasszony), Gréti (Franz Arnold - Ernst Bach: Apa csak egy van), Mária Roberta (Dan Goggin: Apácák), Josie (Nell Dunn: Gőzben), Candy Starr (Ken Kesey: Kakukkfészek), Rica-Maca (Zerkovitz: Csókos asszony), Truvy (Robert Harling: Szépségszalon), Bessy (Jacobi: Leányvásár), Aldonza (Wassermann-Leigh: La Mancha lovagja), Mimi (Zágon-Nóti-Eisemann: Hippolyt a lakáj), Keczeli Ilona (Molnár Ferenc: Az üvegcipő), Anna Putnam (Miller: A salemi boszorkányok), A francia királylány (Kacsoh: János vitéz), Kató (Szilágyi-Eisemann: Én és a kisöcsém), Mária Magdolna (Webber: Jézus Krisztus Szupersztár), Vicoria (Maugham-Nádas-Szenes: Imádok férjhez menni), Asszisztenső (Márai: Kaland), Viola (Móricz –Kocsák-Miklós : Légy jó mindhalálig), Anna (Marc Camoletti: Félrelépni tilos!), Miss Mabel Gibson (Kálmán: Cirkuszhercegnő), Stéphanie (Pierre Barillet – Jean Pierre Grédy: A kaktusz virága), Sally (John Kander- Fred Ebb - Joe Masteroff: Cabaret), címszerep (Goldoni – Ferkay – Mikó: Mirandolina ), Marcsa (Szirmai-Bakonyi-Gábor: Mágnás Miska), Carmen (Szép Ernő: Patika).

Fontosabb szerepei a Miskolci Nemzeti Színházban: Adina (Donizetti: A szerelmi bájital), Antonia (Offenbach: Hoffmann meséi), Musetta (Puccini: Bohémélet), Susanne, Cherubino (Mozart: Figaro házassága), Judit (Bartók: A kékszakállú herceg vára), Stázi (Kálmán: Csárdáskirálynő), Liza (Kálmán: Marica grófnő), Angela, Juliette (Lehár: Luxemburg grófja), Zórika (Lehár: Cigányszerelem), Mi (Lehár: A mosoly országa), Maria (Bernstein: West Side Story).

Elismerései: Bodex-díj (2010), 2011-ben a művésznőnek ítélték oda a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Príma-díjat, Jászai Mari-díj (2012)

 Március 28-án nagy sikerrel mutatta be Csiszár Imre rendezésében a szolnoki Szigligeti Színház Szép Ernő: Patikáját. Ebben a darabban Kertész Marcella Carment alakítja. Művésznővel még a próbafolyamat idején, március 19-én beszélgettünk a színház társalgójában.

 –A darab harmadik felvonásában Balogh Kálmán az álomtündéreihez menekül. Akik, mihelyt egyedül marad, meg is jelennek. Én alakítom Carment, a temperamentumos nőt – kezdi a beszélgetést a művésznő. Ritka, hogy nem főszerepet játszom, de nem utasítottam vissza a kisebb, de nekem való karakterek eljátszását. Most nem „én halok bele a szerepbe”- ahogy a színházi berkekben mondani szokás, mert – többek között – a Kaktusz virágában, a Mágnás Miskában, a Cabaret-ban igen nagy színészi és énekesi feladat hárul rám.

 Ahogy idén nyáron is, amikor Marcella – showt mutat be a szolnoki színház. Kinek az ötlete volt egy ilyen nagyszabású rendezvény kiállítása?

 –Balázs Péter direktor úr vetette föl az ötletet, amit Bor Zoltán produkciós igazgató a legmesszebbmenőkig támogatta, ami nagy örömmel tölt el. Hozzávetőlegesen majdnem két órás produkcióról van szó, melyben a színház zenekara és tánckara is közreműködik, sőt fellép egy meglepetés vendégünk is.

 Talán lesz ideje egy kis pihenésre a számok között.

 –Nem nagyon jut időm pihenésre, mert a tánckar produkciója közben kell megoldani jelmezcserét.

