2014.08.16.
Majnek Antal püspök
homíliája Szent István király ünnepén
Hamis értékek, bálványok százait kínálják a képes újságok,
a rádió, a TV
Wass Albert
szavaival hisszük, hogy „egyszer még elébb vagy utóbb, de
minden bizonnyal eljön az idő, amikor fölébred a völgyek
magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely
pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe
vezet vissza, ahonnan valamikor régen magunk gyarlósága folytán
hibás útra tértünk.”
Szeretett Testvéreim Krisztusban!
A zsidó nép legkedvesebb királya szólít fel ma minket a
világ Urának dicséretére:
(Válaszos zsoltár:
65.)
Ujjongjatok
Istennek, földek mind,
zengjétek nevének
dicséretét!
Járuljatok eléje
dicsőítő énekkel!
Az Istenben való örvendezésre, Isten dicséretére szólítja
Dávid király az egész világot. Hogy miért szükséges a felszólítás
– azt bizonyítja a világ megkeveredett értékrendszere,
hiszen ma sokan megcsodálják azt a rablót, gyilkost, szélhámost,
aki ügyesen végzi munkáját. Hamis értékek, bálványok százait
kínálják a képes újságok, a rádió, a TV. Nekünk, hívőknek
át kell látnunk ezeken a mulandó, kétes értékű nagyságokon,
szépségeken, és észre kell vennünk minden gazdagság forrását,
a teremtő Istent! Szükséges, hogy Isten küldöttei felszólítsanak
bennünket az egyetlen Fölség dicséretére, mert még nem vált
természetünkké a tiszta élet, át vagyunk itatva a világ
hazug csábításaival, melyek érzéketlenné tettek bennünket
Mennyei Atyánk szerető jóságának fölismerésére.
Így folytatja a zsoltáros:
Mondjátok Istennek: „Mily csodálatosak a te műveid!
Az ellenség
meghajol hatalmas erőd előtt.
Imádjon téged
az egész föld,
és zengje dicséretedet,
magasztalja nevedet!”
Ma Szent István király életpéldája ad alkalmat az
istendicséretre. Ő Istentől kapta a hatalmat és bölcsességet,
akárcsak Salamon, és a környező uralkodók meghajoltak nagysága
előtt. Vajon mi volt a rendkívüli István személyiségében?
Györffy György történész írja róla: „Ami az alkotó
férfi korban lévő István alakját illeti, a kortársak vallomása
szerint mindkét szélsőség hiányzott belőle. Nem volt örökös
imádkozásba merülő, csodatévő szent, de nem volt kegyetlen
és könyörtelen ítélkező sem. Fegyvert fogott, ha ellene támadtak,
és akadályozták a keresztény „monarchia” kiépítésében,
viszont ellenségeivel szemben könyörületes maradt. Nem csupán
ellene forduló nagybátyjának, Gyulának és fiainak bocsátott
meg, hanem Gyula külföldi zsoldba szegődése után is kegyet
gyakorolt vele. S nem irtotta ki családját más ellene támadónak
sem, mint cseh kortársa tette: az Ajtony-fiak és a Koppánnyal
szövetséges Vérbulcsú-utódok tovább élhettek maradék
birtokaikon."
Mindezt öröklött alkata és vallásos neveltetése
egyformán diktálta.” Ő Isten tervének csodálatos megvalósítója:
befogadta a kegyelmet, átélte és tovább adta azt szeretteinek
és népének. Az Úristen általa csodát művelt, a megtérés
útjára vezette a magyar népet, meggyökereztette és ezer éven
át a sok harc és megpróbáltatás után is megtartotta a Kárpát-medencében.
István, aki szabadon és önként vette fel a kereszténységet,
valóban tiszta szívből dicsérte az Urat mind az örömök és
a győzelmes hadjáratok, mind a nehézségek idején. István király
felelősséget vállalt népéért, és mert független országot
alapítani. A történelem igazolta, hogy jó utat választott. Élete
örök példája annak, hogy az evangéliumi ideál megvalósítható.
Ő életével is megvalósította a zsoltár szavát:
mindenki „imádjon (...) és zengje dicséretedet!” Ezt a hálás
szívű, csak Istenben bízó lelkület tudja megtenni. Amennyiben
a hálaadás és dicséret hiányzik imaéletünkből, ez komoly
figyelmeztető Isten- és felebaráti szeretetünk állapotára nézve.
