vissza a főoldalra

 2014.08.01. 

Szakmai becsület nélkül nincs művészet, sem hivatás

Sokan öntömjénezik magukat, de a Kodály-módszerről elfeledkezni országunk elleni vétek

Egly Tibor zongoraművész, esztéta 1948-ban született Budapesten. 1966-ban végzett a Bartók Béla Konzervatóriumban. 1971-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán zongora, karvezető és magánének diplomát szerzett. 1873-1975-ben a drezdai Carl Maria von Weber Főiskolán orgona és zongoraszakon Amadeus Webersinke irányításával végzett mestertanulmányokat. 1988-ban filozófia-esztétika szakon végzett. 1971-től Európa -szerte koncertezett, főleg J.S. Bach, Beethoven, Mozart, Schubert, Bartók, Dvořak, Ravel művek előadója, több mint 1000 koncert, rádió- és TV felvételt készítettek vele. 1971-től nyugdíjba vonulásáig zeneiskolákban, konzervatóriumokban, zeneakadémiákon tanított, itthon és külföldön Olaszországban, Ausztriában, Finnországban. 1996-2000 Megyés Püspökségi Könyvtár, Székesfehérvár, zenei szakkatalógus összeállítója. 2000- től a Vasút & Modell szaklap kiadó-főszerkesztője. 2002- től a Märklin magyarországi képviselője. 2002-08 :Vasút-modell Múzeum, Keszthely, tervező-kivitelező. Ő tervezte Európa egyik legnagyobb (506m²) digitálisan vezérelt óriás vasúti terepasztalát, ami a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban látható. Több mint 200 publikációt jelentetett meg magyar és idegen nyelven.

 Mi volt előbb, a modellgyűjtő, vagy a zongoraművész Egly Tibor?

 –Nagyon sokáig, a ’90-es évekig kizárólag zongoraművészként, tanárként tevékenykedtem. A modellgyűjtést Végvári Csaba zongora-és csemballóművésznek köszönhetnem. Egészen haláláig, 1992-ig Magyar Barokk Trió egyik tagja volt. Sajnos ez a formáció Csaba halálával megszűnt, mert Magyarországon nincs annyi kitartás a kollégákban, hogy más művészt keresnének. Ő híres vasútmodellező volt, aki szinte „megfertőzött” a modellezéssel. Szintén modellezett Joó Árpád karmester is, aki időnként vezényel hazánkban is. Mielőtt leégett a nagy sportcsarnok, akkor Mahler Ezrek szimfóniáját vezényelte. Árpád Kanadában él több évtizede, s a Zenegimnáziumban a padtársam volt – idejében disszidált.

 Számtalan országban adott hangversenyt. Sosem fordult meg a fejében az, hogy Nyugaton maradjon?

 –Tudom, hogy kint könnyebben érvényesülhettem volna, de mégsem akartam disszidálni. Holott sokkal többet tudtam volna adminisztratíve elérni, de úgy vélem, hogy egy zeneművésznek a zenével kell foglalkoznia, s nem azzal, hogy ki miket ír róla. Nyugaton is emberek élnek, s ugyanúgy irigykednek egymásra, de kevésbé ízléstelenül. Az volt a célom, hogy minél többet játsszam, s nem az, hogy minél több cikket írjanak rólam. Amiatt sem disszidáltam, mert húgom 1974-től Nyugaton élt, s ha én is kint maradok, akkor szüleimnek még öt évig kellett volna várni arra, hogy megkapják útlevelüket. Még húgom esküvőjére sem engedték ki őket, és szüleimet csak az „vigasztalta", hogy a bajor eskető pap kiprédikálta, hogy a magyar hatóságok a mennyasszony szüleivel miként bántak. 1977-1978-ban kezdtem el nívós külföldi helyeken zongorázni, kurzusokon is voltam vendégtanár. Még Olaszországban is kint maradhattam volna úgymint tanszékvezető. De mégis nemet mondtam, és 1983-ban hazajöttem…

 Zongorázni szeretek, de szerepelni kevésbé

 Pedig a ’80-as években néhány „kiválasztottnak” engedélyezték, hogy igen hosszú ideig tartózkodjanak Nyugaton.