 Az eddigi szerepeiből lesz egy válogatás, vagy új számok is hallhatók a produkcióban?  

–Főleg az eddigi szerepeimből, és a szilveszteri műsorokon elhangzottakból lesz a válogatás, és a fináléban hallható egy olyan összeállítás, egy olyan zenei-blokk, melynek egyes dalait még nem énekeltem színházban, de biztos vagyok benne, hogy azokat is örömmel fogadja be a publikum. S ha már a szilveszteri műsorokat említettük, a Koldusopera Cápa-dalát is eléneklem a show-ban, ami alatt szinte egy cirkuszi trükkel oldom meg a színpadon a jelmezváltást. Sokan kérdezték tőlem, mindezt hogyan csinálom, de ez szakmai titok– annyit azonban elárulok, hogy a legegyszerűbb megoldás sokszor egyben a legjobb is. A bemutató június végén lesz, és július elején is lesznek előadások. Azt tervezik, hogy a következő évadban bérletszünetes előadásként játszanánk a Marcella-showt.

 Ugorjunk vissza az időben: Benedek Elek apai ágon az ükapja volt, édesapja, Kertész Gyula operarendező volt, édesanyja Iványi Csilla pedig táncosként és francia-magyar szakos tanárként az asszisztense.

 –A keresztnevemet is a Benedek-ősöknek köszönhetem; és rokonomtól, Benedek Marcelltől „örököltem” a Marcella nevet. Édesapám 1956-ban végzett operarendezői osztályban végzett a Zeneakadémián. Ezután nagyon sokáig, a ’80-as évekig ilyen osztályt nem is indítottak ebben az intézményben. Édesanyám a pályáját táncosnőként kezdte; mint minden „békebeli” úri lány balettozni tanult, és megtanult franciául. Édesapja ludovikás tiszt volt. Mivel a Rákosi-éra idején mindez nem volt jó „ajánlólevél”, elutasították a felvételi kérelmét, ezért lett színházi táncosnő. Édesanyámnak csak az úgynevezett politikai enyhülés idején, a ’60-as években sikerült elvégeznie a debreceni egyetemet. Tehát én a családomon keresztül megtapasztalhattam azt, hogy mit jelent az, ha valaki nem tanulhat tovább a származása miatt, és megfosztják ingatlanjától. Szüleim a debreceni színházban ismerkedtek meg, és ott is dolgoztak évtizedeken keresztül.

 Elvitték szülei egy-egy nagyobb premierre?

 –Szinte a színházban nőttem föl. De azt tudatosították bennem, hogy a színház munkahely, és nem arra való, hogy a színészek gyerekei ott töltsék szabadidejüket. Gyerekszínész viszont sosem voltam, bár néhány kis statiszta-szerepet kaptam. Először „kis Pinkerton” voltam a Pillangókisasszonyban, majd Soma a Bánk bánban. Majd ezt követték a komoly zenei tanulmányok, hiszen zenei általános iskolába, zeneművészeti szakközépiskolába, és zeneművészeti főiskolára jártam. 12 éves koromban a Bohémélet gyerekkórusában felléptem, mert édesapám az általános iskolás kért énekkart az előadáshoz. De ezt követően csak mint harmadéves főiskolás léptem szólistaként színpadra.

 Kislányként, amikor ült a nézőtéren, volt olyan szerep, amiről azt gondolta, hogy nagyon közel áll önhöz, s majdan el szeretné játszani?

 –Erre nem emlékszem, mert én igazából – ahogy viccesen szoktam fogalmazni – a kisszobában lettem színésznő. Debrecenben négyszobás lakótelepi lakásban laktunk. Apukám saját szobájában hallgatta az operákat, s a rendezői koncepciókon dolgozott. Anyukám közben a szobájában szépirodalmat olvasott. Egyszer szüleim arra értek haza, hogy a kisszobában cipőkanál-mikrofonnal a kezemben hatévesen operaáriákat üvöltöttem, teljes átszellemültséggel. Hallottam az operaénekesnőket a színházban, és őket utánoztam. Számomra természetes dolog volt, hogy éneklek, és soha nem akartam más lenni, mint énekesnő.