Gyertek és lássátok Isten nagy tetteit:
csodálatosat művelt
az emberek között!
A tengert szárazfölddé
változtatta,
lábukkal lépkedtek
át az áron, benne leljük hát örömünk!
Látjuk, hogy az Úr Izrael kiválasztásakor különösen
nagy és megdöbbentő jeleket mutatott, de Isten azóta is tett
nagy dolgokat azokkal a népekkel, amelyeket meghívott. Mi
tudjuk, hogy azokat a csodákat, melyeket a zsidó nép az
Egyiptomból való kivonulás alatt átélt, a honfoglalás után
a kereszténységre áttérő magyarok is megélték. Szent István
hívő népe az évszázadok során rájött arra, hogy Istennek köszönheti
megmaradását, életét, s ma is Tőle kaphatja békéjét,
boldogságát!
De lássuk azt is, hogyan lehet ez az öröm tartós és a nép
hűséges, hisz azt mondja a zsoltár:
Ő ad életet lelkünkbe,
s nem hagyja, hogy meginogjon lábunk.
Ahogy a vas is csak úgy válik acéllá, ha tűzben-vízben
megedzik, úgy az ember is csak a próbák leküzdésével lesz állhatatos
és hűséges. Ezt így énekli meg a szent író:
Igaz, megpróbáltál bennünket, Istenünk,
ahogy az ezüstöt
szokták, tűzben megvizsgáltál.
A vadász hálójába
tereltél, s nyomasztó terhet raktál a csípőnkre.
Elnézted, hogy
az emberek fejünket tapossák,
tűzön és vízen
kellett áthaladnunk, de végül mégis könnyebbülést adtál.
Amíg Szent István intelmei szerint igyekeztek élni a következő
nemzedékek, addig emelkedett és erősödött az ország, de
amikor elhagyták az igazságot, különösen a szegényekkel való
szolidaritást, jöttek a bajok, a nyomorúság, az ellenség.
Erről a törvényszerűségről Mózes könyvéből
hallunk: ha betartja a nép Isten parancsolatait, nagy áldás száll
életére és utódaira, de ha nem, akkor annak átkos következményei
lesznek.
Egy nemzet semmiképpen sem újulhat meg anélkül, hogy az
egyes emberek meg ne újulnának. Olyan sok a figyelmeztető jel:
testi-lelki betegségek, a demográfiai helyzet, a morális állapotok
romlása! A létbizonytalanság lesz úrrá a munkanélkülieken,
de a kiábrándultság és keserűség érezhető a sokat dolgozó,
fáradó emberek többségén és különösen a szegény
betegeken.
Ezek a még apró jelzések mind arra figyelmeztetnek, hogy
Isten nélkül, hit nélkül nem lehet országot építeni és
megtartani. Nem lehet sem a társadalom, sem az egyén szintjén növekedő,
virágzó életet élni. István király az Úr Istenre alapozta
országirányító tevékenységét, és az ország növekedett,
erősödött. Bizonyára hallotta Szent Ágoston tanítását,
miszerint az állam feladata a népet az üdvösség útjára
vezetni, s azon megtartani. A mai társadalom megpróbálja kizárni
Istent a közéletből, az alkotmányból, az oktatásból, a médiából
– azután csodálkoznak, hogy miért van annyi baj az emberekkel
és az országgal. Jézus azt mondja, hogy csak a szőlőtőn
maradó szőlővessző hoz termést. Semmi sem bizonyítja jobban,
mint mai világunk problémái, hogy Isten nélkül – aki az
Igazság és Szeretet – nem megy. Benne kell maradnunk, akkor Ő
is bennünk marad, és így lehetnek sikeresek az egyéni és a közös
dolgaink is.
Bizony, ez radikális odaadást jelent, teljes elköteleződést
az Igazság mellett, Isten mellett. Hadd hozzam fel példaként
egy híres olimpiai bajnok életét! Most, a pekingi olimpia idején
sokan emlékeznek meg róla, bár régen, még az 1924-es párizsi
olimpián lett az angol csapat hőse. Az első kínai olimpikonnak
is nevezik, mert ott született és ott is halt meg. Akik látták
a Tűzszekerek című filmet (ami egyébként az egyik kedvenc
filmem), bizonyára emlékeznek a skót futóbajnoknak, Eric
Liddell-nek az alakjára, aki – mivel vasárnap kellett volna
futnia – inkább lemondott a saját számáról, a 100 méteres
síkfutásról, ahol szinte biztosan ő győzött volna.
