vissza a főoldalra

 2014.08.16. 

A szegénységben élők valós szükségleteit kell kielégíteni

Abból az alapelvből indultunk ki, hogy a szociális területen dolgozók számára vonzó életpályát kínáljunk föl

A krízis soha nem csak abból áll, hogy valaki szegény, mert mindig megjelenik mellette más probléma, és az nem jelenti az „ördögi kör” megszakítását, ha csak segélyt kap a rászoruló. Czibere Károly, szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár elmondta: a felzárkózáspolitika egyik sajátossága, hogy nincsenek olyan hazai vagy nemzetközi módszerek, melyek minden egyes településre, minden egyes családra vonatkoznának. Ezért a különböző módszereket a szociálpolitikában dolgozóknak kell kikísérletezniük a különböző települési adottságokat figyelembe véve.

 Hazánkban 1,4 millióra teszik a szegény emberek számát, ráadásul közülük három-négyszázezren mélyszegénységben élnek. Hogyan lehet megoldani ezt a jelentős problémát? Kidolgoztak-e a felzárkóztatásukra valamilyen programot?

 – Nem felzárkóztatási, hanem felzárkózási politikáról van szó. Tehát nem arról van szó, hogy a szegényeket úgy karoljuk föl, hogy őket a felzárkózásra kényszerítjük. A felzárkózás fogalma a szociálpolitikában azt jelenti, hogy minden egyes család számára meg kell adni az esélyt és lehetőséget arra, hogy kitörjön a szegénységből, munkahelye legyen, s majd a középosztály tagjává válhasson. Olyan esélyteremtési politikáról van szó, amelynek gyakorlati megvalósítására fokozottan elkötelezett a kormányzat. A módszerre jellemző, hogy nem csak a hátrányos helyzetű családdal, hanem a különböző ágazatok közt is folyamatos az együttműködés. Az EMMI pontosan azért egységes minisztérium, mert a szegény sorsból való kiemelkedés elképzelhetetlen az egyes ágazatok együttműködése nélkül. Amennyiben megvizsgáljuk a mélyszegénység, a hátrányos helyzet okait, a legfőbb okozók között nem az etnikai hátteret, a lokalitást, a munkanélküliségi rátát találjuk. A hátrányos helyzet „gyökerét” a köznevelési, közoktatási háttér határozza meg, tehát az elvégzett osztályok száma, az iskolázottság. Sokszor a gyermekek olyan családi háttérből érkeznek, hogy képtelenek fölvenni a versenyt társaikkal, s ezért gyorsan lemorzsolódnak. Nem biztos, hogy az egész mögött csak a jövedelmi viszonyokat kell keresni. Szükségletekről van szó. Elképzelhető, hogy a gyermek azért kerül ki az iskolai rendszerből, mert nincs szemüvege, így nem látja a táblát, vagy nincs megfelelő ruhája. Sőt arra is van példa, hogy nincs autóbusz, ami az iskolába bevinné. Amennyiben a település szélén lakik, sincs módja arra, hogy különórákra járjon. Éppen ezért a hátrányos helyzetet meghatározza a munkaerőpiac, az oktatáspolitika, a lakhatási körülmény. A krízis így soha nem csak abból áll, hogy valaki szegény, mert mindig megjelenik mellette más probléma is, és az nem jelenti az „ördögi kör” megszakítását, ha csak segélyt kap a rászoruló. Amennyiben a gyermek ebbe az „ördögi körbe” bekerül, szinte törvényszerű, hogy aluliskolázottsága miatt nem kap munkát, s élete végéig segélyen tengődik. Ezt az „ördögi kört”, ami sok családot zár be a nyomorba, kell megtörnie bizonyos pontokon a társadalompolitikának. S ez csak úgy lehetséges, ha a különböző tárcák és államtitkárságok együttműködnek. Az EMMI-n belül pedig a humán ágazat együtt dolgozik ezen a problémán, s mind az egészségügyi, mind a köznevelési államtitkársággal nagyon jó partneri viszonyt alakítottunk ki. Korábban egy államtitkárság foglalkozott a szociális- és családüggyel, ez a mostani struktúrában ketté lett választva ifjúság- és családügyre, valamint szociális- és felzárkózásügyre. A szétválasztás oka, hogy míg a családpolitika alapvetően a gyermekvállaláshoz kapcsolódó költségek kompenzálását, a gyermekvállalás ösztönzését jelenti, addig a szociális ügyek alapvetően társadalmi hátrányokkal, szociálpolitikai kockázatokkal függnek össze. S nekünk feladatunk, hogy a szociálpolitika eszköztárából minél több eszközzel éljünk a felzárkózás sikeressége érdekében.

 Hogyan lehet az „ördögi kört” megszakítani?