 Az utánzás még nem elég ahhoz, hogy valaki elinduljon az énekesi pályán.

 –Természetesen szükséges a fizikai adottság, s az, hogy milyen géneket örököl az ember. Bizonyára nagyképűnek hangzik a kijelentésem: tökéletes a hallásom. Már az óvónőm is mondta szüleimnek, hogy milyen jól éneklek hallás után.

 És nem is féltették a pálya buktatóitól?  

–Lehet, hogy boldogabbak lettek volna, ha más álmokat kergetek, de szüleim elfogadták azt, hogy énekesnő szeretnék lenni. Annyira, hogy csak azt várták el tőlem, hogy a zeneiskolában kiválóan tanuljak. Azért nem szidtak le, hogy a többi tantárgyat kissé hanyagoltam, s csak közepes tanuló voltam.

 Diákként a könnyűzenét nem is szerette?

 –A zeneművészeti szakközépiskolában annyira a klasszikus zene határozta meg mindennapjaimat, hogy a könnyűzene nem érdekelt. Szüleim annak idején azt mondták, az a lényeg, hogy egy adott énekes a saját műfajában nagyon jó legyen. Ma én is ugyanezt vallom. Nagy rajongója vagyok Amy Winehouse-nek, elementárisan jó énekesnőnek tartom, olyannak, aki egyszerűen utánozhatatlan. Ő legalább annyira nagy művész és énekes volt a műfajában, mint az opera terén Callas, vagy Tebaldi.

 Minden konzisnak kötelező zongorán is tanulni. Emellett nem tanult más hangszert?

 –A zeneiskolában fuvolázni tanultam, de elég hamar kiderült, hogy ehhez a hangszerhez nincs elég türelmem. Az én temperamentumom pedig nem alkalmas arra, hogy naponta több órán keresztül rendszeresen gyakoroljak. Természetesen az éneklést is kell gyakorolni, de ahhoz elég 1-2 óra, különben tönkremegy a hangunk.  

Többen panaszkodnak, hogy a szolfézs az, ami elveszi a kedvüket a zenetanulástól. Művésznőnek könnyen ment a szolfézs elsajátítása?

 –A szolfézs azoknak megy jól, akiknek jó a fülük. Az összhangzattan már szinte matematikai nehézségű, ezért okoz gondot sok zenésznek annak elsajátítása. Bizony nem volt nekem sem egyszerű az összhangzattan megtanulása, de ez elengedhetetlen ahhoz, hogy valakiből muzsikus, énekes legyen.

 Operaénekesnőként hogyan kalandozott el a operettek, musicalek felé?

 –A zeneművészeti főiskola ének szakán szinte mindenki operaénekesnek készült. S abból válik operaénekes, aki a színpadon is megállja a helyét. Nem véletlen, hogy Miskolcon operaénekesnőként tartottak számon. Az már más kérdés, hogy milyen operaénekesnő az, aki egy évadon belül csak egy operában énekel, ráadásul kettős szereposztásban. Régebben, amikor édesapám Debrecenben dolgozott, operabérletet is meghirdetettek négy bemutatóval. Ma már ez elképzelhetetlen, mert az opera műfaja olyan, amit nagyon nehezen fogad be a közönség. Holott az operánál szebb és nagyobb dolog nagyon kevés van a világon.

 A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola magánének szakát végezte el. Oda is adta be először a jelentkezését?

