vissza a főoldalra

 2014.04.18. 

Mindig azért léptem színpadra, hogy örömet szerezzek

Elhunyt Szabó Gyula, a Nemzet Színésze

Hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt a Kossuth- és kétszeres Jászai-díjas színművész, Szabó Gyula. A Nemzet Színészét április 4-én, otthonában érte a halál. Szabó Gyula júliusban lett volna 85 éves, temetéséről később intézkednek. Szabó Gyula még egészségesen, adott nagyinterjút a Magyar Fórum számára. Szerkesztőségünk ennek egy részletével emlékezik a XX. század egyik színészóriására, akinek emlékét megőrizzük.

 A Csincsa partjától a Kossuth-díjig

 – 1930-ban születtem, így gyermekéveim éppen a két világháború közötti időszakra estek. A szülővárosomon, Kunszentmártonon végigcsordogáló Csincsa patak jelentette nekünk a világ közepét. Három iskolánk is volt, „kisiskolában” kezdtünk, aztán jött a „kulacsos”, majd legvégül a „nagyiskola”. Édesapám huszár volt az I. világháborúban, kilencen voltunk testvérek, én a legkisebb. Gyermekkoromat a vidéki környezet és a 30-as évek, a Horthy-korszak hangulata határozta meg. Mélyen vallásos, igazi parasztcsalád volt a miénk, nagy földterületet műveltünk meg, ez adta a megélhetésünket. Akkoriban a gyermekek is segítettek a szüleiknek, nálunk sem volt ez másként. Én is nagyon sokat dolgoztam. Minden vasárnap mentünk a szentmisére, s rendszeresen szolgáltunk testvéreimmel az oltárnál, ministráltunk. Az akkori imákat, fohászokat, valamint az egyházi énekeket mind a mai napig idézni tudom. Vidéken a harangszó szinte mindent elmond a falu életéről annak, aki ismeri a harang üzenetét, jeleit. Nekünk édesanyám megtanította. A kunszentmártoni katolikus templom harangjához kapcsolódik életem egyik első nagy élménye. Nyolcéves voltam, amikor hatalmas ünnep volt a városban – nálunk misézett a püspök. A templom zsúfolásig megtelt, s a délelőtti mise után felmehettem a toronyba harangozni. Életemben először, és éppen én, ezen a szent napon. Harangozás után lélekszakadva rohantam édesanyámhoz: hallotta-e a harangszót? Az én drága édesanyám megölelt s könnyes szemmel csak annyit felelt: akkor azért szólt olyan szépen az a harang.

 A második világháborút követően szinte azonnal felkerült Budapestre. Törvényszerű volt ez akkoriban?

 – Ha törvényszerű nem is volt, valahogyan mégis adta magát. Jó tanuló voltam, ezért amikor felvetettem otthon, hogy szeretnék feljönni Pestre, édesapám még támogatott is, mondván: ha kitanulok egy szakmát, azt később már nem veheti el tőlem senki. A Csonka János Gépgyárba kerültem, a porlasztó és több autó, motor feltalálójának gyárába, mely rangot tudhatott magáénak és viszonylag épségben megúszta a háborút. Kitűnő tanáraink és mestereink voltak, szinte észrevétlenül ragadt ránk inasokra a tudás, valamennyi fázisát megismertük a munkának, így a gépsorok minden részén használható munkaerő vált belőlünk. Itt ráadásul az alapvető emberi normákat is megtanították a szakma mellett. A másik tiszteletére, a tisztességes hangnemre egymással szemben, a figyelem fontosságára, egymás megbecsülésére neveltek. A gyárnak kollégiuma volt, ott laktam. Néhány esztendővel ezelőtt emléktáblát avathattam ott, ami bizonyítja, hogy ők sem felejtettek el engem.

 És hogy jött innen a színészet?

 – Nagyon egyszerűen, már otthonról. A szüleimmel testvéreimmel a kunszentmártoni színjátszó körbe egészen kicsi legényként már próbákra, előadásokra jártam. Hogy odakerültem, hát hamarost szerepet is kaptam, az egyik darabban kis huszárt játszottam – édesapám nagy büszkeségére. Zongorázni szerettem volna, ám erre nem volt elég pénzünk. „Édes fiam, a hegedűnek lelke van”, mondta édesapám, hogy kedvet adjon a hegedüléshez s rövidesen kaptam is egy hegedűt. A Zeneakadémiára is felvettek, Lengyel Gabriella tanítványa lettem. De én egyre inkább a színészet felé kanyarodtam, amellyel mindvégig kacérkodtam. Az inasévek alatt például az iskola önképzőkörében diáktársaimmal megtanultuk Az ember tragédiája két színét, amiért jutalmul jegyet kaptunk a Nemzeti Színház előadására. Egy tehetségkutató során hárman jelentkeztünk a színművészetire, pontosabban a két barátom hívott, menjek én is. Ady-versét, a Zsóka búcsúzóját szavaltam el.  Akihez szólott a legelső nóta; Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...; Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve; És nemsokára a más felesége...; Így van megírva pár rövidke sorba; Mintha ez olyan természetes volna... Így kezdődött a költemény. Nagy átéléssel mondtam, igen tetszett a felvételi bizottságnak, fölvettek. Domján Edit, Lente Ilona és Kovács Ibolya, valamint nyolc fiú, akik közül hamarjában Avar István, Varga Gyula, Kaló Flórián, Gellei Kornél és Dombi Jenő nevére emlékszem. Mi jártunk egy osztályba és együtt is végeztünk. Egyedül én maradtam Pesten, a többiek vidékre mentek.

