vissza a főoldalra

 2014.04.25. 

A nemes kor lenyomata a kortárs kárpitművészetben

Az álom és a valóság határán a számomra tökéletest szeretném megalkotni

Zelenák Katalin kárpitművész Miskolcon született. 1983-ban végzett az Iparművészeti Főiskolán. Mestere: Plesznivy Károly. Munkáinak különös feszültséget ad, hogy egyrészt elképesztő naturalizmussal sző meg reneszánsz portrérészleteket, másrészt pedig merész kompozíciós módszerrel e finomságot ellenpontozza éles metszésű újraszerkesztéssel. A montírozás módszerével élve komoly gondolati közlésre képes.

Egyéni kiállítások: Művelődési Ház, Dabas (1983); Stefánia Galéria, Budapest (1997); Miskolci Galéria, Miskolc (gyűjteményes kiállítás, kat.) (1998); Duna Galéria, Budapest (1999); Stefánia Galéria, Budapest*Budavári Kárpitműhely, Budapest (2000); Fészek Galéria, Herman Terem, Budapest (2006); Zikkurat Galéria B (2007); Obszervatorium kiállító terme, Baja (2009), Pápa Városháza (2009); San Marco, Óbudai Kulturális Centrum, Budapest (2011); Jantyik Mátyás Múzeum Galéria, Békés (2011); Termál Szálló, Érd (2012); Józsefvárosi Galéria és Rendezvényközpont (2014).

Válogatott csoportos kiállítások (a teljesség igénye nélkül): Dabas (1983); Fiatal Iparművészek Stúdiója-kiállítás, Ernst Múzeum, Budapest*Cziffra-ösztöndíj kiállítása, Gemenos, Senlis (FR) (1984); Cziffra-ösztöndíj kiállítása, Vigadó Galéria * Kortárs Textil Galéria, Budapest * London (1985); Gobelin 14, Vigadó Galéria, Budapest (1986); Kortárs Magyar Textilművészet, Nottingham, Bralisleg m Leicester (GB) (1987); Gobelin 14, Theater Galerie im Karlshof, München (1989); Ferenczy Béni és Noémi emlékkiállítás, Vigadó Galéria Budapest, Mallorca (SP) (1992); Figurális gobelin, Csók Galéria, Budapest (1993); Tavaszi Tárlat, Petőfi Csarnok Együtt 1100 éve, Palme Ház, Budapest * XIII. Magyar Textilbiennálé (Fal- és Tértextil Biennálé), Szombathelyi Képtár, Szombathely (1994); Nádasdladányi Szimpózium, Nádasdladány *Felvetések (Magyar Kárpitművészek Egyesülete), Stefánia Galéria, Budapest (1997); Csend, Vigadó Galéria, Budapest (1998); Petőfi Sándor költészete, Vigadó Galéria, Budapest (1999); Téli Tárlat, Kecskemét 1000 év, Magyar szentek, Cifrapalota, Kecskemét (2000); Élmény és eszmény, Királyi Kastély, Gödöllő (2001); A magyar szál, ENSZ Palota, Genf (2002); I. Textiltriennálé, Szombathely* Iparművészeti Múzeum, Budapest (2003); Corvin-kárpitok - tervkiállítás, Magyar Kárpitművészek Egyesülete (2004); Magyar Kulturális Intézet, Varsó (2005); II. Textiltriennálé, Szombathely (2006). Nemzeti Táncszínház galériája* II. Textil Triennálé, Iparművészeti Múzeum* Hegyvidék Galéria, Karácsonyi kiállítás.(2007); Vizivárosi Galéria, Budapest*Reneszánsz töredékek, Városi Galéria, Pápa* „1848 március 15" Európa Parlament, Brüsszel (2008); Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége, Budapest* II. Textil Triennálé díjazottjainak kiállítása* „..keresztülszőtték-fonták szívem..." Petőfi gobelin kiállítás, Kecskemét (2009); Szekszárdi Művészetek Háza: Kárpitművészek c. kiállítása* Szombathely. III. Textiltriennálé (2010); Zuglói képzőművészek kiállítása, Stefánia Galéria (2011); Budapest Táncszínház: Megszőtt vonalak* IV. Textiltriennálé, Szombathely* Magyar Kárpitművészek Egyesületének kiállítása, Szent István Bazilika* Magyar Képző és Iparművészek Szövetségének karácsonyi iparművészeti kiállítása (2012); Szövéskódok, a Magyar Kárpitművészek Egyesületének kiállítása, Francia Intézet (Bp.)* Magyar Kárpiművészek kiállítása –Magyar Kárpitok, marosvásárhelyi kultúrpalota; III. Textil Triennálé, Iparművészeti Múzeum (2013).