 –Nem, hanem a Színművészetire. Nagyon sokat olvastam, de nem regényeket, hanem színdarabokat, drámákat. Hogy miért? Mert azokhoz volt türelmem. A Színművészetire akkor nem vettek föl, de a Zeneművészetire már igen. Amíg előképzős voltam, addig a Debreceni Kodály Kórusban énekeltem, amit nagyon szerettem. A kórussal bejártuk szinte a fél világot, még Marokkóba is eljutottunk, ahol a hely adottságának és szellemének megfelelően a Szöktetés a szerájból című operában léptünk föl. Közben zenés mesterséget tanítottam a debreceni Ady Endre Gimnáziumban. Tizenkilenc évesen olyan diákokkal foglalkoztam, mint Gubás Gabi, Major Melinda, Botos Éva, Haffner Anikó – ők később mind kolleganőim lettek. Szabó Máté rendező is tanítványom volt. Beszéltem nekik a zenés színházról, az operáról is. Nagyon jól esett az, amikor később azt mondták nekem: „igen sokat tanultam tőled”. Hiszen kikerülhetetlen, hogy egy színész ne játsszon zenés darabban. Így a prózai színészeknek is tudni kell azt, hogyan kell sanzont, rockot, musicalt énekelni. Ugyanilyen lényeges a tánctudás is.

 Tanította a zenés mesterséget, és később a Színművészeti Főiskolán Szinetár Miklós osztályában végzett.

 –Végül is sikerült felvételt nyernem a Színművészetire, és szerencsémre az operett-musical osztályba kerültem, ami csak négyévente indult. Elképzelhető, hogy ugyanolyan tehetséges voltam 19 évesen, mint 22 évesen, de csak akkor tudtam már megmutatni azt a bennem lévő többletet, ami szükséges ahhoz, hogy igazi színésznő legyen.

 A főiskola elvégzése után rögtön Miskolcra került?

 –Először Szolnokon léptem föl. Harmad éves főiskolás voltam, mikor a West Side Storyra kerestek fiatalokat, és megkaptam Maria szerepét, amit később Miskolcon is játszottam. De még előtte a Szinetár tanár úr által rendezett Víg özvegyben énekeltem a Fővárosi Operettszínházban. Szolnokon a Leányvásárban, a Csárdáskirálynőben, a Hairban léptem fel. S mind főszerepeket alakítottam. Kiváló kolleganőmmel, Lugosi Claudiával felváltva énekeltük a primadonna és a szubrett szerepeket. Akkor Szolnokon vezényelt Selmeczi György és Kesselyák Gergely, s ők áthívtak Miskolcra. Tíz évet töltöttem a Miskolci Nemzeti Színházban, s ennyi elég is volt. Nem azért, mert nem kaptam volna jó szerepeket, de egy idő után szükséges a váltás. Az nagy kihívást jelentett, hogy mind Miskolcon, mind Szolnokon játszhattam úgynevezett nadrágszerepeket is. Nagy élményt jelent minden színésznőnek, ha kibújhat a bőréből, de az különlegesen, ha fiút alakíthat.

 Bartók remekművében, a Kékszakállú herceg várában Judit szerepét énekelte, amit főleg mezzo-szopránok szoktak. Eléggé rendhagyó, hogy valaki koloratúr-lírai szerepeket is énekeljen és Juditot is…

 –Ez a miskolci Bartók+Puccini fesztivál keretében történt, mikor a színházban a Bohémélet Musettáját is elénekeltem eredeti nyelven. Az Aggteleki Cseppkőbarlangban adtuk elő a Kékszakállút, ami hatalmas élményt jelentett számomra. Felvétetésére reagálva: Bartók azt írta bele a kottába, hogy Judit szoprán. Talán azért éneklik mezzók ezt a szerepet, mert egy „lefojtott” szoprán Judit, akinek halálfélelme van. S mikor kinyílik az ötödik ajtó, ki kell énekelni a magas, a háromvonalas C-t, amire igazán a szopránok képesek. Rácz István énekelte a címszerepet, Ligeti András vezényelt, én pedig hófehér jelmezben játszottam, ami szinte az angyali szűziességet szimbolizálta.

 Miért döntött úgy, hogy Szolnokra szerződik?

