vissza a főoldalra

 2014.04.25. 

Aki elsőnek vizsgázott Magyarországon gyermekideggyógyászatból

Fontos, hogy sikerélményük legyen a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek is.

Dr. Hollósy Andrea gyermekideggyógyász, pszichoterapeuta Budapesten született. 1960-ban érettségizett a Bem József Gimnáziumban. 1967-ben végzett a SOTE Általános Orvostudományi Karán. 1973-ban gyermekgyógyászat szakvizsgát, 1980-ban társadalom-orvostani vizsgát, 1985-ben gyermek neurológia szakvizsgát, 1994-ben orvosi akupunktúrás szakvizsgát, 2003 –ban pszichoterápiás szakvizsgát, 2005-ben pszichiátriai rehabilitációs szakvizsgát tett le. Tanulmányutak: Columbus Gyermekklinika, neonatológia (1973; 2 hónap), Ohio, USA, Gyermekkórház, gyermekneurológia ellátás tanulmányozása (1991; 2 hónap), Pensacola, Florida, USA.

1967-től az Országos Mentőszolgálat mentőorvosa, majd szolgálatvezető főorvosa, 1970-73 között a Heim P. Gyermekkórház szakorvosa. 1973-76: az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet tudományos főmunkatársa, 1976-80: az Egészségügyi Minisztérium Anya és Gyermekvédelmi Főosztályán osztályvezető főorvos. 1980-85: SOTE, I. sz. Gyermekklinikán és a Neurológiai Klinikán gyermek neurológus, 1985- 88 a Délpesti Kórház gyermekosztályának adjunktusa, 1988-2001: a Szent János Kórház, Gyermeksebészetének  adjunktusa, neurotraumatológusa, 1991- től a Tenzió Eü.-i Kft. ügyvezető tulajdonosa. Fő profil: neurológiai és pszichoterápiás feladatok végzése, oktatás, konzíliumok, életvezetési tanácsadás. 1999-2001: Mátrai Állami Gyógyintézet mb. osztályvezető főorvosa, 2000- től az Istenhegyi Klinika konziliáriusa, 2001- 05 a Telki Magánkórház konziliáriusa, 2001- 03 a Medicover Klinika és Egészségközpont Rt. neurológusa, pszichoterapeutája, 2004- től a Biovital-Melissa Egészség- és Wellnessközpont neurológusa. Számtalan tudományos és ismeretterjesztő cikk szerzője.

 Mikor és milyen motiváció hatására döntött úgy, hogy az orvosi hivatást választja?

 –Nem volt kétséges számomra, hogy az orvosi hivatás mellett döntsek. Édesapám katonaorvos volt, Ő volt a példa, úgy is, hogy gyakorlatilag nyolc éves koromban ismertem meg, mert szovjet hadifogságban volt. Úgy emlékszem, kiskoromban sok időt töltöttem a szobájában, orvosi tárgyai, íróasztala körül. Miután őszi születésű vagyok, tehát „év vesztes”, és emiatt kicsit idősebb a tanulótársaimnál, így mindig segítő szerepet vállaltam föl az osztályban. Erre néhány példa: alsó tagozatban én húztam ki a mozgó tejfogakat, és később, amikor serdülőkorba értünk, én világosítottam föl a lányokat otthoni olvasmányaim alapján, arról nem is beszélve, hogy a lelki szemetesláda is mindig én voltam. Tehát orvos szerettem volna lenni. Gimnáziumi magyartanárnőm, Zsuffa Zoltánné megpróbált másfelé terelni: azt szerette volna, ha színházrendezői szakra felvételizek. Erősen humán beállítottságú voltam, rengeteget olvastam. Másodikos gimnazista koromban például összehasonlító elemző dolgozatot írtam Dante Isteni színjátékáról és Milton Elveszett Paradicsomáról, és a témáról az iskolai önképzőkörben előadást is tartottam. A kitűnő érettségi után a Színművészeti Főiskola rendezői szakára és a SOTE-ra is jelentkeztem. A Színművészetin a második rostáig el is jutottam, de jött a behívó az orvosi felvételire, odamentem. Nem bántam, hogy nem vettek föl színházrendezőnek, nem volt nekem való, ahogy a vizsgákon megismertem azt a világot. Megjegyzem, édesanyám nem bánta volna, ha nem megyek orvosi szakra, mert később többször mérgelődött, amikor ebéd közben egészségügyi kérdésekről beszélgettem édesapámmal. Így aztán felvételiztem a SOTE-ra. Ott az első vizsgán a legfiatalabb bizottsági tag, bizonyára ő volt ott a KISZ-től, megkérdezte tőlem, miért volt édesapám katonatiszt. Erre magabiztosan azt feleltem neki: „minden rendszerben voltak közkatonák és tisztek, és édesapám orvos volt. S nem tudom, ez miért befolyásolja a felvételimet.” Mondanom sem kell, hogy ezek után nem is vettek föl helyhiányra hivatkozva. Gondolom, hogy édesapámnak ez nagyon fájt. Emiatt döntöttünk úgy, hogy a következő felvételiig dolgozom a Chinoinban segédmunkásként, és közben „magán úton” megtanulom az első éves fizikát, biológiát. Az volt a cél, hogy legyen olyan a felkészültségem, hogy biztosan bejussak az egyetemre. Jól gondolta édesapám; mert nagy hasznom volt belőle, elsőben ezt a két tárgyat nem is kellett már megtanulnom. Az írásbeli dolgozatom jól sikerült és a szóbeli felvételin pedig nem is kérdeztek tőlem szakmába vágó témát, hanem az általános műveltségemre volt kíváncsi Zsebők Zoltán professzor úr, a bizottság elnöke.

