vissza a főoldalra

 2014.08.16. 

Minőségi szórakoztatás, értékek közvetítésével

A túlzott rendezői önmegvalósítás esetében csak az eredeti mű átiratáról beszélhetünk

Pankotay Péter színművész 1975-ben született Debrecenben. Gyermekkorát Nyíregyházán töltötte. A Kodály Zoltán Zenei Általános Iskolába járt, tagja volt a világhírű Cantemus gyermekkórusnak, 7 évig tanult zongorázni. A Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett, ahol Bánhidiné Maróti Magdolna énekművész-tanárnő egy könnyűzenei kórust szervezett. Később a csapat ZIG-SINGERS néven országos hírnévre tett szert. Koncertjeiken énekelt, konferált, zongorázott. 1992-ben részt vett a Mandala Dalszínház megalapításában, mely hiánypótlója volt az akkori városi és megyei művészeti életnek. Munkásságáért az évben Nyíregyháza Város Kulturális Életéért kitüntetésben részesült. 1993-ban a fővárosba költözött, és 1996-ig Toldy Mária Musicalstúdiójában tanult. 1995-től tagja volt a Fővárosi (később Budapesti) Operettszínháznak, s közben 2001-ben operett-musical színész szakon szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Azóta szabadúszóként tevékenykedik, és sokféle szerepkörben bemutatkozhatott a közönségnek. Az Operettszínház mellett játszott a Madách Színházban, Nyíregyházán, Kecskeméten és Győrben is, illetve vendégszerepelt Olaszország, Németország, Hollandia, Luxemburg, Svédország, Szerbia, Japán és az Egyesült Államok színpadain. Több mint 20 főszerepet játszott, énekelt eddigi pályafutása alatt. Színházi elfoglaltságai mellett 2005-ben művészbarátaival megalapították saját társulatukat, a Bal Négyes Páholyt, melynek művészeti vezetője, s mely célul tűzte ki a tradicionális magyar színházművészetre épülő, míves szórakoztatást. 2012 januárjában részese lehetett – meghívott vendégként – a Szoboszlai Sándor Dél-Kaliforniai Magyar Színház első produkciójának Los Angelesben. 2013 elején részt vett a Váci Dunakanyar Színház létrehozásában, s nyitó gálájának szerkesztésében.

Rendezései: Ma önről álmodtam megint – koncertest (2012); Kálmán Imre: Marica grófnő (Los Angeles – 2012); Máma itt, holnap ott – önálló est (premier: San Francisco – 2013); Minden jó, ha jó a vége! (Los Angeles – 2013)

Díjai: Nyíregyháza Város Kulturális Életéért (1992); Magyarország Los Angeles-i Főkonzulátusa által adományozott, a Magyar Színművészet Nyugati-Parti Nagykövete cím (2012).

CD közreműködései: Valahol Európában – musical (BMG, 1995); Elisabeth – musical (Universal, 1996); Utazás – rockopera (Madách Színház kiadása, 1997); A víg özvegy – operett (Musik Leben – csak Japánban, 1998); Titanic – rockopera (szerzői kiadás, 1999); Huncut a lány – zenés játék (Universum, 2000); Az operaház fantomja – musical (Madách Színház kiadása, 2003); Végállomás – rock-musical (Song Records – 2007); Jó reggelt napfény – Mahó Andrea CD-je (Universal, 2009); Charley nénje – zenés játék (Gold Records, 2010); Jézus Krisztus Szupersztár – rockopera (Really Useful Records, 2010); Fehérlaposok – rockopera (Magyarock Dalszínház kiadása, 2011).

 2014 tavaszán Benedekffy Katalin énekesnővel turnéztak Székelyföldön. Másként kell-e összeállítani egy olyan műsort, amely a határon túli magyaroknak szól, mint egy olyat, amely a magyarországiaknak vagy a nyugati diaszpórákban élőknek?