 –Ez nem csupán az én döntésem volt. Amikor Balázs Pétert kinevezték a szolnoki színház igazgatójának, az úgynevezett szakma képviselői, a magukat mindhatónak gondoló ítészek minden lehetséges fórumon tiltakoztak a direktorváltás ellen. És sok fiatal kolléga, akik addig Szolnokon dolgoztak, otthagyták a színházat. Elítélem ezt a magatartást, mert legalább egy évre bizalmat kellett volna neki szavazni. Megjegyzem, azt sem tartom jónak, ha egy új igazgató azzal kezdi működését, hogy kirúgja a fél társulatot, holott, nem is látta a színészeket egy darabban sem. Balázs Péternek tehát új társulatot kellett felépíteni, ezért megkérdezte a titkárságon Farkas Iréntől azt, hogy kiket szeretett régebben itt Szolnokon a közönség, akik most máshol játszanak. Ekkor megemlítették a nevem. Előtte Balázs Péterrel már dolgoztam együtt, A régi nyárban, s nagyon meg volt velem elégedve. Így kerültem Szolnokra. Először a Zsuzsi kisasszonyban játszottam vendégként, s a következő évadban már a társulat tagja lettem. Azóta minden évadban legalább 3-4 fő- és 2-3 remek karakterszerepet játszom a színházban.

 Hogyan bírja mindezt energiával?

 –Minket, vidéki színészeket nem hívnak filmezni, nem hívnak szinkronizálni. Ez fáj, de ugyanakkor van időnk a pihenésre a délelőtti próba és az esti előadás között. Ki tudja, talán eljön az idő, mikor már nem játszom ennyi főszerepet, így nem is panaszkodom, hogy ilyen sokat dolgozom.

 Régebben azt nyilatkozta, hogy csak a minőségi színházban hisz. A szolnoki ilyen színház?

 –Ha a színész, a rendező, a színház összes tagja jól végzi a munkáját, akkor igen. Tehát a szolnoki minőségi színház. Azt nem tartom jó színháznak, ha üres nézőtérnek játszanak a színészek. Ez a művész számára is szörnyű érzés lehet. Mi nem magunknak, nem a kritikusoknak, hanem a nézőnek játszunk. Nem értek egyet azzal, amit a mostanában egyesek sokat hangoztatnak, miszerint azért üresek a színházak, mert a közönség buta, és nem érti a rendező koncepcióját. 1945 előtt az intendánsok, az igazgatók saját maguk is biztosítottak forrást egy adott előadáshoz. Ha most is ez lenne a rendszer, akkor többször meggondolnák azt az igazgatók, hogy milyen darabot tűznek műsorra. És ne gondolja senki, hogy csak a zenés játékokra jön be nálunk a publikum; teltház előtt játsszuk A salemi boszorkányokat, ahogy a Mágnás Miksa operettet is. Annak idején édesapám azt mondta édesanyámnak: „tudja – magázták egymást, ahogy a békebeli korban a házaspárok – Csillukám, hogy miért vagyunk mi vidékiek? Nem azért, mert a térképen ott van Debrecen, hanem mert kövér a bonviván, s öreg a primadonna, és a tánckarunk is fertelmes.” Nálunk Szolnokon szép, fiatal a primadonna, a bonviván jó kiállású – amellett, hogy remekül énekelnek és jó a prózájuk – , a tánckarunk pedig elsőrendű, balettintézetben végzettek. A zenekar tagjai és a karmestereink –Rácz Márton és Zádori László – is mind –mind az igényességre törekednek. És igényesen adjuk elő azokat a darabokat a szobaszínházunkban, melyek színvonalasak, viszont nem vonzanak százakat. Amikor még nem készült el a szobaszínház, akkor a gőzfürdőben adtuk elő a Gőzben című színdarabot, ami számomra nagy élményt jelentett, s ahogy – a visszajelzésekből tudom – a közönségnek is.

 Ha az adott rendezői koncepció nem egyezik az ízlésével, akkor azt közli a rendezővel?

 –Nem szégyellem bevallani, hogy igencsak temperamentumos vagyok, így nyíltan kimondom azt, ha valami nem tetszik nekem. Ezt kollégáim már megszokták, s tudják, nem vagyok egy veszekedős típus, s ha más is a véleményem, mint a rendezőé, azt nem öncélúságból hangoztatom, hanem a produkció érdekében.

 Tudtommal nem igazán szereti a túlzottan modern rendezéseket.