Díjak, ösztöndíjak: Főiskolai diploma nívódíj (1983); Cziffra Alapítvány ösztöndíja Franciaország (1984); “Kárpit határok nélkül” 46 alkotóval, XIV. Fal-, és Tértextil Biennále fődíja (1996); „Keresztülszőtték-fonták szívem”, Petőfi Sándor költészete (1999); Országos pályázat díja, Kiskörös (1999); II. Tértextilművészeti Triennálé, Szombathely, I.díj (2006).

Munkák köztulajdonban: Felvonásköz /gobelin/ Szombathelyi Képtár (1983); Kerekasztal lovagjai /gobelin/ Senlis, Franciaország, St. Frambourg kápolna. /Cziffra Alapítvány tulajdona (1985); Magyar Iparművészeti Múzeum /Káprázat, gobelin/ (2010).

 Több helyen azt olvastam művésznőről, hogy visszanyúlt a reneszánsz művészethez. Mi volt ennek az oka, egyfajta megcsömörlés?

 –A diplomamunkám után kezdtem visszanyúlni a reneszánsz művészethez. Ez egyrészt tudatos döntés volt, másrészt a véletlenszerűség is szerepet kapott benne.  Művészetemet tudatos, de életlenszerű dolgok is meghatározzák. A diplomamunkámat a Miskolci Nemzeti Színháznak készítettem, Felvonásköz címmel, ez egy nagy négy négyzetméteres kárpit, ami végül is nem Miskolcra, hanem a Szombathelyi Képtár gyűjteményébe került.

 Miért éppen a színházat választotta diplomamunkájának?

 –Nagyon szeretem a színház világát, és mivel mindig is a figurális dolgok vonzottak, így az arc, a portré – ezért a diplomamunkámon is maszkszerű, régi festményekből kiragadott portrék szerepeltek kollázsszerűen. Ezután már tudatosabban nyúltam vissza a reneszánsz festők műveihez, melyeket újjáértelmeztem, és így váltak a saját műveimmé. A reneszánsz portrékat tartalmazó album volt mindennek a forrása. S azokat az ismert portrékat kezdtem el kollázsolt, vegyes technikával, festéssel újjáteremteni. Akkor tudatosult bennem, hogy a reneszánsz a szinte hibátlan remekművek korszaka volt. Ahhoz, hogy egy kárpit elkészüljön, előtte nagyon sok tervet készítek, és azokból választom ki azt, amit megszövök. Sőt sokszor az elkészült mű is inspirál egy következő megalkotására, vagy rajzok elkészítésére, amik a kárpithoz kapcsolódhatnak.

 Az Interpol is nyomozott az eltűnt alkotásaink ügyében

 Ahogy elvégezte a főiskolát, megkapta a Cziffra-ösztöndíjat.

 –Ami számomra óriási motivációt jelentett. Az ösztöndíjnak köszönhetően két hónapig Franciaországban dolgozhattam. Előtte készült két nagyméretű, két négyzetméteres munkám, Reneszánsz Portré I. II. címmel. A Franciaországban készültek érdekessége, hogy később alig kerültek az itthoni nyilvánosság elé. Mindkettő egy nagyon letisztult mű volt, a reneszánsz inspirálta művek legelső két komoly darabja, ekkor indult el ennek a korszaknak a feldolgozása. Az egyik kárpit egy Piombo-férfiportré alapján készült. A két portré a Czffra György St. Frambourg-i kápolnájában volt kiállítva Senlisben. Majd ez a két munkám hazakerült, és a Vigadó Galériában volt kiállítva Ferenczy Noémi és Ferenczy Béni tiszteletére rendezett kiállításon. Ezután az egész kiállítási anyag kikerült Mallorcára. Ez még a rendszerváltás hajnalán történt, és ezért kollégáimmal együtt nem figyeltünk arra, hogy munkáinkat miként biztosították. Sajnálatos módon az egész kiállítási anyag 14 kárpit kivételével eltűnt. Így az én két gyönyörű kárpitom is. Ki tudja, most azok kinek a falát díszítik…Az ügy nagy botrányt kavart, az Interpol is nyomozott az eltűnt művek után, de nem jutott eredményre. Kaptunk valamennyi kártalanítást, de mégis szívfájdalmam, hogy ez a két munka eltűnt. Annak viszont nagyon örülök, hogy a Cziffra-házaspárral kapcsolatba kerülhettem. Nagyon nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, és egész életemre elkísér, amikor a művész úr zongorázott nekünk és mesélt az életéről, hogy beengedett az otthonába, hogy közel kerülhettem hozzá. Cziffra Györgytől és feleségétől később kaptam egy megbízást is; a kápolnájukba készítettem egy kárpitot, ami a kerekasztal lovagjait ábrázolja.