 –A legendás, „hírhedt” Aczél-féle „három T-ből” a tűrt kategóriába tartoztam bele. Nem is akartam többet elérni, nem vitt rá a lelkiismeret. Sosem tettem senkinek keresztbe, és „visszaütni” sem szoktam. Különben rég be kellett volna fejeznem a pályámat, mert állandóan azzal lennék elfoglalva, hogy az acsarkodóknak keményen visszavágjak.

 Nem csak zongoraművész, hanem tanár is. Szeretett tanítani?

 –Míg sokan főleg szerepelni szeretnek, én nagyon kedveltem mindig is tanítani. Zongorázni szeretek, de szerepelni kevésbé. A színpad közepére csak akkor megyek, amikor szükséges.

 Holott azt szokták mondani, hogy a művészek mind hiú emberek.

 –Nem lehet így általánosítani. Ismerek hiú művészeket, olyanokat is, akik világhírűek. A muzsikusok többsége viszont a zene miatt játszik. Sajnos közülük sokkal kevesebben szerepelnek a médiumokban.

 Talán, mert jobban menedzselik őket?

 –Én sosem voltam kilincselős típus, tehát nem vágytam arra, hogy minden áron szerepeljek. Minek? Az a döntő, hogy a címlapon szerepel az adott zeneszerző neve és a műve. Ha az a művész, aki az Isten kegyelméből megkapta azt az adottságot, hogy bemutasson valakinek egy adott művet, és ő tanácsot kér tőlem, akkor mindig megmondom neki, hogy én más vagyok, mint ő. S neki saját maga módján kell játszania a darabot. Arra is ügyelni kell, hogy vannak olyan megoldások, amelyek nem egyénhez kötöttek, hanem a szerző akaratához. Természetesen számtalan módon elő lehet adni egy darabot, de az igazán jó és helyes megoldás tartalmilag és esztétikailag csak egy. Ha valaki azt a megoldást nem veszi figyelembe, akkor parafrázisról, átiratról beszélhetünk. Azt veszem észre, hogy most hiába vagyunk abszurd dolgokkal körülvéve, de a világon mégis a minőség az, ami számít– a hihetetlen médiális uralom a visszájára fordult. Ma már olyan gyorsan terjednek az információk, hogy a kevés talentummal megáldottak nem tudnak elbújni a nagyság látszata mögé. S a jóról kiderül, hogy az a minőség.

 Ez még akkor is így van, ha a kereskedelmi televíziók sztárkereső műsoraiban felfuttatnak néhány embert, akikről aztán pár év múlva semmit sem lehet hallani?

 –Az ilyen műsorok nem arról szólnak valójában, hogy valakit felfedezzenek, s nem is arról, hogy a zsűri tagjai szerepelhessenek. Nálunk a kereskedelmi televíziók behívják a zsűri tagjait, akik szintén kiszolgáltatottak, és a legjobb muzsikusok közé tartoznak. S látom, milyen fegyelemmel és önuralommal kínlódják végig az egész sorozatot. A lelküket teszik ki, hogy azt a jóindulatú fiatal gyereket végighallgassák, akinek talán jó a hanganyaga, de tudása és iskolázottsága a zéró alatt van. Viszont a közönséget már nem lehet becsapni úgy, mint régebben.  

Ez a ’70-es évek végére is igaz volt?

 –Nem, mert akkor nagyon jól tudta mindenki, hogy ki a tehetséges.

 Azt mondják arról a korszakról, hogy minden poszton csak egyvalaki lehetett. Egy tenorista volt: Simándy. Egy baritonista: Melis György. És még sorolhatnám.

