|
 2014.04.18.
Segítünk feldolgozni mindazt, amit a
beteg válságként él meg
Egyre több pozitív visszajelzést kapunk, és a többi egyházmegyéből
is jelezték, hogy megyéspüspökük érdeklődik a kórházpasztoráció
iránt
Március 22-én képzési
napot tartott a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata.
Akkor találkoztak egymással az önkéntesek, akik rendszeresen látogatják
a kórházakban fekvő betegeket.
Mióta működik a Váci Egyházmegyében olyan beteglátogató
szolgálat, amelyet önkéntesek végeznek el?
– kérdezem Dr. Faragó Artúr atyát, a Váci Egyházmegye
Kórházlelkészi Szolgálatának vezetőjét.
–2004. június
28-án alapítottuk meg az egyházmegyében a kórházlelkészeti
szolgálatot, viszont csak 2007-ben vetődött föl az önkéntes
szolgálati terület létrehozása. Addig csak a főállású
lelki gondozóink dolgoztak velem együtt. Az egyházmegye területén
lévő mindegyik kórháznál szolgálnak főállású lelkigondozók,
ők fizetést kapnak, és egy adott egészségügyi intézményhez
vannak delegálva. Őket szinte családtagnak tekintik.
Ők lelkészek?
–Nem, hanem civilek, világiak, és a főállású
lelkigondozók sorában csak egy férfi van, egy diakónus, a többiek
hölgyek. 2007-ben Vácott és Szolnokon is tartottunk önkéntesek
számára képzéseket. Tehát 7 éve vannak önkéntes beteglátogatóink
is. Van olyan kórház, ahol 4-5 önkéntes, máshol 19 látogatja
a betegeket. Nem azt vizsgáljuk, hogy kinek milyen a képesítése,
bár az önkénteseink között vannak pszichológusok és szociális
munkások is. Az az elvárásunk, hogy elbeszélgessenek a
betegekkel, és ezzel is oldják a magányukat. Hiszen a betegek
szeretnék, hogy valakivel megoszthassák helyzetüket, hogy
valaki meghallgassa őket.
Hogyan válogatják ki, hogy kik alkalmasak erre a
hivatásra?
–Kétféle munkamódszert dolgoztunk ki. Az egyik, hogy
tanfolyamot szervezünk egy –egy kórházzal rendelkező városban.
Hatvanban és Balassagyarmaton is tartottunk ilyen tanfolyamot még
2006-ban. Akik oda elmentek, megtudták azt, mi a segítő beszélgetés
lényege, s miként kell a betegeket megszólítani. Akik önkéntesnek
jelentkeztek, azokkal elbeszélgettünk, s azután döntöttük
el, hogy alkalmasak-e a feladatra. A másik metódus pedig az,
amit most alkalmazunk, hogy minden év végéig lehet jelentkezni
önkéntesnek, s majd minden kórháznál alkalmassági fölvételi
beszélgetést tartunk. Akiket fölveszünk, azokat hívjuk el a márciusi
képzési napra.
Azt figyeltem meg, hogy az átlag ember ódzkodik
betegek környezetében lenni. Mi az, ami motiválja az önkénteseket?
–Azzal egyetértek, hogy a legtöbb ember magától nem szívesen
megy kórházba, betegek közé. Az egyik motiváció az, hogy
valaki már feküdt benn kórházban, és megtapasztalta azt, hogy
milyen jó érzés az, ha odamennek hozzá és beszélgetnek vele.
A másik motiváció, hogy a beteglátogató azért megy oda a
betegágyhoz, mert szereti Jézust, és ezzel a szeretettel próbál
másokkal foglalkozni. Mások pedig azért vállalják ezt a munkát,
mert már ápolták családtagjaikat, és tudják, nem elég, ha
csak főznek a betegre, hanem beszélgetni is szükséges az
elesettekkel.
Mi az oka annak, hogy főleg nők, asszonyok vállalnak
el ilyen szolgálatot?