 Azokra, akik a régi korokhoz nyúlnak vissza, és figurálisan alkotnak, többen mondják, hogy nem modernek, nem kortársak. Mi erről a véleménye?

 –Nem igazán érdekelt engem az, hogy amit alkotok, az modern, vagy sem. Attól, hogy a művész valamihez visszanyúl, nem azt jelenti, hogy régimódivá válik. A régi még nem avitt. Tehát nem másolom le a régi mesterek műveit. Hanem azokhoz hozzáteszem azt, ami a szellemiségemet jellemzi. Így egyfajta sajátos metamorfózison esik át a kiválasztott portré, és egy teljesen új, általam átértékelt formában jelenik meg.

 De miért pont a reneszánszhoz, és nem a barokkhoz, vagy más korábbi izmushoz nyúlt vissza?

 –Tudja, ezt nagyon nehéz megmagyarázni. Sokszor a képeimről sem tudok, vagy szeretek beszélni. Hiszen a művészet belülről fakad. Olyan portrékat kerestem, melyek számomra kedvesek és mondanak valamit. Így találtam rá pont azokra a tökéletes számomra szép portrékra, amiket fontosnak tartottam átformálva megszőni, új műként textilbe álmodni.

 Ars poeticájában azt írja: „ a mai kor újjánemesítésére” vágyott. Mi is a probléma korunkkal?

 –Művészként úgy érzem, hogy bizonyos nagyon fontos értékek devalválódnak, eltűnőben vannak. És ez sajnos a művészet világára is jellemző. Természetesen a művészekre, és talán a művészi alkotásokra is kihat az adott társadalom állapota. Ha visszatekintek az 1990 óta eltelt esztendőkre, azt kell megállapítanom, hogy a művészek egyik kormánynak sem voltak a kegyeltjei. Természetesen mindig is volt egy bizonyos réteg, akiket támogattak. Tulajdonképpen ez nem baj, csak nem biztos, hogy mindig az arra érdemest emelik ki. S azt a művészt, aki hivatásszerűen végzi a dolgát, befolyásolják a környezeti tényezők is, hiszen mi jóval érzékenyebbek vagyunk az átlagembernél; hamarabb kétségbeesünk bizonyos dolgok miatt, vagy elszörnyedünk azon, amit hallunk, tapasztalunk. Ettől függetlenül szerintem a művészek többsége mindenben a pozitívumot keresi, és a szépségre törekszik. Saját életemet, s azt, hogy miért éppen az adott munkát készítem el, nagyban befolyásolja, hogy miről beszélgetnek barátaim, mi történik a környezetemben. Én is érzékenyebben reagálok bizonyos dolgokra, igaz, munkáim nagy részén mindez nyíltan nem érhető tetten. A tematikus munkánknál, s azon reneszánszból átvett műveknél, ahol például csak egy kis kárpittöredék jelenik meg, már utalok arra, hogy valami nincs rendben a társadalomban, értékválságban szenvedünk. Számomra nagyon fontos, hogy alapértékeinket megbecsüljük, és róluk mindenki egyformán gondolkodjon.

 A középkor utáni reneszánsz, azaz „megújulás” szellemi mozgalma Itáliából indult el a XIV. században. Hogyan látja, szükséges a mai képzőművészetben is a megújulás? Akkor, amikor stílus kavalkádról beszélhetünk, és nincs egységes kánon.

