|
2014.08.01.
In memoriam Csurka István
Magyarország felszámolása (VI. rész)
Európától sok
segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel
mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a
posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel,
akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogékonyságával. S
akkor mégsem leszünk felszámolva.
Mindenkit lekádereztek
És mindez még mindig nem nyújtott kellő biztonságot,
mert az MDF népi-nemzeti feltöltése, a nemzeti érzelmű
magyarok lendülete, egyszerűen a fellélegző társadalom még
mindig félrecsavarhatatlanul nemzeti irányba fordíthatta volna
a politikát. Ezért még egy biztosítékot kellett beleépíteni
a rendszerbe. Ez a biztosíték volt Antall József.
Nemigen vette észre
senki, pedig tény: a rendszerváltás előtt, ’88–89-ben az
egész magyar felső vezetőgarnitúrát lekáderezték. Járt
kint Amerikában Szűrös Mátyás, Grósz Károly, Pozsgay Imre,
Kis János és végül Antall József. Miniszterelnöki sarzsi
megelőlegezésével egyedül csak Antall tért haza. Grósz nyilván
nem is jött komolyan számításba, de a többiek esélyesek
voltak. Különösen Pozsgay. Kis Jánost azért nem említem így,
mert ő esetleg más minőségben is járhatott odakinn. Őt talán
nemcsak káderezték, hanem ő segített is káderezni.
Mindenesetre, amikor hazajött, nyomban kifejtette, hogy az SZDSZ
csak abban az esetben tud együttműködni az MDF-fel, ha jómagam
nem vagyok benne a vezetésben. Pedig ekkor még csak „reménybeli
antiszemita” voltam, csupán azt bizgatták, hogy egyszer régen,
a hetvenes évek elején, részegen szidalmaztam Lenint és vérbajos
zsidónak neveztem. Ez valóban nem volt szép tőlem. Ámde Kis
tudott valamit. Mert ez a követelés sem egyenesen tőle indult
ki, hanem ez benne volt a megosztási forgatókönyvben. Kisnek
nem volt személyes oka engem kiszorítani.
Hanem mi történt
erre? Néhány hét múlva, 1990. január 14-én elmondtam a Vasárnapi
Újságban jegyzetemet, amelyben a Kun Bélák eljövetelétől óvtam
a hallgatókat. Ezt a jegyzetet lényegében Pálfy G. István,
frissen kinevezett és máris rettenetesen támadott Híradó- és
Hét-főszerkesztő védelmében írtam. Az ország minden újságjában,
a rádióban, a tévében gyalázkodó támadások özöne zúdult
rám, antiszemita lettem, nyilas, az életveszélyes fenyegetések
tucatjait kaptam. Az MDF azonban nem védett meg. Antall
legbizalmasabb embere a külügyi bizottságban azt javasolta,
hogy mondassanak le. Ez végül nem ment keresztül. Az elnökség
arra kért, hogy adjak ki egy nyilatkozatot, mondjam azt, hogy nem
vagyok antiszemita és ugyanakkor csak vidéken működjem,
Budapesten ne szerepeljek a nyilvánosság előtt. A rádióműsorhoz,
a Vasárnapi Újsághoz akkor még nem mertek hozzányúlni, csak
Győri Bélának adtak számtalan fegyelmit. Munkatársai közül
a kettős kötöttségűek elhatárolódtak tőle.
Az antiszemitizmus jéghegye
Minden egyetlen beintésre történt. Az egész magyar sajtó
egyszerre felejtette el, hogy én voltaképpen az az író vagyok,
aki a Házmestersiratót írtam. A poklot megjárt nézők, zsidók
mondták el, üzenték meg nekem: négyszer-ötször is megnézték
és nagyjelenetén könnyeztek. Egyszer ezt is el kellett
mondanom. Irtózom az alantas vádak ellen való védekezéstől.
Megbénulok és elképedek.