 – A magyarság a világ összes pontján ugyanazt jelenti; természetesen lehetnek ideológiai eltérések, de mivel egy műsor összeállításáról van szó, azt gondolom, hogy azok a számok, melyeket énekeltünk, a magyar népdaloktól az operetten keresztül az operákig (például a Bánk bán nagyáriájáig), olyan jelentőségűek, melyek mindenhol ugyanazt jelentik és képviselik. Ezért nem gondolom, hogy más műsorokat kéne összeállítani, mikor különböző helyeken lépünk föl. Nemcsak Székelyföldön, hanem Amerikában, s idehaza is azt tapasztaltam, hogy nagyon kedvelik azokat a dalokat, amelyeket énekelünk. A közönség vevő rájuk, a művek a szívhez szólnak, s belőlünk áradnak, s hasonló lelkületű embereket találnak meg.

 Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnázium javára rendezett koncerten léptünk föl

 Székelyföldön mennyi településen léptek föl?

 – Ennek a székelyföldi turnénak hét állomása volt. Az első Székelyudvarhelyen, ahol a Tamási Áron Gimnázium javára rendezett jótékonysági koncerten énekeltünk, ami gyönyörű élményt adott nekünk, előadóknak is. S amikor a többi székely településen találkoztam az értékre „szomjazó” emberekkel, hasonló élményekben volt részem. Húsz évvel ezelőtt jártam először Székelyföldön, s a mostani fellépéssorozat nagy lelki feltöltődést jelentett.

 Az erdélyi közönség visszajelzése eltér a magyarországiétól?

 – Amikor a határon, vagy a tengeren túl lépek föl, akkor azonnali visszajelzést érzek. Tehát, ha én valamit közvetítek, akkor azt azonnal „visszakapom”. Mai kifejezéssel élve működik a kód-dekód rendszere a színházban. Idehaza ez annyira nem jellemző, de ennek nem fejtettem meg az okát.

 Székelyföldön arra is volt példa, hogy külön odajöttek önhöz az előadás után és elbeszélgettek?

 – Az ilyen elbeszélgetések néha fárasztóak, de legtöbbször – s elnézést, ha nagy szavakat használok – de felmelegítik a művész szívét, hiszen a közönségnek éneklünk. Nagyon szeretem, ha megtalál a publikum, és személyes élményeket osztanak meg velem. A művészet szinte szent dolog, de mi, a művelői „mégis” emberek vagyunk, ezért nagyon szeretem a személyes kapcsolatokat a nézőkkel. Több történetet mesélnek el CD-dedikálás közben is. Sosem szabad lekezelni a közönséget, menekülni tőlük, már csak azért sem, mert érdekel a visszajelzésük.

 S ha már a publikumnál tartunk. Vannak színházak, előadóművészek, akik nagyon büszkék a szakmai elismerésekre. Ugyanakkor sokszor ezek a színházak a legritkább esetben játszanak teltházas produkciókat.

 – Az előadóművészetet közönség nélkül nem lehet művelni. Valakinek – s az a jó, ha minél több embernek – kíváncsinak kell lenni arra, hogy mit adunk elő. Mindenkinek meg kell találnia a maga közönségét. Mi, akik a zenés műfajt műveljük, kicsit előnyben vagyunk azokhoz képest, akik a prózait. Hiszen a zene nemzetközi műfaj, s ezt tapasztaltam idehaza és Nyugaton is. Amerikában azt vettem észre, hogy mikor magyarul énekeltem el Mr. X. híres belépőjét a Cirkuszhercegnőből a Máma itt holnap ott című műsoromon belül – mely tulajdonképpen rólam mint utazó művészről is szól –, a nézőtéren ülők közül azok is megértették a sláger lényegét, akik nem beszélik nyelvünket. Ez a zene igazi ereje. Ezt kéne tudatosítani az előadókban is, hogy nem mindegy, milyen energiákat közvetítenek. S a már említett produkciónak az is a mondanivalója, hogy bár a körülöttünk lévő dolgok, a környezet változik, de mi művészek ugyanazok vagyunk. Mindegy, hol lépünk föl, ugyanazt kell közvetítenünk. A színházról is azt gondolom, hogy a hitelesség nagyon lényeges.

 A hitelességen kívül gondolom a minőség is lényeges. Hiszen hallottam arról, hogy az amerikai magyarokhoz olyan előadók is kimentek, akik nem érték el a szükséges színvonalat. És akkor finoman fogalmaztam.