 –Simándy és Melis nagy művészek voltak. Viszont nem mindenkiről állították szerencsésen azt, hogy ők a legjobbak. Azokat nem szívlelte a szakma, sem a közönség. Hiába adtak nekik címszerepet, akkor sem miattuk mentek be a színházakba, az Operaházba, vagy a hangversenytermekbe. Nagyon jól tudtuk azt, hogy volt egy színdarab, és valamiért az akkori „megmondó emberek” Greguss Zoltánt is gyűlölték. Holott tudtuk azt, hogy nagyon remek színész volt, s rendelkezett önfegyelemmel is. Ő kapta a legnagyobb tapsot, s nem azt, akiről kimondták, hogy a legjobb színész. Ugyanez volt a sorsa Uray Tivadarnak is.

 Tehát ma nincsenek egyéniségek?

 –A mai fiatalok közül elő sem veszik az egyéniségeket, mert nem úgy viselkednek, ahogy azt elvárják tőlük azok, akik arra szakosodtak, hogy a médiában felfuttassanak valakit. Számomra nem könnyű mindezt elviselni, mert abba a generációba tartozom, aki még játszhatott Kodály Zoltánnak, vagy jól ismerte a kiváló összhangzattan és hangszerelés tanárt, Nagy Olivért. Az ő könyvéből több országban tanítanak, míg nálunk a munkássága, számomra érthetetlen módon, alig érzékelhető. Ugyanakkor sokan öntömjénezik magukat, de a Kodály-módszerről elfeledkezni Isten és országunk elleni vétek.

 Nem a központosítással van a baj, hanem annak módjával

 Ha már a Kodály-módszerről esett szó. Sokan azért fejezik be igen korán zenei tanulmányaikat, mert elveszi a kedvüket a szolmizálás.

 –Ha jó tanár tanítja a szolfézst, akkor a gyermeknek nem lehet nagy gondja a szolfézstanulással. Ma ott tartunk, hogy szinte az egész világon jól alkalmazzák a Kodály-módszert, de idehaza nem. Finnországban, Japánban ,és még számtalan országban tökéletesen tudják és gyakorolják ezt a módszert. Mivel tanszékvezető is voltam, kipróbálhattam mindazokat a metódusokat, amelyeket a mai hangszeres zenepedagógiai is használ – s a magyar módszer szerint oktattam. És senkit sem zavart az Finnországban, hogy a Bicinium Hungaricumból Kodálytól énekeltek, vagy Bartók Mikrokozmoszából tanultak. Nagyszerűen haladtak előre a növendékeim. Nálunk világnagyságokat láthatunk a lapok címoldalain, míg a berlini filharmonikusoknál egy finn művész bőgőzik. Én pedig akkor leszek boldog, amikor Berlinben a finn bőgős mellett egy magyar is játszik. Mert az tényleg értékmérő… Sajnos idehaza a hajdani kóruskultúra sem a régi. Az is gondot jelentett régen, hogy a kultúrpolitikában nem a kultúra, hanem a politika volt a középpontban. Még a kultúrán keresztül is irányítani akarták az embereket. Tehát a nagy énekkar- mozgalom-támogatás sem volt annyira önzetlen. Ez nem csak az én véleményem, hanem másoké is. Amikor 1975-ben hazatértem Drezdából, úgy alakult a sorsom, hogy a Zeneakadémia debreceni tagozatán taníthattam, ahol megismerkedhettem egy igen maximalista zenésszel, Gulyás Györggyel – aki eredetileg kántortanító volt –, a békéstarhosi zenei kollégium létrehozójával, a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola egykori igazgatójával, a Debreceni Egyetem Konzervatóriuma épületének hajdani vezetőjével. Debrecenben ő volt a főnököm. Kodály Zoltán kissé kétkedve fogadta Gulyásnak azon tézisét, hogy rögtön értelmiségi művészt lehet a társadalom mélyén élő emberből képezni. Gulyás viszont ezzel nem értett egyet; azt hangoztatta, hogy az alkalmasság, a képességek, a zenei tehetség mennyire lényeges, és tudta mi mindent lehet kihozni a paraszti rétegből. Abból a paraszti rétegből, amelyet lekulákoztak, holott az állat-és növénytermesztésen kívül a nép kulturális hagyományát is ápolták. Pedig hangoztatták a pártállamban azt, hogy a zene mindenkié. Gulyás György módszere annyira beigazolódott, hogy Kodály lelkesen támogatta őt. Gulyásra visszatérve: be kell vallanom, hogy kettes voltam a főiskolán karvezetésből, mert túl sok volt akkor a zongorista, s ezért karvezetést is kellett tanulnom. Igazából ezt a hivatást, foglalkozást Gulyás György mellett tanulhattam meg. Annyira, hogy mikor külföldön volt, akkor tartottam is a karvezetés órákat. A lényeg, hogy ma a hazai zeneoktatásra, zenei életre valamilyen módon jobban odafigyeljünk, mert a magyar zene kuriózum. S nagyon keserűen állapítom meg azt, hogy megint oda jutottunk, mint évtizedekkel ezelőtt, hogyha valaki a hivatását megfelelően szeretné gyakorolni, akkor külföldre kell távoznia.