Maga az angol király próbálta rábeszélni, hogy „a
haza dicsőségéért” mégis versenyezzen, Liddell azonban így
felelt: „Isten parancsa előbbrevaló, mint a haza dicsősége.
Vasárnap nem futok.” Egy másik számban, 400 méteren indult,
(hétköznap) ahol olimpiai rekorddal aranyérmet nyert! Azt már
kevesen tudják róla, hogy győzelme után lemondott a dicsőség
élvezetéről, és misszionárius tanárként visszatért Kínába.
1943-ban a területet elfoglalták a japánok. Liddellt egy munkatáborba
internálták, ahol igyekezett segíteni az öregeken, a
betegeken, emellett gyerekeket tanított. Azután Winston
Churchill elérte, hogy néhány foglyot szabadon engedjenek.
Liddell is köztük lett volna, de átengedte a helyét egy
gyermeket váró fogolytársának. Néhány hónappal később a táborban
agydaganat és tífusz következtében meghalt. Utolsó két szava
ez volt: „Teljes odaadás”.
De mai példaként emlékezhetünk a fiatal kolozsvári
egyetemi lelkészre, Orbán Lászlóra, akinek nemrég volt a
temetése. Életét adta egy diákjáért, akit kimentett a vízből,
ő maga azonban belehalt a mentésbe. Diákjai visszaemlékezései
szerint „nemcsak szeretetből fakadó halála, hanem embertársaiért
mindig ugorni kész lelkülettel beragyogott élete is mutatta,
hogy Isten országának építésén fáradozik. Egész lényével
bizonyította, hogy a szeretet mindent legyőz.”
Ezek az emberek nem kötöttek kompromisszumokat, hogy az életük
egyik területére beengedik Istent, a másikra meg nem. Teljesen
Istenben maradtak, a végsőkig követték az akaratát, és gyümölcsöt
hoztak: maradandó gyümölcsöt.
Ezt a teljes odaadást kell megvalósítanunk a saját életünkben,
ha azt akarjuk, hogy jobb legyen az életünk, jobb legyen a családunk,
a lakóhelyünk, az országunk. Odaadással kell végeznünk a
munkánkat, hogy annak jó legyen az eredménye. Odaadással kell
szeretnünk a családunkat, odaadóan kell dolgoznunk a hazánkért.
Aki arra vágyik, hogy javuljon az ország helyzete, az tegyen meg
érte mindent, amit a saját, egyéni életében megtehet! Hiába
sopánkodik a fogyatkozó népességen az, aki maga nem vállalja
el a következő – harmadik vagy negyedik – gyermeket! Hiába
siránkozik a gazdaság helyzetén az, aki munkáját nem a tőle
telhető legjobban végzi. Ne szomorkodjon a környezete állapotán
az, aki nem veszi a fáradságot, hogy önként szépítsen rajta
valamit. Nemzetünkön az segíthet, ha egyre több lesz az odaadó,
a saját önzését félretevő ember. A megtért, és egy jobb
világ reménységében dolgozó-fáradó emberek közösségéből
pedig megújult, erős ország születhet.
Pál apostol a szentleckében a lelki eltompultság ellen szól,
és a lelki megújulásra hív fel. Sajnos, aktuális ez ma is,
ui. a körülöttünk lévő világ gyakran ennek éppen az
ellenkezőjét sugallja. Az információáradat, ami szinte elborít
bennünket, nagyon is alkalmas arra, hogy eltompítson, hogy érzéketlenné
tegyen az igazságra. Csak az eltompultságunkkal magyarázható,
hogy miközben a reklámok nyomán elhisszük, hogy számtalan
termékre szükségünk van, nem foglalkozunk azzal, hogy a világon
százmillióknak – és körülöttünk is sokaknak – hiányoznak
az élethez szükséges legelemibb feltételek is. Elhisszük,
hogy van időnk a televíziónkra és a számítógépünkre, de
nincs időnk a családtagjainkkal és az Istennel való
kapcsolatra. Ezért a mi időnkben különösen kérnünk kell a
Szentlelket, hogy segítsen megkülönböztetni a rosszat a jótól,
a lényegeset az értéktelentől, az igazi értéket a hamistól.