 – Egyrészt úgy, hogy a hátrányos helyzetű családok gyermekeivel már születésüktől 3 éves korukig kiemelten foglalkozunk. Fontos a kötelező óvodáztatás, ahol fejlesztik a kisgyereket, s az, hogy az iskolában is folyamatosan figyeljenek rá – ingyenes tankönyvellátásban és étkezésben részesüljön a diák. Lényeges, hogy a pedagógusok állandóan kommunikáljanak a családdal. A figyelem nem csak a gyermeknek, hanem a családnak is szól – s ez a fő feladatuk a Biztos Kezdet Gyerekházaknak. A gyerekház esélyt ad arra, hogy a legnagyobb szegénységben élő gyermekek is a lehető legkorábbi életkorban megkapják azt a támogatást, ami segíti képességeik kibontakozását és megalapozza sikeres iskolai pályafutásukat. A Biztos Kezdet Gyerekház azokat a 0–5 éves gyereket nevelő családokat várja, akik hátrányos helyzetű településrészeken élnek, és korlátozottan vagy egyáltalán nem férnek hozzá a jó minőségű szolgáltatásokhoz. Bár a gyerekház elsődleges célja a gyermekek fejlesztése és támogatása, mégis kiemelt feladatának tekinti a szülők támogatását a gyermeknevelés és a munkavállalás terén.

 Beszélhetünk-e egyetlenegy „üdvözítő” megoldásról?

 – Nem, mert a felzárkózáspolitika egyik sajátossága, hogy nincsenek olyan hazai, vagy nemzetközi módszerek, melyek minden egyes településre, minden egyes családra vonatkoznának. Ezért a különböző módszereket a szociálpolitikában dolgozóknak kell kikísérletezniük a különböző települési adottságokat figyelembe véve. Tehát nincs olyan program, amely egy az egyben működik az ország minden megyéjében és városában. Természetesen vannak „alaptézisek”, melyek minden egyes esetre vonatkoznak. Az első, hogy alázattal végezzük a munkánkat, a második, hogy közel kell menni a krízisben lévőkhöz, és komplex segítséget kell nyújtani nekik. Ha közel megyünk, akkor tapasztalhatjuk meg a helyi közösség mozgósítható erőforrásait. Lényeges, hogy szakember, szociális munkás végezze ezeket a munkákat, hiszen a jó szándék önmagában nem elegendő. Sőt az az optimális, ha olyan szociális munkás megy ki a hátrányos helyzetűekhez, aki a környéken lakik, így látja, hogy a helyi közösségben kit lehet motiválni, mozgósítani, akin keresztül az adott településrészen élők fejlesztése elkezdhető. S azután kell helybe vinni értelmes programokat, amelynek az előzménye, hogy meg kell tudni mondani, kinek mire van szüksége. Amennyiben éheznek egy közösségben, oda élelmiszert kell vinni, s ruhaneműt kell biztosítani azoknak, akik rongyokban járnak. A segélyezés nem képes önmagában kezelni a családok krízisének komplexitását, csak akkor, ha összekapcsolódik a szolgáltatásokkal. Igaz, a segélyezés fontos, mert képes megakadályozni az elszegényedést, de önmagában nem reagál a krízis jellegére és összetettségére. Akkor tudunk segíteni, ha az adott önkormányzat, az egyházak a szociális és a civil szféra tagjai szinte beleágyazódnak az adott közösségbe, s hitelesen meg tudják mondani, hogy melyik családnak mire van szüksége. Ezért is kell mind a szociál-, mind az uniós támogatáspolitikát ennek mentén átalakítani, hogy „rugalmasabban” álljon a felzárkózáshoz, s azon belül a források szakmai felhasználásához. Többször előfordul, hogy egy adott szervezet megnyer egy pályázatot, de közben a szükségletek módosulnak, s a pályázó már nem tud módosítani a forrásszerkezeten. Tehát alig van mozgásterük a pályázóknak arra, hogy idővel szakmailag – nem önkényesen – korrigálják a fejlesztési célokat. Természetesen lényegesek a folyamatos visszacsatolások, mert közpénzről van szó, ezért monitorozni kell az eredményeket, s meg kell nézni, mi az a gyakorlat, amely bevált. A jó gyakorlatokat ezután meg kell ismertetni minél több ezen a téren dolgozó szervezettel. Erre jó példa a Biztos Kezdet Gyerekházak rendszere, amely 2010 előtt csupán néhány településen indult el, majd egyre több helyen alkalmazták ezt a kísérleti programot, s látva annak a sikerét, 2013-tól része a gyermekvédelmi törvényben szabályozott alapellátásoknak. Vannak más olyan programok is, melyeket idővel „nagykorúsítani” lehet, és ezzel újabb szolgáltatástípus jöhet létre.

 Egyik interjúban a szociális életpályamodell bevezetését nevezte az általa felügyelt terület egyik legsürgetőbb feladatának. Mi ennek a modellnek a lényege?

 – Abból az alapelvből indultunk ki, hogy a szociális területen dolgozók számára vonzó életpályát kínáljunk föl. S ennek az életpályának tervezhetőnek, kiszámíthatónak kell lennie nemcsak anyagilag, hanem szakmai előmenetel tekintetében is. A szakmai előmenetelhez pedig meg kell felelni bizonyos minősítési kritériumoknak. Fontos az is, hogy ki mennyi idő óta dolgozik az adott területen, ahogy az életkor és a végzettség is, de legalább ilyen hangsúllyal kell figyelembe venni a szakmai minőséget, az eredményességet. Nem engedhetjük meg azt, ami 2003-ban történt, hogy bár jelentős béremelés történt a szférában, de úgy, hogy annak nem volt feltétele a minőségi elvárás. Nyáron dolgozzuk ki az életpályamodell részleteit, s tudni kell, hogy a kormány elkötelezett abban, hogy ezen modell megalkotásával köszönetét fejezze ki az ebben az igen nehéz munkakörben dolgozóknak.

Medveczky Attila