 –El kell fogadunk a művészet szabadságát. Tehát minden képzőművész olyan stílusban alkot, amiben szeret, ami közel áll hozzá, ami által a legjobban ki tudja fejezni magát. Miért kellene bármit is korlátozni? Az én alkotásaim között is vannak tematikus munkák. Tehát bizonyos témakörök mentén lettek ezek elkészítve akár a triennálék, biennálék kapcsán. A Millencentenárium idején sem a reneszánszhoz nyúltam vissza, amikor a Szent István-kárpitot készítettem el. Az én falikárpitomon a koronázási palást és Szent István halvány, visszafogott színekkel jelenik meg, múltba tűnő, de a jelen korban is utat mutató uralkodó alakja áll.

 Nem csak Szent Istvánt, hanem Petőfit is ábrázolta.

 –Ami szintén tematikus alkotás. Petőfinek és szabadságnak szentelt 1998-as biennálén A sors őriz engemet című négy és fél négyzetméteres munkával vettem részt. Ezt díjazták is. Petőfi a kedvenc költőm, így ez is inspirált. Néhány évvel ezelőtt pedig a Bartók-évfordulóra készítettem egy kisebb kárpitot, amely szintén nem figurális mű, hanem egy elrontott kotta grafikája, eleven színekkel, s mindez eléggé izgalmasra sikerült.

 Említette, hogy a rendszerváltást követően az állam kevéssé támogatta a művészeket. Szükség lenne olyan magánmecenatúrára, mint a reneszánsz idején?

 –Minden korban szükség van magán mecénásokra, mert az állam, ha akarná sem tudná megvalósítani azt, hogy minden művészt anyagilag támogasson. A Nemzeti Kulturális Alaphoz lehet jelenleg pályaterveket benyújtani, én is kaptam többször és nemrégiben is támogatást. Nekem is vannak „vásárlóim”, s olyan gyűjtők is fölkeresnek, akik több kortárs művésztől is vásárolnak rendszeresen. Eddig egyetlen egyszer kaptam egyéni magán nagy megrendelést, amikor egy unikornist ábrázoló kárpitot kellett egy fiatal párnak elkészítenem. Már ez is nagy dolog. De kértek már tőlem kisebb alkotásokat is ismerősök, akik komoly ajándékként valami konkrét alkalomra kérték, hogy készítsek el egy munkát. Biztos vagyok benne, hogy van egy olyan réteg ma Magyarországon, aki támogathatná a művészeket, mert remek képzőművészek, remek iparművészek, kárpitművészek tevékenykednek hazánkban. A kárpitművészet talán nem annyira ismert műfaj idehaza, s ez lehet az oka annak, hogy kevés megrendelést kapunk. Amit hiányolok, hogy megszűnt az állami vásárlások rendszere, bár természetesen múzeumok továbbra is vásárolnak gyűjteményükbe alkotásokat pályázatok útján. Ritka, hogy egy- egy művésztől kiállítása alkalmával esetleg az állam is vásárolna, s ezzel betöltené a mecénás szerepét… Bár lehet, hogy ennek a felvetése is naivitás a részemről. Abban viszont biztos vagyok, hogy a jó művészet mindenképpen utat tör magának.

 Létezik-e még korunkban a szép, mint esztétikai kategória? És az egyenlő-e a jó művészeti alkotással?

 –Azt mindenki a saját ízlése alapján dönti el, hogy számára mi a szép. Tehát a jó nem minden esetben azonos a széppel. Szerintem a jó kvalitásos munka biztos, hogy szép is. Ahogy az élet minden területén vannak jó és kevésbé jó szakemberek, úgy ez a művészek között is tetten érhető, de nem az én feladatom ítélkezni.

 Azért is kérdeztem rá a szépségre, mert ars poeticájában azt írja: „a reneszánsz nyugodt, időtlen tökéletessége arra ösztökél, ingerel, hogy ezt a szépséget, tökéletest gyűrjem, tépjem.”