 1985-ben gyermek neurológia szakvizsgát tett. Akkoriban a gyermek ideggyógyászattal való foglalkozás mennyire jelentett kuriózumot?

 –Mindig is gyermek-orvos szerettem volna lenni, de akkor a fővárosban két üres állás volt, és egyiket sem én kaptam meg. Ezért négy éven keresztül az Országos Mentőszolgálatnál dolgoztam. Először, mint mentőorvos, majd, mint szolgálatvezető főorvos. Nem bántam meg ezt egy percig sem, mert nagyon sokat tanultam ezen időszak alatt. Később a Heim Pál Gyermekkórházban lettem szakorvos. A következő állomásnak az ideggyógyászatot gondoltam, mert már az egyetemen is kedvenc tárgyam volt. A gyerekkórházban kiváló ideggyógyászok voltak, közülük Dr. Neuwirth Magda jó barátnőm is lett, helyette kerültem az Idegsebészeti Intézetbe, innen már nem volt kétséges az elkötelezettségem. A csecsemőkkel, gyermekekkel foglalkozó ideggyógyászat sok szempontból más tudomány, mint a felnőtteké, a sok koraszülött miatt is egyre sürgetőbbé vált, hogy legyen önálló szak a gyermek-ideggyógyászat. Néhány év múlva én vizsgázhattam először Magyarországon gyermekneurológiából. Ennek érdekes története van: Amikor áldott állapotba kerültem, majd később, amikor még a fiam kicsiny volt, átmenetileg „kivonultam a szakmából,” és az Egészségügyi Minisztériumban, az Anya-és Gyermekvédelmi osztályon dolgoztam. Sikerült kieszközölnöm –neurológus „mestereim” állandó ösztökélése mellett –, hogy a gyermek ideggyógyászatból szakvizsgát lehessen tenni. Rögtön ki is próbáltam, így lettem az első vizsgázott szakorvos. Az úttörő Máttyus Adorján, Paraicz Ervin, Szénásy József, Katona Ferenc professzorok és még mások szakmai célját így sikerült segítenem.

 Ha addig nem volt még hazánkban gyermekideggyógyász, akkor kik vizsgáztattak?

 –Az oroszoknál több gyermekneurológiai tanszék működött, ahogy Európa több országában is. Tehát azok a nagyszerű magyar ideggyógyászok, idegsebész  professzorok, akiket az előbb említettem, akik ismerték a külföldi tanszékek munkáját, és nemzetközi jelentőségű saját tevékenységük is volt, megalapították a hazai gyermek ideggyógyászatot. Ma már több mint 100 vizsgázott gyermekideggyógyász dolgozik hazánkban, szakmai, tudományos szempontból igen összetartó közösségben.

 Olvasóink nem mind képzett egészségügyiek. Ezért kérdezem, mi a különbség a gyermekideggyógyász, a gyermekpszichiáter és a pszichoterapeuta között?