 Európa szinte valamennyi országában koncertezett a ’70-es évek végétől. Hogyan érkeztek a felkérések, és milyen módon engedélyezték a nyugati fellépéseit?

 –Tudom, hogy sokaknak nem tetszik az a kifejezés, hogy „központosítás”. Pedig nem azzal van a baj, hanem azzal a móddal, ahogy azt végzik. Annak idején az Interkoncert volt a központi szerv. Az Interkoncerten keresztül kétféle módon lehetett kimenni Nyugatra. Az egyik, hogy kiküldték a művészt. De én nem ebbe a kategóriába tartoztam. Így akkor mehettem ki, ha külföldről jött a megkeresés az Interkoncerthez. Kiengedtek. Először nem túl lelkesen, de mikor először megjelent a Republicában és a többi nagy nyugati országban a koncertemről a pozitív kritika, akkor rájöttek arra, hogy bár nem tartozom az itthoni kultúra irányítók kedvencei közé, de mégis sikereket érek el, ezért kerülhetett sor több fellépésemre is. Kizártnak tartom azt, hogy egy ilyen központosított intézményt ma ne lehetne létrehozni. Oda a művész bejelentkezne, és az intézményen keresztül intéznék a fellépéseit. Ma más a rendszer, és emiatt legalább a magyar kiváló muzsikusoknak több mint a felét nem ismerhetik meg külföldön. A muzsikusnak az a feladata, hogy zenéljen, és nem az, hogy külföldi menedzsereknél kilincseljen. És sok menedzser ma nem szereti az igazán hivatásának élő és nála személyesen kilincselő muzsikust.

 Számomra az a lényeg, hogy mit adok azoknak, akik a játékomat meghallgatják

 Milyen volt a külföldi hangversenyeinek a fogadtatása?

 –A legnagyobb fokmérőnek azt tekintettem, amikor visszahívtak fellépésre egy adott országba. Nemrég láttam egy zenészről portréfilmet, akinek a szobáját a plakátjai díszítették. De azt láttam, hogy egyetlen egy helyről sem volt két plakátja. Amikor először léphettem föl Olaszországban, hatalmas boldogságot jelentett számomra, azért is, mert olasz vér csörgedezik ereimben. Amikor másodszor mentem ki Olaszországba, el se kértem a kritikákat, mert számomra az a lényeg, hogy mit adok azoknak, akik a játékomat meghallgatják. Az olasz menedzsernek is megérte azt, hogy meghívjon, hiszen neki kellett mindent finanszíroznia a koncerttel kapcsolatban. Nem mondom azt, hogy Nyugaton minden a lehető legnagyobb rendben van. De mi érthetetlen módon, a művészeti szinten onnan főleg a negatívumokat vesszük át. Gondoljunk bele abba, hogy egyes rendezők mennyire kiforgatják a darab mondanivalóját, s önmegvalósításra törekednek. Akkor igazán jó a rendező, ha az előadás után a közönség megnézi a színlapon, hogy ki állította színre ennyire remekül az adott darabot.

 Nyugaton szerzett a művészeti berkekben olyan kapcsolatokat, melyek a mai napig élnek?