 – Valóban volt erre is példa, akkor, mikor kevesebben jutottak ki Nyugatra. Ma már nagyon sok magyar művészt hívnak meg az USA-ba, és mind a szervezők, mind a közönség különbséget tud tenni a művészet és a kóklerség, a dilettantizmus között. A minőségre visszatérve: ezt nehezebb megvalósítani, amikor nem megfelelők a technikai körülmények. Sokszor anyagiak miatt nem hívnak zenekart, zongoristát, és ilyenkor zenei alapról megy a „kíséret”. Ezt nem igazán szeretem, de akkor is minőségre kell törekedni. És a hangosítás nem minden esetben professzionális… Sokkal jobban szeretem az élőzenét, ami már kezdi visszanyerni a nimbuszát. S ha már zongoristával együtt lépek föl, annak sokkal nagyobb a varázsa.

 Amikor zenei alap mellett kell énekelni, nem félő, hogy steril lesz az előadás? Hiszen ugyanazt a ritmust kell mindig követni.

 – Ez így van; pont a lényeg – hogy abban a pillanatban szülessen meg a produktum –van korlátozva azáltal, hogy ott az alap, amire figyelni kell. Tehát ebben az esetben behatárolt a művészi tevékenység.

 Ráadásul az „itt és most” művészetéről van szó. Egy adott előadás megismételhetetlen. Tudom, számtalanszor énekelte Edwin szerepét, de gondolom, minden egyes előadáson mégis másképpen.

 – Természetesen; azért szeretem nagyon a színházat, a koncerteket a filmmel ellentétben – azért az utóbbi is remek dolog –, mert minden egyes helyen más és más impulzusok érnek. S ezáltal kicsit más az adott dal, az előadás, s természetesen a közönség visszajelzése is befolyásolja a produkciót. S ezt nagyon szeretem.

 Amennyiben azt látja, hogy szervezési hiba miatt például egy 500 fős nézőtéren csak 50 ember ül, az befolyásolja az előadást?

 – Talán ez addig a pillanatig idegesít, amíg el nem kezdődik a műsor. Utána már nem, mert ha megint olyan hitelesen és minőségileg adjuk át a közönségnek az értékeket, ahogy azt szeretnénk, akkor érezzük a visszajelzést. S ez nagyon fontos. Mert hiába van valahol teltház, ha a közönségtől nem kapunk semmilyen visszajelzést. Sosem bántom a közönséget, hiszen ha jó és izgalmas az előadás, akkor reagálnak rá.

 Felhígult a szakma

 Ön főleg operetteket, musicaleket énekel. Ezeket a műfajokat „illik” egy rétegnek lenéznie. Mi lehet e mögött?

 – Nem bántom azokat, akik nem szeretik ezt a műfajt, de jó lenne, ha úgy mondanának róla véleményt, hogy valóban tanult és jó művészekkel látnának egy produkciót. A szakma igencsak felhígult. Sokan azt hiszik, ha van egy kis hangjuk, akkor már az arra jogosítja föl őket, hogy operettet énekeljenek. Ha ilyen produkciót lát valaki, meg tudom érteni, hogy azt mondja: „ha ez az operett, akkor abból nem kérek”. Sajnos a kóklerek bóvlivá tették a műfajt, holott remekművekről van szó. Lehár Ferenc munkásságát maga Puccini is nagyra tartotta. S ha a Tosca, vagy a Pillangókisasszony szerzőjének egyik kedvence a Mosoly országa volt, akkor nem hiszem, hogy Lehár művei rosszak lennének. S ugyanez vonatkozik Kálmán Imrére is, akinek műveit szerte a világon játsszák. A Csárdáskirálynőről pedig azt gondolom, hogy a zenés műfajban az egyik legnagyobb magyar dráma. Ha az operetteket jól eljátsszuk, akkor az bizony nem csak szórakoztatja a közönséget, hanem el is gondolkodtatja. Az operettnézésre indirekt módon újra rá kéne szoktatni az embereket. Amikor létrehoztunk egy produkciót Bal Négyes Páholy nevű csapatunkkal, előtte néhány fiatalnak azt mondtam: gyertek el, s nézzétek meg ezt az operettet. Eléggé fanyalogtak, de eljöttek. A műsor végén azt mondták nekem: „ha ez az operett, akkor szeretjük”. De a médiára visszatérve, nagyon örülök neki, hogy létrejött a Dankó Rádió a Magyar Rádión belül. Az a szerencse ért, hogy Pünkösd ünnepéhez közel egy héten át a Dankó Rádió vendége lehettem. Ennek a csatornának missziós szerepe van. Azért, mert minőségi műsorokat közvetít, és így nemcsak a magyar nótát, hanem az operettet is hitelesen mutatja be a hallgatók számára.