 –Ez nem azt jelenti, hogy arra törekszem mindenáron, hogy ezt a szépséget tönkretegyem... Hanem, hogy átalakítsam, valami új felületbe, környezetbe rakjam, hogy ezáltal új értelmet kapjon a régi gondolat. Az új gondolat a régi korok világában sohasem lehetne tökéletes. Számomra a portré nagyon sokat jelent,talán többet, mintha egy tájat rajzolnék….S azt veszem észre, hogy az emberek többsége is szereti azt, ha figurát, portrét láthat egy adott alkotáson.

 Azt írta: „a régmúlt tökéletes formái mindig arra sarkalltak, hogy visszanyúljak, visszaálmodjam magam abba a korba.” Ezt miként értelmezzük?

 –Nem arról van szó, hogy álmodok valamit, és abból születik az adott munka. Bár egyik alkotásomnak Álomtöredék a címe, amelyet a régi Vigadó Galériában megrendezett Csend kiállításon állítottak ki. Az álomra visszaérve: inkább álmodozásról, ábrándozásról, a valóságtól való elrugaszkodásról beszélhetünk, melyek megszépítik a torz, néha szomorú valóságot. Műveim viszont nem álomszerűek, mert a valóságban jelennek meg, és valós arcokat ábrázolok. A tökéletes, a számomra legragyogóbb művet álmodom meg, azt tervezem meg, és szövöm meg, majd azt mutatom be a nagyközönségnek. Tehát olyan szép művet akarok mindig alkotni, ami mindenki lelkét megérinti. A közönség és a szakmabeliek visszajelzéséből érzem azt, ha jót és szépet és talán maradandót alkottam. A kollégáimtól már azt az elismerést megkaptam, hogy számtalanszor terjesztettek föl Ferenczy Noémi-díjra. Azt szeretném, ha minél több alkotásom az emberek falát díszítené. Elismerésnek értékelem azt is, hogy 2009-ben a Káprázat című 3 négyzetméteres munkám az Iparművészeti Múzeum kortárs gyűjteményébe került. Legutóbb a februárban rendezett kiállításomon láthatták a Józsefvárosi Galériában

 Holott, tudtommal, nem szívesen válik meg alkotásaitól.

 –Nem, mert minden egyes munkámra úgy tekintek, mintha a „gyermekem” lenne. Hiszen egy két-három négyzetméteres munkát hónapokig szövök. És így egy kicsit eggyé válok az alkotásaimmal. Velem együtt él, velem együtt gazdagodik, formálódik a kárpit…

 Az olajfesték szaga már gyermekkorban megérintett

 Térjünk vissza egy kicsit az időbe, de nem igazán a reneszánsz korig. Mikor fordult az érdeklődése a rajzolás, és a képzőművészet felé?

 –Már gyermekkoromban szerettem rajzolni. Diósgyőrben, a művészházak mellett laktam; Igazából ott kerültem közelségbe a művészetekkel. Lukovszky László, Kunt Ernő és Nagy Gy. Margit műtermeiben járva úgy éreztem, ez a világ az én világom, itt elvonulhatok, s egy kicsit önmagamra figyelhetek. Tehát az olajfesték szaga, a fonalak puhasága, és a szabadság, amit láttam, nagyon hamar megérintett. Szüleim nem művészek, de Kálmán nagyapám, akit sajnos nem ismerhettem, nagyon szépen rajzolt. Tőle örökölhette a család a művészi hajlamot, a tehetséget, hiszen a húgom és a gyerekeim is művészettel foglalkoznak. Visszatérve az ifjúkorra: rajztagozatos gimnáziumba jártam, ahol Zsignár István festőművész volt a tanárom. Ő indított el ezen a pályán. Amikor az Iparművészeti Főiskolára jártam, először a szövetanyag-tervezői szakra vettek föl. De ezt nem kedveltem, így a harmadik évben átkerültem a Plesznivy Károly által vezetett gobelin-szakra. Igazán ott nyílt ki előttem a világ. Szabadon, minden megkötöttség nélkül tervezhettünk, festhettünk, rajzolhattunk. A gobelin műfaja az ipar-és a képzőművészet mezsgyéjén húzódik. Inkább képzőművészetnek nevezném, csak technikája és anyaga révén az iparművészet műfajába sorolják be. Diplomám óta szabadúszó művészként dolgozom, csak rövid ideig tanítottam egy alapfokú művészeti iskolában.