 –Finnországban több mint hat éven át dolgoztam; s ott annyira tisztességesen és becsületesen látják el az emberek a feladataikat, hogy eszembe se jutott az, hogy a tanítás helyett magamat állítsam reflektorfénybe, és minden áron koncertezzek. A ’90-es években, amikor visszajöttem, azt vettem észre, hogy a „nem létező tortát újból felszelelték”. Ennek megvolt a pozitív hozadéka is, mert régebben voltak olyan hangversenyek, melyeknek művészi színvonala nem ütötte meg a mértéket. Sajnos az idősebb korosztály tagjai közül nagyon sokan meghaltak, a középkorúak pedig egészen más beállítottságúak. A fiatalok között viszont nagyon sokan vannak, akik számára az első a zene. A minőségi zene.

 Mi volt a jellemzője a ’60-as, ’70-es évek hazai zongoraoktatásának?

 –Akkoriban szinte a zenészeket központi utasításra szinte „gyártották”. A lényeg a mennyiség volt, s nem a minőségre való törekvés. És hiába, ez a törekvés nem érte el a célját, annak ellenére, hogy kiváló mestereink voltak. Zempléni Kornélnak, Wehner Tibornak, Nádor Györgynek nagyon sokat köszönhetek, ahogy Fischer Magdának is, aki a konzervatóriumban tanított. Néha, nővére Annie is megjelent nála, és megkért, hogy játsszak neki. Kijavított, megmutatta, hogyan játsszam helyesen a darabot. Vele egy félórás foglalkozás annyit ért, mint mással fél év. Utóbbi időkben többen fölkeresnek engem különböző zeneintézmények növendékei, hogy két-három óra alatt tanítsam meg nekik az adott zeneművet. S mikor kiderül, hogy ahhoz legalább három hónap szükséges, akkor sértődötten távoznak. Nem értik meg sokan, hogy avathatnak föl akármilyen új intézményt, csak az számít, ami és ahogyan elhangzik.

 Tehát, akkor tanítással és zongorázással a mai napig foglalkozik.

 –Sőt, mióta nyugdíjas vagyok, azóta sokkal szabadabban taníthatok. Ma már nem kötnek azok a morális áthághatatlan szabályok, melyek arra vonatkoznak, hogy más növendékével nem foglalkozhatok. S bizony kollégáimnak szerényebbnek kéne lenniük, mert vannak, akik azzal dicsekednek, mennyit keresnek a magánnövedékeiken. Számos olyan nagy mester nevét tudnám fölsorolni, akiknek ha én csak szóba hoztam volna azt, hogy fizetek az óráiért, akkor abban a pillanatban kirúgott volna. Ha egy nagyon szegény családból származó és tehetséges fiatal keres föl engem, akkor elsüllyednék szégyenemben, ha pénzt kérnék tőle.

 Ez akkor egy misszió?

 –Nem misszió, hanem szakmai becsület, ami nem követelmény, hanem előfeltétele a hivatás gyakorlásának.

 Bizonyára ez a szakmai becsület nem csak a művészeti, hanem minden más hivatáshoz is tartozik. S itt vetődik föl a kérdés, hogy mikor kezdett el szinte hivatásszerűen a hazai vasút történelmével foglalkozni?