 Az nem lehet gond, hogy a divatos rendezői önmegvalósítás miatt a közönség nem érti magát a darabot?

 – Természetesen megvannak a határok a rendezésben is. Amikor a szerző megírta az adott dalt, vagy darabot, akkor azt nem unalmában, vagy véletlen tette, hanem ihletettségből, s gondolt valamire. A mi feladatunk, hogy ezt a gondolatot is közvetítsük. Azt közöljük, amit a mester megírt. Lehet, nem mindenki ért velem egyet, de mesterművekről van szó. Ha egy operettet túlzottan „kiforgatnak”, attól még maga a produkció lehet jó, de akkor már nem beszélhetünk a szerző által megírt darabról. Hanem parafrázisról, áriratról.

 Bizonyára sok minőségi darabot láthatott, hiszen édesapja 1963–81 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója volt. Édesanyja pedig gyerekszínházat szervezett. Ilyen esetekben a gyermek vagy totálisan más pályát választ, vagy követi valamilyen szinten szülei foglalkozását. Ön miért az utóbbit választotta?

 – Abban az időben a nyíregyházi még befogadó színház volt, és én szinte az összes próbán és előadáson ott ültem a nézőtéren. Megvolt akkor a műfaji sokszínűség, még a környező megyék színházainak operaelőadásait is meghívták… Talán lett volna más választásom is, de ebben a művészi közegben nőttem föl, és már gyermekként „megfogott a masztiksz szaga”. (A masztiksz úgynevezett bőrragasztó, amivel álbajuszt, álszakállt ragasztanak föl a művészekre.) Nagyon közel laktunk a színházhoz, ezért minden este onnan vittek haza a szüleim. Ifjú koromban nagy presztízse volt a művészetnek, a művészeknek, ami a mai világban nem mondható el. De ebben az esetben sem a közönséget hibáztatom, mert nekünk, művészeknek is meg kell küzdenünk azért, hogy megkapjuk az erkölcsi elismerést. Fontosnak tartom a színházat, mint „Thalia szentélyét”, de azt is tudni kell, hogy régebben, főleg egy vidéki nagyvárosban szinte csak a teátrum elégítette ki a lakosok szórakozási igényeit. Jó lenne, ha a mai korban is ünneppé nemesedne minden színházi előadás. Ezen a művészeknek, a színházcsinálóknak is dolgozniuk kell úgy, hogy a színházról ne azt gondolják az emberek, hogy valamilyen művészeti „elefántcsonttorony”. Ezért jók azok a kezdeményezések, melyek a fiatalokhoz, akár az iskolákba viszik ki a színházat. A gyerekek megszólítása lényeges, mert belőlük lesz a jövő közönsége, ezért nagy felelősség, hogy mit adunk számukra, s mert láthatják, a művész is hús-vér ember, nem valami csodabogár. Ezáltal olyan rétegeket is meg tudunk szólítani, akik eddig nem jártak színházba. Vidéken sokkal jobban tapasztalható, hogy mennyire lényeges szerepet tölt be a színház, s arra kell törekedni, hogy a város, vagy a megye lakossága sajátjának érezze ezt a kultúraközvetítő intézményt.

 Tehát színházi gyermek volt?

 – Teljes mértékben. Majd mikor a színházat átalakították, akkor elköltöztünk, s mint minden fiatal, sok mindennel foglalkoztam. Zenei általános iskolába jártam, hét éven keresztül zongoráztam, és tagja voltam a világhírű Cantemus kórusnak. S mikor gimnáziumba kerültem, újra a színház világa vonzott. 18 éves voltam, mikor édesapám meghalt. Ez egyrészt személyes tragédiát jelentett, másrészt utólag azért is sajnáltam, mert a felnőtté érés idején nyílik ki az ember előtt a világ, s a tudását nem adhatta át nekem. Emlékét szívemben őrzöm, s megpróbálom az ő útját is kissé folytatni.

