vissza a főoldalra

 2014.08.29. 

Az az alkotás jó, ami egészében hat

A dilettánsoknak az a legzavaróbb tulajdonságuk, hogy nincs önkritikájuk

Baky Péter festőművész, grafikus 1950-ben született Budapesten. 1977-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Mesterei: Barcsay Jenő, Domanovszky Endre.1980-86 között elsősorban alkalmazott grafikusként dolgozott, 1986-92 között a szekszárdi Illyés Gyula Tanárképző Főiskolán tanított. 1980 óta kiállító művész. 16 évig volt a Ferencvárosi Pincegaléria művészeti vezetője, és 20 éven át a szekszárdi Művészetek Háza igazgatója. Tagja a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Grafikusművészek Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának és a Magyar Vízfestők Társaságának. Részt vett a szekszárdi II.világháborús emlékmű tervezésében és kivitelezésében, tervei alapján készült a szekszárdi Borkút. Kiállításai voltak már Ausztriában, Romániában, Franciaországban, Németországban és természetesen több hazai városban.

A Pro Urbe Szekszárd 2000 díj és Tolna megyei Príma díj kitüntetettje.

További elismerései: Millenniumi Arany Emlékérem (2001), Babits Mihály-díj (2002), Simsay Ildikó-díj (2008).

„...Tudatosan gondolkodó piktúra, mely minden kitárulkozása mellett és ellenére egy befelé forduló egyéniség meditatív megnyilatkozása. Egyetlen művét sem lehet felszínesen megnézni és továbblépni. Visszarántja tekintetünket ez a különös világ, és magyarázatot követel önmagunktól - magunknak. Nem adja könnyen magát, gondolkodásra késztet, szellemi működést indukál. A legmagasabb emberi tevékenységre ösztönöz. Eszközei szikárak és halkak. Ezt a szerénységet csak az engedheti meg magának, aki bravúros technikai tudással brillírozni képes, emellett eléggé bölcs ahhoz, hogy ne éljen vissza képességeivel, hanem gáláns gesztussal ajánlja fel: íme gyönyörködjetek és gondolkozzatok.” – írta művészetéről Fekete Tamás szobrászművész.  

Eredetileg a film világa vonzott

 Mi az, ami elindította a képzőművészet felé?

 –Eredetileg nem képzőművészetnek készültem, mert a Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola fotó-illusztrátor szakra jártam, és operatőr vagy rendező szerettem volna lenni. Abban az időben viszont csak felsőfokú diplomával lehetett jelentkezni a Színház-és Filmművészeti Főiskola filmes szakára. Ezért a „kisképző” után először az Iparművészeti Főiskolára, majd a Képzőművészetire felvételiztem. Végül is a Képzőművészeti Főiskola festő szakára vettek fel, ahol az esti előkészítőn Klimó Károly, majd a nappalin Domanovszky Endre volt a mester-tanárom az első évben. Ő volt az, aki tudatosította bennem, hogy jobb lenne, ha a képzőművészeti pályán maradnék. Ez volt az egyik oka, hogy nem lettem operatőr. A másik: nagyon sokszor átjártam a filmes barátaimhoz a Balázs Béla Stúdióba és a Színház-és Filmművészeti Főiskolára, s rádöbbentem arra, hogy a mentalitásommal nem sokra mennék a filmiparban. Tehát Domanovszky mester bíztatására maradtam festő, és azóta is ennek a hivatásnak élek.

 Gyermekkorában sokszor járt kiállításokra?

 –A kulturális rendezvények látogatása családi hagyomány volt. A MÁV Szimfonikusok hangversenyére bérletünk is volt, s szinte minden hónapban megtekintettünk egy kiállítást. 7-8 éven keresztül hegedülni tanultam, így természetes volt az, hogy a művészetek irányába nyitottá váljak. Mindennek később, pályafutásom idején nagyon sok hasznát vettem.

 Eleinte melyik stílus volt az, ami a legjobban hatott önre?

 –Miután gyermekkoromat Szolnokon, és a Szolnoki Művésztelepen töltöttem, így végül is, furcsa módon az az alföldi festészet, ami többek közt Chiovini Ferenc nevéhez köthető, nagy hatással volt rám. Később már az impresszionizmus, a Vadak csoportja tett rám mély benyomást. Majd Gulácsy Lajos és Csontváry festészete – eleinte nem tudatosan, de érzelmileg nagyon komolyan – hatott rám.