 –Mindennek van egy családi vonatkozása is. Édesanyám út-vasutas volt, egyik unokanagybátyám pedig vasúti hidakat és vonalakat tervezett. Történt, mikor életemben először hallottam Beethoven IX. szimfóniáját, akkor a Forrai Kórus tagjai közt ott énekelt az unokanagybátyám is. Annak idején hétköznapi dolognak számított bizonyos körökben, hogy ha valakinek túlzottan felelősségteljes volt a munkája, akkor a stresszt úgy vezette le, hogy énekelt, vagy hangszeren muzsikált. Unokabátyám a Forrai Kórus kisegítője volt, hiszen tudták róla, milyen szép a hangja. Édesapám pedig szimfonikus zenekarba járt hegedülni, és néha, felkérésre az Operaház zenekarában is. Apró érdekesség, hogy Batári József a koncmester két évtizeddel később mikor Beethoven zongoraversenyt játszottunk, pazar koncertmesterként nekem segítve húzta. Akkoriban még élt a házi zenélés intézménye- de nem csak ez szűnt meg, hanem az is, hogy összejárnak zenekedvelők, vagy zenészek, és feltesznek egy hanglemezt, majd azt elemzik. Ma viszont szinte mindenki mogorva, elégedetlen, és nem jár el sehová. Míg egy német kisvárosban nincs olyan este, hogy ne rendeznének valamilyen programot, amire elmennek a helyiek. Sőt a fiatal korosztály tagjai bemennek a templomba, és meghallgatják az egyik oratóriumot. Ez a közösségi lét az, ami hiányzik nálunk – mert kint nem borították föl a társadalom egyensúlyát. Amikor mi végeztünk a Zeneakadémián, akkor megkérdeztük mestereinket, hogy mi az az egy mondat, amit útravalónak szánnak nekünk. Szelényi István zeneszerző, összhangzattan tanárunk azt mondta: „nagyon hálásak lehetnek nekünk. Mi kevésbé vagyunk hálásak, mert egy előírt tanrend szerint kellett oktatnunk és nem mondhattuk meg, hogy mi legyen a tananyag. Mindent el kell felejteni, amit itt tanítanak –hallom sokszor a folyóson. Ez nem igaz. Jegyezzék meg, hogy mit tanultak meg, és legyenek hálásak, amiért kényszerűségből, de pontosan körülhatároltuk azt, hogy mi a fölösleges.” Ami ennél szebb történet, hogy 1996 –ban a székesfehérvári Megyés Püspökségi Könyvtár, zenei szakkatalógusának összeállítására kértek föl. Ez amiatt volt lényeges, hogy akit annak idején a régi kottaanyag listájának összeállításával bíztak meg, eléggé pontatlan munkát végzett. S ezt észrevették, mert ennek alapján a székesegyház karnagya nem tudott a listából dolgozni. Nagyon érdekes és értékes, hogy nyugdíjba vonulásakor Takács Nándor püspök atya, aki karmelita szerzetes is volt – ő annak idején Bárdos Lajosnál tanult, de amiért pap volt, nem adott neki a rektor diplomát – azt mondta nekem: „mindenki kerüljön békességbe saját magával.” Tehát a legfontosabb, hogy mindenki viselje el saját maga hibáit, s ne acsarkodjunk a másikra. De nem kerülöm meg a vasútra vonatkozó kérdést: amikor Székesfehérváron tanulmányoztam az anyagokat, hirtelen egy olyan iratra bukkantam, amiben az állt, hogy egy mozdonytervező vezényelt. Kiderült, hogy Shvoy Lajos püspök osztálytársa volt az illető karnagy, aki annak idején zenedében tanult, és tehetséges karnagy is volt. Mellesleg ugyanez az egykori osztálytárs 1938-ban a Szent jobb vonatot Svoyhoz Fehérvárra maga vezette - természetesen a saját tervezésű mozdonyon. Közben felrémlett egy régi emlék, hogy Tátrai Vilmost, az ő mozdonyvezető édesapja íratta be zeneiskolába. Megtudtam, hogy Kovács Dénes rektor úr is vasutas család sarja. És ekkor kezdtem el a témában kutatni. S kiderült, hogy milyen sok kulturális intézményt hoztak létre a vasutasok. S vajon kinek van ismerete arról, hogy élt valaha Beliczay Miklós MÁV-vezérigazgató, aki szívbeteg volt, és kollégái tapintatosan, a betegségére való tekintetére leváltották, de nem drasztikusan, hanem finoman elküldték Párizsba hangszerelést tanulni? Majd a hajdani vasutas főnök kiváló szimfóniákat írt. Emellett azért is szerettem meg a vasutat, mert nagyon szép mozdonyokat gyártottak, s ami szép, az általában jó is. Aztán, mint esztéta megdöbbentem azon, hogy számomra ismeretlen mérnökök a mozdony esztétikájáról írtak hibátlan és értékes tanulmányokat.