 Igaz, hogy mindjárt a Nemzeti Színházba hívták játszani?És nemet mondott?

 – Igaz, igaz. Valóban megütött a rendkívüli lehetőség, mégis nemet mondtam rá. Ugyanis Apáthi Imre már korábban hívott az Ifjúsági Színházba. Nekem utolsó főiskolás évemre hatalmas önbizalmat adott Apáthi ezzel a meghívással, engem pedig úgy nevelt az édesapám, hogy az adott szavamat mindig tartsam be. Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Első szerepem az Ifjúsági Színházban a Pál utcai fiúk Bokája volt. Ez volt az első igazi társulatom, később, rövid kitérő után kerültem a Tháliába, ahonnan négy évtizeden át nem is mentem sehová. És amikor mentem, akkor sem önszántamból, hanem mert megszűnt a színház. Pedig ott egy kiváló közösség jött létre, és Kazimir Károly sokáig vezette a társulatot, remekül. Mint színész, mindent megkaptam itt, amit a pályától kapni lehet. Nagyon megszenvedtem, amikor 1996-ben végleg megszűnt. Az különösen bántott, ahogyan megszűnt. Azután Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházba hívtak, mentem szívesen, nem ismeretlen helyre csöppentem, mert korábban többször is volt már vendégszereplésünk a királyi városban, s mivel sosem voltam egy vándormadár, azóta is ennek a társulatnak vagyok a tagja. Rengeteg kitűnő színésszel hozott össze a sorsom, Kazimirről már beszéltünk, aki egyik legjobb barátom is volt, a szüleit is ismertem. De Hacser Józsa, Görbe János, Agárdy Gábor, Avar Pista, Kautzky József, Zenthe Feri, Mécs Karcsi, Bitskey Tibor, Cserhalmi György, Sztankay Pista, drága Inke Laci. Jó barátságban voltam, illetve vagyok velük, csak sajnos közülük nagyon sokan nincsenek már közöttünk. Mindig is nagyon szerettem a filmet. A Tenkes kapitánya forgatásából sok kedves emlékem maradt meg, Zenthe Feri, Krencsey Marianne-nal is nagyon jó viszonyban voltam. És a stáb szinte valamennyi tagjával kölcsönösen tiszteltük, szerettük egymást.

 Számtalan kitüntetést, díjat, elismerést kapott pályája során. Melyik a legkedvesebb?

 – Mindegyik nagy örömet okozott, természetesen a Kossuth-díj nagy megtiszteltetés, de az, hogy a kollégák megválasztottak a Nemzet Színészének, az a szívbéli elismerés, az nagyon fontos volt. Persze az ember nem a díjért játszik. A cél sohasem ez volt. Mindig arra törekedtem, hogy úgy játsszak a színpadon, amivel sikerül megérintenem a közönséget.

De a kollégákkal sem voltam másképp, én soha, de soha nem akartam aljas módon versenyképes lenni. Amit kaptam, elfogadtam. Nem válogattam, és szakmailag is jól jártam, mert így is rengeteget dolgozhattam. Színház, tv-filmek, szinkronmunkák, rajzfilmek, mesefilmek, egyéb fellépések. Voltak időszakok, amikor ötven fellépésem volt egy hónapban, alkalmanként napi négy előadással. Nem volt okom panaszra, ellentétben a családtagjaimmal, akik sokszor kevesebbet kaptak belőlem annál, mint amennyit szerettek volna.

 Több mesealbum is fűződik a nevéhez, például mindkét, a közelmúltban megjelent albuma platinalemez lett.

 –A mese nagyon fontos. Nekünk például kicsi gyerekkoromban volt egy kedves szomszédunk. A Takács bácsi. Ő, amikor átjött hozzánk, csak leült a kemence padkájára, és miközben az asszonyok – édesanyám és gyakran a szomszédasszonyok is – hímeztek, kézimunkáztak, beszélgettek, Takács bácsi mesélt nekünk. Mindig mellette volt a kis sámli, és én gyakran arra ültem, egészen közel hozzá, hogy még jobban halljam, ahogy a csodálatos meséket mondja, olyan felejthetetlen hanghordozásban és olyan előadói tehetséggel, amilyet azóta sem igen hallottam sehol. A mesék iránti szeretetem innen ered, és ezért tudom azt is, hogy egyáltalán nem mindegy, mit hall a gyermek odahaza. A mesealbumok révén ebből a Takács bácsi által életre keltett csodálatos hangulatból szeretnék visszaadni valamit a mai kor gyermekeinek.