 Bár énekelt a Cantemusban, de már akkor sem utasította el a könnyebb műfaj világát sem, hiszen a ZIG-SINGERS-ben énekelt. El lehet mondani, hogy már fiatalon is a minőségre törekedett, s nem azt nézte, hogy egy zenemű klasszikus, vagy könnyedén befogadható?

 – Az biztos, hogy egy sláger sokkal könnyebben befogadható, mint mondjuk Wagner bármelyik operája. De azt nem állítom, hogy a népszerű könnyűzenei vagy operettszámokat könnyű elénekelni. Minőség nélkül ezt nem lehet művelni. Lényeges, hogy a zenei általános iskolában megtanultam kottát olvasni, szolmizálni, zongorázni, s ez olyan alapot adott nekem, ami segített további tanulmányaim során. Az igazán híres könnyűzenészek mind rendelkeztek zenei előképzettséggel, s a komoly műfajból tértek át a könnyűbe. Jómagam is nagyon sok zenei műfajban vagyok jelen, annyira, hogy koncerteken néhány operaáriát is előadok. De azt tudom, hogy az opera egy olyan műfaj, ami mellett mást nem igazán lehet művelni, s én a zenei sokrétűséget kedvelem. Nem állítom, hogy egy műsoron belül könnyű operettet, musicalt és operát is énekelni, de mindezzel nagyon sokféle érzést és értéket tudok közvetíteni.

 Maga a színház nemcsak a csillogásról, a tapsról szól, hanem a kemény munkáról és bizony az intrikákról is. Senki sem akarta lebeszélni az énekesi pályáról?

 – Otthon senki sem beszélt le a művészi pályáról. Édesanyámnak nagyon sokat köszönhetek, aki mindig is mellettem állt, s támogatta elképzeléseimet. A magam erejéből lettem az, aki most vagyok. Senki sem protezsált be sehová, nem kilincseltem senkinél, nem voltam megalkuvó, így mindent mestereimnek és magamnak köszönhetek. Ha nem a munkával értem volna el azt a szintet, ahol most tartok, nem is tudnék tükörbe nézni.

 Pedig sokan azt hangoztatják, a művész nem élhet megalkuvások nélkül.

 – Mások nevében nem nyilatkozhatom; de ha nekem nem tetszett egy társulatnál a kialakult helyzet, akkor elmentem onnan. Hiszen az előadóművészi hivatást nem lehet úgy művelni, hogy olyan közegben játszom, amit nem kedvelek.

 1992-ben részt vett a Mandala Dalszínház megalapításában. Mit kell tudni erről a színházról?

 – A színház egyesület formában jött létre egy olyan időszakban, amikor a művészetben is ledőltek a korlátok, és sok tehetséges ember került reflektorfénybe. Mi pedig Nyíregyházán egy zenés színházat hoztunk létre, s nagyon jó produkciók születtek. A József és a színes, szélesvásznú álomkabát című Webber-musicallel háromszor még Erdélyben is felléptünk, és Székelyföldön a Légy jó mindhalálig musicalváltozatát is előadtuk. Majd az alapítók közül többen kiléptünk a társulatból; főleg a továbbtanulási vágy ösztökélt bennünket erre a lépésre.

 Többen fanyalognak, amikor regényekből írott musicalekről hallanak. Mások viszont azt mondják, hogy talán az ilyen zenés darabokkal rá lehet szoktatni a fiatalságot az olvasásra.

 – Szó sincs arról, hogy ezek a musicalek meggyaláznák az eredeti művet. A zenés, könnyed darabok sokakat vonzanak, és a fiatalok egy része a mű megtekintése után elolvassa a regényt. Ezért jónak tartom azt, hogy a kötelező olvasmányokat megzenésítették – főleg, hogy minőségi módon.  

1993-ban a fővárosba költözött, és Toldy Mária Musicalstúdiójában tanult. Előtte autodidakta módon sajátította tanulta meg a különböző dalokat?