 Tehát a művészeten túl a műszaki területek is érdekelték önt.

 –A művészet útján járva, dokumentumokat kutatva jutottam el a vasutak, a vasutasok életének tanulmányozásához. De az is figyelemre méltó, hogy a legnagyobb lemezgyűjteményt egy MIG-21-es vadászpilóta hagyta Magyarországra. Kárpáti Rudolf hatszoros olimpiai bajnok pedig a rádióműsorokban arról beszélt, hogy világjárása közben milyen hanglemezeket vásárolt. Sőt ezekből a lemezekből részleteket is sugárzott a Rádió. Nem sírom vissza a régi rendszert, hanem azt szeretném, ha a minőség, az igényesség kerülne előtérbe az élet minden szintjén. A vasút történelmének tanulmányozása során kiderítettem, hogy 183 különböző művészeti és kulturális és egyéb egyletet, formációt hoztak létre a MÁV-osok. A vidéki nemzeti színházainkat is mind a MÁV alapította. Aki nem hiszi, járjon utána. Szimfonikus zenekaraink, kórusaink nagy részét is a vasutas szervezetek hozták létre. Emellett a MÁV jelentős zeneiskola-hálózatot tartott fenn. Hiszen mint állami cég, tisztában volt vele, hogy az állam milyen kötelességeket ró rá, és a vezetők tudták: a kulturált vasutas az igazi vasutas, míg a többiek „csak” egyenruhát hordanak. Bécsből „zongoraóra utazó” akadémista növendékem maga mondta, hogy havazás miatt terelt vonaton a magyar vasutas a kerülő miatt büntetéssel riogatta, majd „megállapodást” kínált neki, s az összeg a kalauz zsebében landolt volna. A kis harcias amazon azonban móresre tanította. Agyrém –míg nem találkoztam ezzel a rémisztő jelenséggel nem hittem a pletykáknak, és azt hittem pusztán városi legenda. Ilyen korábban elő nem fordulhatott, mert a MÁV legalább annyira volt kulturális intézmény, mint műszaki – tudták az akkori vezetők, hogy a művelt mérnök sokkal jobban tudja teljesíteni a feladatát, azaz a szolgálatot.

 A modellezés a szenvedélyévé vált?

 –Az elmúlt 20-25 évben, mióta a vasúttal foglalkozom, több német kollégával tartom a kapcsolatot. Az egyikről kiderült, hogy a felesége hamburgi szimfonikusok vezető brácsása, míg a másikról, hogy az édesapja a nürnbergi zongora-és ütőtanszék vezető professzora. A legnagyobb meglepetést viszont az okozta számomra, mikor megismerkedtem Salzburban Adelgasser úrral. Adelgasser nekem szegezte a kérdést: honnan ismerjük egymást? Azt mondtam neki, hogy talán akkor, mikor a nürnbergi modellvasút kiállításon tolmácsként dolgoztam. Adelgasser emlékezett erre, de azt mondta, máshonnan ismerjük mi egymást. Kiderült, hogy meghallgatta egy salzburgi Mozart-koncertemet. Ez nagyon jól esett, mert nagyon foglalkoztat az, amit a különböző tanulmányokban Mozartról írnak. S az is felháborít, hogy Mozartról édességet, ceruzát, meg egyéb tárgyakat neveztek el, s közben a zenéje szinte már mellékes. Adelgasser úrnak azt mondtam, hogy sok helyen olvasni azt, hogy Mozartot édesapja arra kényszeríttette, hogy a salzburgi dóm orgonistája legyen. Az osztrák kollégáktól megkaptam egy anyagot, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy mindez nem igaz. Erre Adelgasser feltette a kérdést: az én családnevem mond önnek valamit? Kiderült, hogy ő annak az Anton Cajetan Adelgasser -nek leszármazottja, aki a salzburgi dóm orgonistája volt. Hamarosan kaptam Adelgassertől egy faxon egy másolatot, amiben Mozart könyörög a salzburgi érseknek, hogy a múlt héten elhunyt orgonista helyére kegyeskedjen kinevezni a dóm orgonistájának. Tehát Mozart könyörgött, és nem a papa diktált… Azóta egy könyvre való, hasonlóan az elterjedt gonosz pletykák ellenkezőjét bizonyító dokumentum gyúlt össze. Dolgozom is rajta. Izgalmasabb mint Agatha Christie. Az ilyen találkozások erősítették meg bennem azt, hogy a vasút kultúrtörténetével foglalkozzam. A vasutat azért is szeretem, mert hihetetlen kemény, fegyelmezett munkát követel. Ma viszont kialakult a pénzhajászat. És ezeknek az embereknek, ezeknek a „szegényeknek csak pénzük van”. Ezt a kijelentést Végh Sándor hegedűművész és karmester –Bartók Béla jó barátja – mondta élete utolsó koncertjének a főpróbáján, amikor a nyugati fellépéseiről számolt be. A pénz olyan eszköz, amit föl kéne használni az országok gyarapodására. Sokan azt hiszik, az a gyarapodás, hogy két házat, vagy két autót veszünk. Mindettől erkölcsi szempontból nem leszünk sosem gazdagabbak.