 –Játszottam már modern rendezésben is, mert ez volt a feladatom. Nem én nem kedvelem az ilyen előadásokat, hanem a néző. A közönséget például a Traviata érdekli, úgy , ahogy eredetileg megírták, és nem farmernadrágban előadva. Azt szokták mondani, azért adják elő a régebben megírt műveket mai ruhákban, mert azok ma is aktuálisak. Hát persze, hogy aktuálisak, az igaz, különben nem játszanánk görög drámákat. Nem ostoba a néző; ha korhű jelmezekben és díszletek közt adunk elő egy Shakespeare-drámát, megérti, hogy az a XXI. század elején is megtörténhet. Aki pedig nagyon át akarja írni a darabokat, túlzottan modernizálni szeretné, annak azt tanácsolom, írjon egy újat. Egy olyat, ami korunkban játszódik. A West Side Storynak egyik nagy érdeme, hogy Bernstein nem a Rómeó és Júliához írt betétdalokat, hanem külön zseniális darabot írt Jerome Robbins koncepciója alapján.

 Előfordul, hogy egy –egy hétköznapokban, utcán látott jelenet, emberi viselkedés annyira megragadja, hogy azt később bele tudja építeni egy adott szerepbe?

 –Nem is egyszer…Sőt, azt mondjuk egymás között, ha egy érdekes jelenetet látunk az utcán: „ha ezt színpadon megcsinálod, az már túlzás, az már sok”. Figyelem az utcán a különböző karaktereket, azért is, mert mi is olyanokat alakítunk. Balázs Péter igazgatói módszerét jellemzi, hogy olyan darabokat tűz műsorra, amelyek a színészek előmenetelét biztosíthatják. Emellett arra törekszik, hogy minden szerepkörre meglegyen az adott színésze. Ezzel elejét veszi a versenyzésnek, az irigységnek, annak, hogy a kollégák fúrják egymást azért, hogy ki kapja meg a szerepet. Jómagam szubrett és komika szerepkörökben játszom. Balázs Péter Kiss Manyihoz és Fedák Sárihoz hasonlít; szerinte, ami Ady Fedák Sárihoz írt versében benne van, az mind rám illik. Ez pedig hatalmas elismerés egy színész- igazgatótó-rendezőtől.

 Maximalista típus?

 –Túlzottan is maximalista vagyok. A legtöbbet várom el magamtól és kollégáimtól is.

 Aprólékosan kidolgozza a szerepeit?

 –Nem ez a jellemző rám, mert annyira ösztönös színésznő vagyok, akinek inkább a próbák alatt vissza kell venni a temperamentumából. S vallom, hogy az alakítást nagyban meghatározza a szerepbe fektetett energia. Különben marad a szimpla rutin. A színészet pedig nagyszerű hivatás, külön életformát, intellektust követel meg. Ezt tudatosítani kell azokkal, akik erre a pályára lépnek. Édesapám többször hangoztatta: „van a színész, és van , aki szeret szerepelni.”

 A jövő évadban milyen szerepekben láthatjuk?

 –A Csongor és Tündében Ledért alakítom majd, és nagy boldogsággal tölt el, hogy Varját játszhatom el a Cseresznyéskertben. Emellett Feydeau A női szabó bohózatában is játszom majd. A zenés darabokra rátérve a Luxemburg grófjában, és a Sztárcsinálókban lépek föl a következő évadban, emellett egy címszerep is vár rám az Irma, te édes.

 Hogyan látja, a szolnokiak mennyire érzik magukénak a színházat, és mennyire becsülik meg a színészeket?

 –Azért nevezték ki annak idején igazgatónak Schwajda Györgyöt, majd később Balázs Pétert, mert előtte a nézők lázadtak föl a színház vezetése és műsorpolitikája ellen. Mielőtt Schwajda György idekerült volna, a nézők a színház előcsarnokában égették el a bérleteiket. A mostani visszajelzésekből pedig arra következtetek, hogy szolnoki közönség végtelenül szereti a színházát. Mert ez nem a mi teátrumunk, hanem a város közösségéé.

Medveczky Attila