 – Félig-meddig, mert a Mandalánál korrepetitor-énektanár segítetett bennünket a dalok megtanulásában.

 Az operettjátszásnak vannak hagyományai, s mostanra néhány karmester, igazgató azt vallja, hogy csak a kotta számít, és dobjuk el a tradíciókat.

 – A kotta az alap, ami azt mutatja, hogy a zeneszerző miként képzelte el a gondolatok zenébe öltését. A kotta viszont száraz papírlap, ami attól telik meg élettel, ha előadják. Alkotói folyamatról beszélhetünk, amelyben az előadó is hozzáadja a saját egyéniségét, gondolatvilágát. A kottából indulunk ki, s ha később születik olyan ötlet, kadencia vagy szövegében jól átírt változat, amely mindezt „színesíti”, akkor lehet alakítani az eredeti zenén. Ettől válik élővé az operett műfaja.

 Hogyan formál meg egy adott karaktert?

 – Mindig is arra törekedtem, hogy úgy bújjak bele egy adott figura bőrébe, hogy közben saját stílusomtól ne térjek el. Emellett az is lényeges, hogy az előadóművész egyéniség is legyen. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki sztár kell legyen az adott társulatban. Hiszen a társulati lét lényege, hogy a műfajról azonosan gondolkodó emberek játsszanak együtt.

 Az operett műfajában voltak példaképei?

 – Több hajdani híres énekest ismertem, de arra ügyeltem, hogy senkit se utánozzak le. Tehát hangilag nem voltak példaképeim. Viszont egyes művészek gesztusai, habitusa példamutató számomra. 20 éves voltam, amikor az Operettszínházhoz kerültem, s játszhattam a Crazy For You musicalben. Véget ért a darab, s az öltözőben az asztalomon ott várt egy üveg pezsgő, s rajta egy kis papíron: „Kedves Péter, gratulálok, igazán remek kezdés volt ebben a színházban. Üdvözlettel: Szinetár Miklós.” Egy ilyen gesztus impulzust ad, látja a fiatal művész, hogy figyelnek rá, örül neki, és arra készteti, hogy tovább képezze magát.

 Még el sem végezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, amikor az Operettszínház tagja lett. Ki szerződtette és milyen szerepekre?

 – Az Operettszínház kórusába nyertem felvételt, s a karból emeltek ki a már említett musicalbe, amelyben az egyik cowboyt játszottam. Ez énekes szerep volt; három cowboy dalban kellett énekelnem, tehát nem statisztaszerepről beszélhetünk. Ezt követték az egyre nagyobb szerepek.

 Akkor miért vált meg az Operettszínháztól?

 – Szerettem volna máshol is minél többet fellépni, hogy ezáltal több impulzus érjen. Az ország több városában felléptem, nagyon sok neves művésszel ismerkedtem meg. Majd felkértek arra, hogy vállaljam el a Madách Színházban az Az operaház fantomjából Umberto Piangi, operaénekes szerepét. Akkor igencsak vékony voltam, s ezért kitömtek, hogy testes tenorként lépjek a színpadra. S akkor kitaláltam magamnak azt, hogy Pavarottit utánozzam. Szakállam volt, s kezemben a fehér kendő. Mondanom sem kell, hogy a hatás nem maradt el. Ne értsenek félre, ezzel nem Pavarottit akartam „leírni”. Hiszen utánozni, parodizálni csak az igazán nagy egyéniségeket lehet.

 Jelenleg szabadúszóként tevékenykedik. Mi ennek a „sehova sem tartozás”-nak az előnye és hátránya?

 – Szabadon úszom, s néha viccesen fogalmazva, „fuldoklom”. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy jól döntöttem, mert mindig arra törekedtem, hogy a magam ura legyek. Vannak, akik azt szeretik, ha mindig ugyanaz a közeg veszi őket körül, én meg a szakmai életben kedvelem a változatosságot.

 Így meg kellett tanulnia önmagát menedzselni. Művészként nem okoz gondot a papírmunkákat elvégezni?

 – Meg kellett tanulnom minden olyan dolgot, mely művészi fennmaradásomhoz szükséges. Úgy menedzselem magam, hogy közben a műfaji sajátosságokra is ügyeljek. Úgy vélem, mindig az a legjobb, amit saját magam intézek, mert akkor jóval kisebb a hibaszázalék.