–A hölgyeknek nagyon fejlett az érzelmi intelligenciájuk,
s igen erős empatikus készséggel rendelkeznek. A szociális
szakmákban is a hölgyek vannak többségben. Ráadásul a hölgyek
sokkal jobban szeretnek beszélgetni, mint mi férfiak. Számukra
az a kihívás, hogy miként jutnak be egy férfi kórterembe. De
általában nagyon ügyesen megoldják ezt a problémát is.
Hány tagból áll kórházlelkészi szolgálat önkénteseinek
csapata?
–Hozzávetőlegesen 90 önkéntesünk teljesít szolgálatot
az egyházmegye területén lévő 11 kórházában.
Bizonyára a testi szenvedés érték, hit és
kapcsolati válságot is eredményezhet a betegekben. Föltehetik
a kérdést: hol volt Isten akkor, mikor súlyosan megbetegedtem.
Az ilyen kérdésekre mi a katolikus egyház válasza?
–Mind az önkéntesek,
mind a főállású lelkigondozók nem tanácsot vagy észt
osztanak, nem agitálnak, hanem abban segítenek, hogy a beteg
megtalálja saját útját. Az egyház pedig azt válaszolja, hogy
Isten sosem akar nekünk rosszat, nem akar számunkra szenvedést,
hanem azt mi okozzuk bűneink, vagy hibáink miatt. Erre egy példa:
a tüdőrákban szenvedő beteg maga mondja ki, hogy mindennek az
oka, hogy nagyon sokat cigarettáztam. Ebben az esetben azt a bűntudatot
kell orvosolni, ami felvetődik benne, hogy ezek után nem tudja
tovább segíteni a családját. Nincsenek előre megírt válaszaink,
hanem a lelkigondozó, az önkéntes segít feldolgozni mindazt,
amit a beteg válságként él meg.
Foglalkoznak a hozzátartozókkal is?
–Időnkbe nem fér bele, hogy otthonukban fölkeressük a
hozzátartozókat, de bent a kórházban nagyon sokszor találkozunk
a családtagokkal, és sokszor velük többet kell foglalkoznunk,
mint a beteggel. Hiszen a hozzátartozó nehezebben tudja
feldolgozni, elviselni a másik szenvedését. Szinte általános
emberi tulajdonság, hogyha a másikon nem tudunk segíteni, akkor
mi magunk mentálisan jobban szenvedünk, mint maga a beteg.
Artúr atya kánonjogászi képzésen vett részt. Miért választotta
később a kórházlelkészi szolgálatot?
–Endrefalván voltam plébános, mikor úgy döntöttem,
hogy jelentkezem a kánonjogi képzésre. Erre barátaim beszéltek
rá, mert távol állt tőlem a jog világa. Azt mondták,
iratkozzam be valamilyen képzésre, nehogy abban a kis faluban
szellemileg eltunyuljak. S akkor részt vettem a Kánonjogi Intézet
képzésein, de közben elvégeztem a Máltai Szeretetszolgálat
mentőápoló tanfolyamát. Egyháztörténetből doktoráltam, és
mindig is az foglalkoztatott, hogy elődeink hogyan élték meg a jézusi
utat. A kánonjogban is az érdekelt – mivel házassági
perekkel foglalkozom a püspöki bíróságon – , hogy miként
tudjuk segíteni azokat, akiknek tönkrement a házasságuk. A kórház
területén is az érdekelt, hogy tudok a szenvedőkön segíteni.
2004-ben pedig püspök atyával együtt kidolgoztuk a kórházpasztorációs
tervet. Sajnos ma országos szinten nagyon kevés a kórházlelkész.
Az más dolog, hogy kötelessége a papnak rendszeresen látogatnia
a betegeket. Jelenleg nem vagyok plébániai szolgálatban, hanem
egyházmegyei kórházlelkészként dolgozom.
|