 –Nagyon jó, hogy ezt kérdezi, mert még ma is a sok internetes orvosi információ mellett is gyakran összekeverik a páciensek, illetve a szüleik, a szakterületek illetékességét. A gyermekideggyógyász( neurológus) a veleszületett vagy szerzett idegrendszeri károsodásokat ismeri fel és gyógyítja. A vízfejűség (hydrocephalus) csecsemőkorban, vagy egyéb születési károsodás már egészen korán felismerhető, kezelhető, az epilepszia, az agy-és gerincvelői daganatok, vagy gyulladások ellátása, valamint a gyermekkorban olyan gyakori fejsérülések, az agyrázkódás és a súlyosabb baleseti kórképek gyógyítása szintén a gyermek neurológusok feladata sok más egyéb mellett. A gyermekpszichiáter (még ha sokszor „gyermek-ideggondozóban”dolgozik is) a lelki bajokat gyógyítja, a kisebb-nagyobb mentális károsodásokat, függőségeket. Az Ő munkáját segíti a pszichológus, gyógypedagógus, akit a bölcsészeti,vagy gyógypedagógiai tanszékek képeznek. A pszichoterapeuta speciális, ráépített képzéssel,- amely többféle irányú lehet,- a mentális bajok, hangulati betegségek feltárására, gyógyítására vállalkozik szintén. Végül is szoros együttműködés szükséges a legtöbb esetben, hiszen a lelki baj háttere is lehet „organikus”, szervi elváltozás, és például az epilepsziás betegnek is lehet lelki, magatartásbeli gondja. Ha a saját szakmai utamat gondolom végig, az is példa arra, hogy mennyire összefonódottak a különböző szakterületek a betegek ellátásában nálam is. Határozottan emlékszem arra a délutánra a Szent János Kórház gyermeksebészetén, ahol éppen a kontroll koponya sérült vizsgálatokat végeztem, köztük fejfájásos, epilepsziás is megjelent, amikor késő este kinéztem az ajtómon, és többnyire felnőtteket láttam, akik csak „beszélgetni” jöttek. Ekkor iratkoztam be a Pszichiátriai Klinika pszichoterápiás képzésére és szakvizsgáztam négy év múlva. A környezetem csodálkozására általában azt feleltem, hogy ijedtemben tettem. A valóság az, hogy mindig is mélyen érdekeltek a betegségek mögötti lelki folyamatok, összefüggések. Ezért van az, hogy ma már elsősorban depresszió, szorongás, pánik, kényszer, és különböző pszichoszomatikus állapotok érdekelnek leginkább, a felnőtt páciensek is ezekkel keresnek föl. A magatartás-és kognitív terápia és a személyközpontú beszélgetések képezik pszichoterápiás rendeléseim alapját.

 Doktornő több tanulmányúton vett részt az Egyesült Államokban. Az elsőre még 1973-ban került sor. A tanulmányutakon szerzett tapasztalatokat beültette az orvoslásba?

 –Amikor 1973-ban kimentem az USA-ba, itthon a koraszülött osztályon dolgoztam. Az Ohioi  Columbusi  Gyermekklinikán is a koraszülött osztályra kerültem, ahol nagy lelkesedéssel újságolta nekem az amerikai gyerekgyógyász, hogy ők már az új vérgázanalizissel, az ASTRUP módszerrel határozzák meg a csecsemő állapotát. Elmondta, hogy hány technikus, asszisztens, vegyész, nővér segíti a munkáját. Végig hallgattam és mosolyogva megjegyeztem, hogy az új módszert mi is ismerjük, használjuk, nekünk otthon csak egy segítségünk van, az is elég a feladat megoldásához. Ez a tanulmányút számomra azért volt jelentős, mert bebizonyította, hogy nincs semmilyen lemaradásunk, büszkék lehetünk képzésünkre, képzettségünkre. Később a pensacolai kórházban megmutattak nekem egy súlyos szívfejlődési hibával küszködő kisbabát, és láthattam, milyen korszerűen ápolják. Megjegyeztem az orvosnak, hogy milyen nagyszerű lesz, ha néhány év múlva láthatja a munkája eredményét. Azt mondta, hogy nem fogja látni, mert ha kiadta, többé nem ellenőrzi, majd a területen gondozzák. Nálunk ez akkor nem így volt, a kezelőorvos követhette betege sorsát, nemcsak örömteli gyógyulását, fejlődését is láthatta, hanem mindez számára tanulságos is volt.