 2004 óta a Kecskeméti Textilművészeti Alkotóműhelyt szervezem és vezetem

 Miskolcon kívül még két vidéki városhoz kötődik: Kecskeméthez és Békéshez….

 – Békéshez a férjem révén kötődök, mondhatom, hogy a második szülővárosom. Békés városában is volt egy szép kiállításom 2011 ben a Jantyik Mátyás Múzeumban. 2004 óta pedig a Kecskeméti Textilművészeti Alkotóműhelyt szervezem és vezetem. Minden ősszel, október első heteiben ott dolgozunk kortárs textilművészek. Ez az időszak mindenkinek hoz valami pluszt, valami ösztönzőt. A textilművészek itt készült munkáiból több alkalommal is kurátorként rendeztem kiállítást, többek között Budapesten, Kecskeméten és itt Békésen is.

 A kárpiton kívül sosem dolgozott más művészeti ágban?

 –Rendszeresen részt veszek az Iparművészeti Múzeum iparművészeknek szervezett karácsonyi vásárán, és ott kiállítom kisebb kárpitjaimat. Mivel ez egy drága műfaj, ki kellett találnom magamnak valami más kisebb értékű, de nívós, általam is elfogadott és eladhatóbb művészeti tárgyakat. Így kezdtem el nemezékszereket készíteni, különleges egyedi formában, és azóta csak erre az alkalomra készülnek egyedi darabok, amik nagyon sikeresek. Esetünkben is minőségre törekszem természetesen, ezért vannak visszatérő vevőim, akik évről évre felkeresnek a múzeumban. Már csak azért is, mert a kárpitnak igen magas az ára, azok természetesen csak szűkebb réteg engedheti meg magának, hogy vásároljon. Egyébként itt a vásárok alkalmával két magángyűjtő is felfigyelt rám és vásároltak tőlem, azóta is tartom velük a kapcsolatot.

 Azt olvastam, hogy középkori technikával dolgozik. Mit kell tudni az alkotói folyamatról?

 – Francia gobelin technikával készülnek a falikárpitok, álló szövőszéken. Hosszú, türelmet igénylő, de gyönyörű alkotói folyamat ez. Több hónapos fegyelmezett munkát igényel. A szövőszék hengeréről levágva látjuk csak meg ,mit is alkottunk, akkor szembesülünk a kész művel. Az utómunkálatok után kerül kiállításra, bemutatásra az adott alkotás. Régebben a tervezési folyamatnál a kollázsolt, festett alapokra rajzoltam, ma már többször az eredeti festményt számítógépes programok segítségével alakítom át, sok variációt lehetőséget ad ez is. Azután ha a megfelelő bontás megvan, elkészül a rajzkópia a tervről, a fonalak kiválasztása, színkeverése, és elkezdődhet a már említett időigényes munka.

 Említette, hogy a főiskola elvégzésétől szabadúszó művész. Ez megélhetés szempontjából nem kockázatos?

 –Éppen ezért tanít számtalan művész, hogy meglegyen a biztos keresete. Férjem keramikusművész, ő is évekig tanított művészeti iskolában, idősebb leányom a Képzőművészeti Egyetem negyed éves hallgatója, kisebbik lányom pedig ötvösművésznek tanul ősztől a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Tehát nem beszélhetünk havi fix keresetről. Ezért próbálunk meg NKA-s pályázatokon részt venni. Ezen kívül egyéb művészeti lehetőségeket is megpróbálok kihasználni. Amikor elvégeztem az egyetemet, akkor a Képcsarnokon keresztül nagyon sok munkát adtam el. Főleg a Csók Galériában külföldiek és belföldiek is vásároltak tőlem, és sok kiállításomon sikerült egy-egy alkotásomat eladnom. Ez ma már nincs így. A Képcsarnok megszűnt, a magán galériák pedig túl magas áron próbálták eladni a műveimet. Sajnos nincsenek olyan galériák, ahol műveinkkel bemutatkozhatunk a vásárolni képes és értő közönség előtt. Ettől függetlenül nem adjuk fel álmainkat, hiszen a művészet a hivatásunk, ezt szeretjük. Én sem tudnám az életemet másképpen elképzelni. Boldog vagyok, hogy a sors és az égiek megadták nekem az erőt, a hitet, hogy művészettel foglalkozhatom.

Medveczky Attila