A lényeghez itt
most különben is csak az MDF széttörése tartozik. Személyem
által az ügyet ütlegelték. A hajót nekivezették egy jéghegynek,
s ezt a jéghegyet antiszemitizmusnak hívták. A fogalom a magyar
társadalomban szinte ismeretlen volt. Aki pedig ’56-ot felnőtt
fejjel élte meg, pláne cselekvően, az csak azt hozta magával,
hogy ilyen kérdés nincs. Ámde kellett lennie. Ha nem hitetik el
valakikkel, hogy a népi tömegek potenciális antiszemiták,
akkor nem építhetik bele a jövő feltételei közé, hogy a jövendő
kormányzatnak olyannak kell lennie, amelyik letöri az
antiszemitizmust. Meg kell nyugtatni a magyar zsidókat, akik félnek,
tehát a rendszerváltozás nem hivatkozhat vissza, nem kereshet
magának előképet a Horthy-korszak egyik fázisában sem, mert
ott zsidótörvények voltak, következésképp, mivel a leváltandó
rendszer, a szocializmus eleve kiesik, marad a 45– 47-es koalíciós
időszak, amikor voltak pártok, amikor az SZDSZ-hatalom megalapozódott.
Persze hogy a reformkommunisták is erre szerettek volna hasonlítani
és hivatkozgatni. Erről a létrafokról érték el a saját rózsaszín
mennyezetüket pókhálózás közben.
Az egész dolog
mondvacsinált volt. Ha az eredeti MDF valamire hivatkozni
akarhatott volna a Horthy-korszakból, az csak a népi mozgalom
nehéz akadályok közti felvirágzása lett, lehetett volna, természetesen
nem az igazolóbizottságos kitagadásokkal: Veres Péter néha
igen, Sinka István soha nem.
Az igény viszont
természetes volt: a magyar történelmet a szovjet idő szétszakította,
nem a saját történelmünket éltük, tehát valamiképpen össze
kell varrni. Amíg a németek meg nem szálltak bennünket, többé-kevésbé
független ország voltunk. Mi sem természetesebb, hogy vezetékeink
végét ebbe a függetlenségbe kell beledugnunk. Ezt is az
antiszemitizmus jéghegyével akadályozták meg.
De másra is jó
volt ez a jéghegy, ugyanis ha nincs, akkor a népi-nemzeti erők
a saját programjukkal foglalkoznak és elfoglalják azokat a pozíciókat,
amelyeket a Péter Gábor–Aczél György-vonal és a hitelfelvevők,
a pénzügyi gazdasági csoport tart a kezében. Akkor esetleg elérik
a főhadiszállást. Azt hiszem, Antall Józsefen kívül az MDF-ből,
sőt az egész keresztény-nemzeti oldalról senki nem jutott be a
főhadiszállásra.
Hol vannak a „borzalmasok”?
Antall József ettől kezdve a nyilvánosság előtt nem
mutatkozott velem. Ha véletlenül valamilyen gyűlésen összekerültünk,
mire én sorra jöttem, elment. Mindenesetre tudósításban soha
nem szerepeltünk együtt. Kivéve persze az MDF kongresszusait.
Átvilágítás című írásomban beszámoltam ennek a belharcnak
egyéb részleteiről is. A sürgetésekről azonban még szólnom
kell. Miközben én mindennap pellengérre voltam állítva,
rendszeresen jelentek meg a lapokban teljesen azonos hangú sürgetések:
„mikor számol le Antall József Csurkával, meddig kell még várnunk?!”
Mintha bizony elhangzott volna valahol egy ígéret: „leszámolok
vele”.
De nem ez a
fontos, a jéghegy a fontos. Azért úsztatják ma is a magyar életben,
hogy a lényegre ne merjen rákérdezni senki: kinek a kezében
van a főhatalom? Ezért kucorodott le az MSZP alázatosan a
18%-os SZDSZ mély növésű tacskójához egy korcsnemzésre.