 Doktornő sok tudományos előadást tartott, tanulmányokat írt. Így foglalkozik az alvászavarokkal is. Tudtommal hazánkban az alvászavarok a népesség 30 százalékát érintik. Többször velem is előfordult, hogy bár aludtam 7-8 órát, mégis szinte végigálmodtam az egész estét, és úgy keltem föl, mintha egy percet sem aludtam volna. Mi az alvászavarok oka? És mi a különbség a vélt és valós alvászavarok között?

 –Mindenek előtt megjegyzem, hogy az alvászavarokról én ismereterjesztő írásokat követtem el. Az utóbbi időben az alváskutatás igen komoly szakterület lett. Tehát a valódi, súlyos alvászavaros beteg helyes, ha a háziorvosától, a neurológiai szakrendeléstől egy alváscentrumba kér beutalót, ahol kivizsgálást és alapos választ kaphat. Ami az ”alvás-higiénét„  illeti, abban azt tudom tanácsolni, hogy  tisztázzuk, hogy elalvási, átalvási vagy korai felébredési zavar van-e, majd ennek megfelelően különböző életmódi változtatásokkal lehet segíteni .A gyógyszeres megoldás erősen megfontolandó a hozzászokás veszélye miatt. Számtalan lehetőség van, amely szóba jöhet.

 Felnőttek és gyerekek is úgy alszanak el, hogy bekapcsolják a tévét, vagy az interneten néznek egy filmet. Ez kihat az alvásukra is?

 –Természetesen, hiszen a villódzó fény akkor is árt az agynak, ha becsuktuk a szemünket. Nem beszélve a tartalmakról, amelyeket nézhet éjjel a gyermek. Nagy hiba, ha van TV vagy számítógép a gyerek hálószobájában! De az alváson kívül is jó lenne a gyerek computeres szokásait figyelni. Vannak, akik úgy tanulnak, hogy kezükben a tankönyv, s közben játszanak a számítógépen, vagy éppen chatelnek. Nagyon nehéz a szülőnek erre reagálnia, mert a fiatal azt mondhatja, ha nem beszélgethet a társaival az interneten, akkor kiközösítik a baráti társaságából. Sok szempontból nehéz a komputerizált világ, óriási előnyei mellett is. Ésszel kellene használni!

 S ha már a gyerekekről beszéltünk, sokuknál elég gyakori a diszlexia, diszgráfia (amikor keverik a betűket). Sokan úgy vélik, szellemileg elmaradottak azok a gyerekek, akik olvasási problémákkal küszködnek. Mikor lehet ezeket a gondokat hatásosan kezelni?

 –A tanulási zavarokat lehetőleg már az óvodában fel kell fedezni és kezelni szükséges. Lényeges, hogy a szülők ezt el is fogadják, és együttműködjenek. Nagyon komoly apparátus dolgozik az úgynevezett korai fejlesztésben, vagy a speciális tanulási igényű gyermekek ellátásában. Remek pszichológusok, gyógypedagógusok igyekeznek a tanulási zavarok korrigálásán. Igen nagy probléma, évekre szóló program szülőnek, gyereknek, komolyan kell venni.T ehát a mielőbbi felismerés döntő fontosságú a hibák javításában.

 Régebben is voltak ilyen problémák?

 –Feltehetően voltak, de akkor úgy hitték, hogy az gyermek, akinek tanulási gondjai vannak, egyszerűen szellemileg elmaradott. Ma már másképp gondolkodunk, a fejlesztésen van a hangsúly, megszűntek a kisegítő iskolák, és a gyerekeket integrálni próbálják a képzések során.

 Ha valaki nagyon rossz szociális környezetből származik, okozója lehet-e ez  a részképességzavar kialakulásának?