 2005-ben barátaival együtt megalapította a Bal Négyes Páholy társulatot, amelynek művészeti vezetője. Mennyiben kapcsolódik ez a név Beöthy Lászlóhoz?

 – Néhány kollégámmal együtt szerettünk volna játszani, s ezért hoztuk létre ezt a társulatot, amelynek több előadását is láthatták a Klebelsberg Kultúrkúriában. Ma már egyre kevesebbet lép föl ez a társulat, egyrészt, mert nem hívnak olyan sok helyre bennünket, másrészt nagyon nehéz a fellépéseket összeegyeztetni. Nem kerülöm meg a kérdésre a választ: nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a társulat neve. Nem sokkal azelőtt olvastam a Beöthyről szóló könyvet, és úgy döntöttünk, ezt a nevet választjuk. Azért is, mert a múlt század elejének hangulatát, báját, finomságát szerettük volna, amennyire lehet, megidézni darabjainkban.

 Sosem azt néztük, mi a divatos

 A hagyományos operettjátszásra sokan azt mondják: poros.

 – Nem hiszem, hogy mi „porosak” lettünk volna, hiszen amikor megalakult a társulat, nagyon fiatalok voltunk. Sosem azt néztük, mi a divatos; viszont arra is ügyeltünk, hogy előadásainkban ne bántsunk meg egyetlen társadalmi réteget sem.

 2012-ben részese lehetett – meghívott vendégként – a Szoboszlai Sándor Dél-Kaliforniai Magyar Színház első produkciójának Los Angelesben. Mi volt ennek az előadásnak a különlegessége?

 – Los Angelesben 27 éves a szervezett magyar színjátszás, ami 25 évig Thália Stúdió néven működött. A stúdió főleg prózai darabokat játszott, s amikor létrejött a színház, szerettek volna zenés műveket is előadni. Nem én kerestem fel őket, hanem ők találtak meg engem az interneten, s megkértek, hogy a Mágnás Miskában játsszam el Baracs szerepét. Addigra a produkció szinte előadáskész állapotban volt, s én beálltam a szerepbe, s mellette, tapasztalataimra alapozva tanácsot adtam a művészeknek. A produkciónak akkora sikere lett, hogy úgy gondoltuk, vétek lenne, ha „leállnánk”, s még abban az évben felkértek a Marica grófnő rendezésére és a bonviván szerep eljátszására. Ez nagy kihívást jelentett számomra, mert bár előtte is rendeztem kisebb műsorokat, de egy teljes operettet még nem. Ráadásul az is nehézséget jelentett, hogy egyszerre kellett rendeznem és játszanom, így nem volt „külső szemem”.

 Rendezőként mire törekszik?

 – Egyrészt, hogy a darabot minél jobban és hitelesebben adjuk elő, másrészt, hogy megértessem az elképzeléseimet az előadókkal. Ez már szinte pszichológiai feladat. A próbafolyamat első lépcsője az volt, hogy leültem beszélgetni a társulat tagjaival az adott szerepről. Arra törekedtem, hogy mindenki a saját habitusának megfelelően játszhasson, tehát senkire sem erőltettem rá olyat, ami távol állt egyéni karakterétől, ízlésvilágától. Majd következtek a színpadi próbák, és három hónap alatt olyan előadás született, ami bárhol a világon megállná a helyét. 2012-ben ezért a munkáért kaptam meg a Magyarország Los Angeles-i Főkonzulátusa által adományozott; a Magyar Színművészet Nyugati-Parti Nagykövete címet, amire nagyon büszke vagyok. Tavaly ősszel a Minden jó, ha jó a vége! című produkciót adtuk elő, és idén is lesz előadásunk: december 6-án mutatjuk be Huszka Jenő Lili bárónő című operettjét a hollywoodi Nine O’Clock Players színházban. Nagyon élvezem az ottani munkát, jó hangulat jellemzi a próbákat. Arra törekszem, hogy megismertessem az operett műfaját, ezt a hungarikumot nemcsak a kinti fiatal magyarokkal, hanem az amerikai közönséggel is.