A rátelepítés
bolsevista művelete még nem ért véget. Akármennyire összezsugorodott
is az MDF, Antall után még mindig nincs a főhatalom számára
garanciális vezetője. A kiszemelt egyén, Szabó Iván még nem
ért révbe. Csak a jelenlegi legfontosabb poszt van a kezében, a
frakcióvezetői. Ennek elnyerésével egyidejűleg – nyilván
igazoló jelentésként a jéghegy számára – leborzalmasozta a
tagságot. Ilyet is ritkán látott Európa. A párt egy reménybeli
vezetője ócsárolja a saját tagságát. Ez persze egy, csak egy
gesztus az SZDSZ-nek, mert borzalmasok már régen nincsenek az
MDF-ben. Mindössze azt jelenti ez, hogyha engem segítetek székbe,
magam is megadom azokat a biztosítékokat, amelyeket a
megboldogult megadott. És akkor kezes kis ellenzéki pártocska
marad az MDF: A magyar nemzeti összefogás ezúttal sem születik
meg. Az egész borzalmas magyar népet ott tartjuk lent, ahová
való, a szegénységben, a tulajdonnélküliségben, gyér és
fals információk között, idegen kultúrmocsokban. Az OTP pedig
legyen Sorosé.
A tartás és a chartások
A különleges cél különleges megmunkálást kíván meg.
A jelenlegi magyar társadalom siralmas állapotban van, már ami
a civil szervezetek sűrűségét, önállóságát, beleszólási
hatásfokát, egyáltalán idegen célokkal szembeni ellenálló képességét
illeti, de még nincs teljesen gerinctört állapotban és a célhoz
képest biztonságosban. Nincs befejezve a privatizáció. Sok
tulajdontárgy van még állami kézen. A földkérdés még egyáltalán
nincs megoldva. A kárpótlás nincs befejezve, a náci idők számlája
még nincs kikézbesítve, a zsidó kárrendezéssel egyelőre
csendben kellett maradni. Még van kint kezdeményezőkészség a
kismagyaroknál. Igaz, ez többnyire kénytelen fekete utat választani,
de még önállóságot termel. Tehát a társadalom még nincs a
feltétel nélküli megadás állapotában. Bizonyos dolgait meg
lehet kapni mélyen ár alatt, de ingyen még nem.
Ahhoz, hogy egy nép
eltűrje, hogy földje, otthonai, lakásai és kertjei idegenek
birtokába kerüljenek, hogy ezen idegenek számára jobb iskolák,
jobb életkörülmények, kedvezmények teremtődjenek, ahhoz ezt
a népet nagyon fejbe kell verni, nagyon ki kell éheztetni,
pontosabban, olyan állapotba kell hozni, hogy a fentiekkel együtt
nyújtandó alamizsnát készségesen elfogadja.
Probléma továbbá,
hogy van még a magyarságban: magyarság. Mert az történelmileg
semmi, ha három-négy konzervatív, nemzeti párt megbukik. Ha
van még tartás a nemzetben, jön helyette másik és folytatja.
Vagy a veszteseket támasztja fel az igény. Tehát van-e még igény?
Ezt puhatolja most nagyon óvatosan a kettős kötöttségű közvélemény-kutatás.
Mert ha maradt valami a kondér alján, minden hiába. Hátha nem
tud annyira elöregedni ez a nép, hogy fel ne lázadjon?
Ezért volt
annyira fontos a médiumok megszállása, és ezért hajtják végre
mindenkivel szemben a világbanki követeléseket, az elszegényítést,
a leépítéseket, áremeléseket, megszorításokat.
Olyan ez, mint a
hadisarc. Az eladósodott országnak harmadszor és negyedszer is
meg kell fizetni kamatokban a felvett tőkéket, és közben olyan
„egyensúlyi” állapotba kell kerülnie, amelyben e mellett a
sok kiáramlás mellett mindene mások kezére kerül.
Mindehhez persze
belpartnerek szükségeltetnek. Erre kell az SZDSZ. Ebben a pártban
termelődnek és folynak át a vezetésbe azok a chartások, akik
adott esetben képesek kartácstüzet zúdítani a népre. Mert a
liberalizmust is fel lehet fűteni a gyűlöletig, és főleg,
mivel az odatartozás anyagi előnyökkel jár.
(1994.
augusztus 18.)
(Folytatása következik)
|