„A megtévesztő kívánság romlásba dönt” –
tanultuk most az apostoltól. Ne hagyjuk tehát magunkat megtéveszteni!
Vigyázzunk, mert ma divatosak azok a nézetek, amelyek szerint
csak az egyéni kívánság számít, és mindenkinek joga van kívánságait
kielégítve élni akár mások rovására is. Persze ez csak a
hatalmasoknak sikerül. A gazdagnak joga van ahhoz, hogy gazdagságát
egyedül élvezze, és ne mutasson szolidaritást a szegényekkel.
A nőnek joga van ahhoz, hogy ne szülje meg a gyermekét, de a védtelen
és kiszolgáltatott gyermeknek az anyaméhben nincs joga ahhoz,
hogy életben maradjon. A gyerekeknek az iskolában joguk van
mindent megtudni a test működéséről és vágyairól, de nincs
lehetőségük tanulni a lélek működéséről és legmélyebb vágyáról:
az Istenről, s az ő örök, szép országáról. Ma, amikor
ennyire körülvesz minket a hazugság, sürgetőbb, mint valaha
az igazság keresése és megélése, a következő nemzedéknek
való hiteles továbbadása.
De az igazságot csak a megtért, az Istenhez visszafordult
ember tudja hitelesen képviselni. Milyen ez a megtérés, miből
kell visszafordulnia az eddigi életmódjával elégedetlen
embernek? Az evangéliumok számtalan példát hoznak erre. Aki
eddig mások rovására gazdagodott, az mostantól mások javára
éljen, mint Zakeus, a vámos. Aki eddig visszaélt Isten ajándékával,
a testével, az mostantól ajándékozza tiszta szeretetét másoknak,
mint például Mária Magdolna. Aki kényelemből vagy érdekből
megtagadta az igazságot, az most bátran álljon ki érte, mint Péter
apostol. Ne mondja senki, hogy neki már túl késő, hogy ő
ehhez már öreg. A jobb lator a példa arra, hogy még az utolsó
órában is lehetséges a megtérés. De a saját életünket
tesszük szebbé, ha nem várunk ezzel, hanem minden nap igyekszünk
egy kicsit jobban Isten felé fordulni, hozzá megtérni. Jákob
is milyen nagy szélhámos volt fiatal korában, mégis – Isten
keze alatt – a szenvedésekben megerősödött az igaz hitben és
alázatosságban, s a harmadik nagy pátriárka lett belőle! Bármelyik
ó- vagy újszövetségi szentet is nézzük: a megpróbáltatások
útján jutottak el az Istennel való barátság örömébe.
Ez az ÚT a legvilágosabban Jézus Krisztus életében
mutatkozik meg, akiről azt olvassuk: „a szenvedésből tanulta
az engedelmességet” (Zsid 5,9). Ahogy a zsoltáros is mondja:
Égőáldozattal lépek hajlékodba,
teljesítem,
amit megfogadtam:
(…) ahogy szám
ígérte a szorongatottságban.
Első királyunk élete sok szenvedéssel volt terhes,
de élő hittel tudta meghozni a legnagyobb áldozatot is:
belenyugodott egyetlen, kedves fia halálába. Ezután ajánlotta
fel nagy reménységgel a koronát, országa jövőjének sorsát
a Szűzanya közvetítésével Isten kezébe.
Ezért Wass Albert
szavaival hisszük, hogy „egyszer még elébb vagy utóbb, de
minden bizonnyal eljön az idő, amikor fölébred a völgyek
magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely
pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe
vezet vissza, ahonnan valamikor régen magunk gyarlósága folytán
hibás útra tértünk.”
Most, a Szentírás évében különösen is fordítsunk időt,
figyelmet Isten nekünk küldött üzenetére. S ha keresztény életünk
útját járva megtapasztaljuk Isten szabadítását, ő küldeni
fog, hogy örömünket feltétlenül osszuk meg másokkal is:
Kik félitek Istent, gyertek ide mind, halljátok s
elmondom,
mily nagy dolgot
tett velem!(…)
Áldott legyen az
Úr, mert kérésem nem vetette el,
irgalmasságát
nem vonta meg tőlem.
Ámen!
(Elhangzott 2008. augusztus 20-án, Budapesten)
(Forrás: Magyar
Kurír)
|