 – Még a ’80-as évek elején a Központi Népi Ellenőrző Bizottság fölkérésére, egy nagy pesterzsébeti kisegítő iskola igazgatónőjével, Balogh Katalinnal közösen folytattunk le egy olyan vizsgálatot, amire rákérdezett. Több száz tanulót megvizsgáltunk, én természetesen ideggyógyászként, s arra az eredményre jutottunk, hogy a gyerekek szociális elmaradottsága, a család helyzete, a környezeti ártalom, a nem megfelelő otthoni nevelés okozza a problémákat zömmel. Az ilyen családokban az anya sokszor alkoholt fogyaszt, illetve dohányzik a várandóság ideje alatt is. Szintén lényeges, hogy a gyerekek megkapják a számukra szükséges egészséges táplálékokat, hiszen az agy működését jelentősen befolyásolja a megfelelő fehérjebevitel. Tehát a vizsgálat során nagyon kevés gyermeknél állapítottam meg organikus idegrendszeri betegséget.

 Ma sok szülő „elektromos babysitternek” használja a tévét. Ez mennyire ártalmas?

 –Röviden: nagyon ártalmas! A filmek, sorozatok nem késztetik gondolkodásra a fiatalokat. Készen kapnak egy információt, és azt sokszor nem is dolgozzák föl. A könyv olvasása közben viszont el kell képzelni az adott környezetet, szituációt és az alakok küllemét. S mindez megdolgoztatja az agyat, aminek későbbiek során, felnőtt korban megtapasztalhatjuk pozitív hatásait. A televízió ismeretterjesztő ( történelem, földrajz pl.) hatását viszont nagyszerűnek tartom. Soha nem látott világokat járhatnak be, sokkal több ismeretük lehet.

 Az a gyermek, aki az iskolában nem tud teljesíteni sokszor introvertált, befelé forduló lesz. Mindezt lehet-e kezelni, s ha igen, milyen módon?

 –Természetesen segíteni kell nekik. És főleg a szülőknek. Képzeljük el, hogy a tanulási zavarral küszködő gyermek jobb híján éjszakáig nézi a televíziót, másnap reggel szülei nem éppen finom hangon figyelmeztetik, hogy pakolja be a tankönyveit a táskájába, készületlenül az iskolában kudarcok érik, s ezért délután leszidják őt otthon. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy az ilyen gyerek a virtuális valóságba menekül bele, számítógépes játékfüggővé válik, vagy befelé fordul.

 Tehát sikerélményre van szükségük ezeknek a gyerekeknek? És a művészeti oktatás felé való orientáció is megoldás lehet?

 –Nagyon fontos, hogy sikerélményük legyen a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekeknek is. A kudarcot-kudarcra halmozó gyereket vagy sportoltatni kell, vagy valamilyen művészeti képzésre irányítani. Mert lehet, hogy az iskolai tárgyakban nem jeleskedik, de attól függetlenül jó sportoló, vagy zeneművész, képzőművész lesz belőle. Nincs olyan gyerek, aki nem lenne tehetséges valamilyen területen. Sőt a sportban, a művészetek területén elért sikerek arra is motiválhatják a gyereket, hogy az iskolai órákon is jobban teljesítsen. Csíkszentmihályi Mihály Széchenyi-díjas chicagoi pszichológus, egyetemi tanár is rámutatott arra, hogy az emberi boldogság legfőbb meghatározója nem a szépség, a gazdagság, a karrier, hanem a szívesen végzett emberi tevékenység, a munka.

 Évtizedek óta foglalkozik gyermek ideggyógyászattal és pszichoterápiával.  Eddig mit tart a legnagyobb sikerének?

 –Mint ideggyógyász azt, hogy I. Lacika, aki 5 évesen feküdt az osztályunkon egy akkor még gyógyíthatatlannak hitt agydaganattal, 35 éves korában fölkeresett a gyerekével. Megtudtam, hogy boldog lett az élete. S azért hozta el hozzám a fiát, hogy nézzem meg, nincs-e valamilyen rendellenessége. És nem csak Lacika keresett föl így, hanem elég sokan mások is. Boldogság, hogy emlékeznek rám azok, akiknek segíteni próbáltam. Pszichoterapeutaként az elmúlt tizenöt év eredménye az, hogy sok páciensnek segíthettem összekuszálódott élet-helyzetében.

 Akik föl szeretnék önt keresni, hol, s milyen rendelőben, intézményben jelentkezhetnek be vizsgálatra?

 E-mail címemen keressenek föl. Több helyen megtalálnak, kórházban és alapítványnál is: hollosya@gmail.com

Medveczky Attila