 Európa morális válságban van – ez tény, még ha sokan el is hallgatják

 Hogyan született meg a Vasút & Modell szaklap?

 –Úgy, hogy többen tudták, hogy a vasút történelmével foglalkozom, és felkértek arra: írjak ebben a témában. Megírtam a cikket. Majd a Vasútgépészettől keresetek föl. Azt feleltem nekik: nem vagyok mérnök. De mégis kutatásaim alapján megírtam a tanulmányt. Ezután megkért egy úr, hogy ki szeretne adni egy magazint, ami a vasúttal foglalkozik. Ez a kiadvány nem volt hosszú életű. Ám ő ismertetett meg Nürnbergben a már említett kiváló szakemberekkel, akikkel számos cikkről, tesztről megállapodtunk. Aztán a magazin elmaradt. Szavatartó vagyok, s ezért megalapítottam a Vasút & Modell szaklapot, amiben az összes megígért téma megjelent. A szaklap évszakonként jelenik meg, s jelenleg a XV. évfolyamnál tartunk. Ez nem hobby, hanem kemény munka. Ennek azért is örülök, mert már nem hívnak olyan sokat koncertezni, és szükségét érzem, hogy egy minőségi tanulmány, kutatás lekössön. A lap fele vasúttörténettel foglalkozik, míg a másik a modellezéssel. Nem csak a magyar vasúttörténettel, hanem a külföldivel is foglalkozom – a közeljövőben jelenik meg egy tanulmány egy német „csodavonatról”, ami végre üzemképes. A kintiek nagyon jó ismerőseim, de sajnos baráti viszony ápolására nincs idő, mert szinte egész Európában általános tendencia, hogy az értelmiségiek egyszerre két-három dologgal foglalkoznak. A fiatalok azért, mert nem szeretnének egy bizonyos színvonal alá süllyedni. Még szerencse, hogy az értelmiségiek többsége nem a pénzt nézi, hanem a színvonalat. Az idősebb mesterek pedig azért foglalkoznak több dologgal, mert ugyanolyan aktívnak érzik magukat, mint a 40-50 évesek. Őket nem érinti az európai kapzsisági és trehánysági, tehát a morális válság.

 Holott szinte csak gazdasági válságról hallhatunk?

 –A gazdasági válság abszolúte nem olyan nagy volumenű, mint amilyennek feltüntetik. Éppen ezért azért hangsúlyozzák a gazdasági válság jelentőségét, hogy ne vegyünk róla tudomást, hogy Európa moral insanityvé vált, tehát érezhető az etikai és morális irányban mutatkozó kedélyi elfajulás. Mindezt ne egy művész ember túldramatizálásának tulajdonítsa a kedves olvasó –de ha nem mondjuk ki őszintén azt, hogy Európa morális válságban van, attól az még tény. Akkor is tény, ha egyes filozófusok azt hangoztatják, hogy ezt a témát még nem dolgozták föl tudományosan.

Medveczky Attila