vissza a főoldalra

 2014.08.16. 

Mit tudunk róla és örökségéről

A magyar történelem legnagyobb alakjáról, országalapító István királyról sajnos elég sematikus képünk van. Egyrészt a történeti kutatás sem befejezett egyéniségét és életművét illetően, másrészt iskolai történelemoktatásunk sok hiányossága közül éppen a magyar középkor alapos tanítása az egyik legnagyobb.

 Kezdjük azzal, mi is az a Szent István-i állameszme, amelyről újabban megint lehet hallani. Gróf Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben a Katolikus Nagygyűlésen így határozta meg: A Szent István-i állameszme két hagyománynak, a lélek két tartalmának, a magyarnak és a kereszténynek egységesítése. Ez a gondolat nemzeti és keresztény, mint két eszme, két valóság, két hagyomány házassága a Duna-medence templomában. Ez a gondolat jelenti a keresztény Magyarországot megteremtő király ragaszkodását népünk hagyományához, életformájához, szervezetéhez, jellegéhez, tartalmához.

 Hóman Bálint pedig ezt írta:Szent István idegen eszméket és intézményeket, idegen hatalmi szervezeteket ültetett át magyar talajba, de a régiből csak azt pusztította el, ami már korhadt volt és összeomlással fenyegetett. Az életerős és fejlődésre képes régi intézményeket, a magyar élet ősi formáit bölcsen megkímélte. Magyar szellemet vitt az új intézményekbe, és magyarrá alakulásuk útját is kijelölte. Alapját vetette annak a sajátosan magyar fejlődésnek, aminek legjellemzőbb, mert legmagyarabb terméke a szent király magángazdaságából a magyar nemesség önkormányzatának erős várává lett vármegye,... legszebb és legkifejezőbb szimbóluma István király megszentelt koronája. Györffy György professzor újabb kutatásai a vármegyeszervezet kialakulásának történetét elmélyítették, de 1977-ben kiadott könyvében sajátos magyar alapjait maga is vallotta.

 A Szent Istváni állameszme további nagyon fontos jellemzője - Teleki Pál szerint – hogy nem imperialisztikus, nem az uralom, hanem a hivatás és kötelesség eszméje. Hóman Bálint ugyanezt állítja, amikor rámutat, hogy a korabeli dán, svéd, norvég, cseh, lengyel, orosz fejedelmek igyekeztek területeket, népeket hódítani, de a magyarok, Géza és István, erős kézzel verték vissza az országukra törő ellenségeket, de nagyobb támadó hadivállalatokba vagy éppenséggel hódító háborúba nem bocsátkoztak. Politikájuk alapgondolata a tartós béke volt.

 De István nemcsak bölcs uralkodó volt, amilyennek állameszméje mutatja. Nem csupán a korszerű európai intézményeket tudta úgy meghonosítani, hogy azokban érvényesüljenek a bevált magyar hagyományok. Idézzük, milyennek látták kortársai István királyt? Nem a különben történetileg sem lebecsülendő legendákból, nem száz-kétszáz évvel későbbi forrásokból, hanem kortársaktól idézek (Györffy György műve alapján). Thietmar merseburgi püspök (975-1018) más fejedelmekre vonatkozó jellemzéseiben előszeretettel szólta le kortársait. Ám ez a Thietmar, aki még István szüleit sem kímélte,Vajkról ilyen jellemzést adott, amikor a Bátor Boleszlóhoz menekült Gyuláról írt:Midőn (Gyula) feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől (Istvántól) mintegy ajándékképpen megkapta. Sohsem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet. Ez utóbbi megjegyzés a mindenkit leszóló kortárs művében egyedül áll, és sejteni engedi, hogy István a maga korában szokatlan, rendkívüli jelenség volt. Egy uralkodó, aki nem úgy reagál, mint ahogy apja és kortársai után elvárható lenne, hanem sohasem hallott módon kíméli a legyőzöttet - fűzi hozzá Györffy.

 Ugyancsak idevág az a megállapítás is, hogy István uralkodó-kortársai közül egyedül tette magáévá a keresztény királyeszményt oly átéléssel, hogy szigorú követésén túl irodalmilag is megörökítette fiához írt Intelmeiben. Ezt tudva, nem tekinthetjük üres formulának, hogy azok a német császári írnokok, akik átjöttek István udvarába és itt első okleveleit fogalmazták, István király neve mellé a kegyes és legjámborabb jelzőt írták arra a helyre, ahol más uralkodót a legyőzhetetlen ,legdicsőbb stb. jelzővel tüntettek ki. E tanúságok értékét emeli, hogy István ifjú férfikorára vonatkoznak, nem pedig megtört, öreg korára, amikor gyermekeit elvesztvén, teljesen átadta magát a buzgó vallásosságnak.

 A már idézett Thietmar püspök és Leodvin bihari püspök egy gyakorló keresztény uralkodót mutattak be, aki politikai és hadi tevékenysége közepette is érvényesíti az erkölcsi normákat. És István törvényeiben nyomát sem találjuk a vakításnak és akasztásnak, mint büntetésmódnak, s ha a középkori szemet szemért, fogat fogért elv érvényesül is törvényhozásában, a csonkítás ritka eseteiben megadta a tinóval vagy más úton való megváltás lehetőségét. (Vazul tragédiájának mozzanatai homályba vesznek.)

 Európai és magyar keresztény hagyományaink kamatoztatása, jellemformáló erények dolgában Szent István egyaránt tanítómesterünk lehet, ha hitelesebben megismerjük.

Rosdy Pál

(ujember.katolikus.hu)