 Mesterei voltak Domanovszkyn kívül még Csebi Pogány László és Szalay Zoltán is. Ők mind a főiskolán tanították?

 –Nem, mert Szalay Zoltán volt az első rajztanárom a középiskolában, majd Csebi Pogány László, aki kiváló pedagógus volt, és nagyon tiszteltem. Domanovszky korai halála után a főiskolán más mesterekhez kerültem.  

A művésszé váláshoz az alapok elsajátítása nélkülözhetetlen

 Vannak, akik azt mondják, hogy a főiskola elvégzése nélkül is lehet valaki jó művész. Mi erről a véleménye? S mitől válik valaki valóban művésszé?

 –Nem könnyű erre a kérdésre hitelesen választ adni. Valóban a főiskola elvégzése nélkül is lehet valakiből jó művész. Számos kollégám, barátom professzionális képzőművészként alkot, s nem végzett művészeti egyetemet. Ez igen nehéz út – de ők lényegesen kevesebben vannak. Tudjuk, régebben, a reneszánsz idején nem működtek képzőművészeti főiskolák, bár akkor is azok voltak előnyben, akik egy jó mesternél tanulták ki a szakmát. Az egyetem, a főiskola nem csupán az oktatás, hanem számos egyéb területen is jelentős többletet ad, adhat. Láthatja, miként dolgoznak a mesterei, tanulótársai. Így nagyon sok mindent lehet tőlük tanulni. Főiskola elvégzése nélkül viszont ezekkel a lehetőségekkel nem lehet élni. Meggyőződésem, hogy az alapokat valamilyen formában; akár szabadiskolában, akár egyetemen el kell sajátítani. Hiszen ennek a hivatásnak is megvannak azok az alapjai, amit meg kell tanulni, hogy később azokra építkezve művészetet lehessen létrehozni. Gondoljunk például Picassóra, aki a naturalista művészetből jutott el egy csak rá jellemző művészethez. Természetesen a művésszé váláshoz hozzátartoznak emocionális és intelligenciai tényezők is, de az alapok elsajátítása nélkülözhetetlen.

 Mennyire igaz az az állítás, hogy mindegyik képzőművészeti ág alapja a jó rajztudás? Hiszen többször hallani olyan véleményt, mikor a modern absztrakt képeket nézik: „ilyenre a gyermekem is képes”.             

 –Lehet valakinek nagyon jó színérzéke, akkor is a rajz az alapja mindennek. Én is hallottam olyan véleményeket, hogy „ilyen képet én is meg tudok festeni”. Mindez természetesen nem igaz. Az illető csupán azt hiszi, hogy képes ilyen képet megfesteni, holott a festői pálya során el kell jutni ahhoz a ponthoz, hogy valaki absztrakt műveket alkosson. Tudatos, végiggondolt építkezésről beszélhetünk, hiszen már a rajzi tanulmányok is egymásra épülnek. Nem véletlen, hogy már a középiskolában a kockológiával kezdtünk, majd csendéleteket, hengeres testeket rajzoltunk, fejeket és figurákat. S bizony vannak olyanok, akik képtelenek továbblépni; még a diploma után is olyan rajzokat készítenek, amelyek a felvételihez szükségesek. Mások viszont gyorsan továbblépnek a természetelvű ábrázoláson, és eljutnak az absztrakt művészetig. Az igazán jó művek azok, melyeken érezni, látni, átélni lehet, hogy egy tudatosan felépített alkotói folyamat eredményeként képes hatni a befogadóra. Tehát a tanulható alapokra építve lehet kialakítani saját művészetünket. Sok meghatározást hallottam már arról, hogy mitől válik valaki művészé, én erre nem tudok bevált „receptet” mondani, de egy biztos: a tudatos építkezés nélkülözhetetlen hozzá.  

Befogadó közönség nélkül a művészet öncélú, értelmetlen önmutogatássá válik

 Az elmúlt héten egy zongoraművész-házaspárral jelent meg egy interjú, s elmondták: nem mindegyik tanítványukból lesz zongorista, de jó, ha megtanulják az alapokat, mert belőlük lehet a jövő közönsége. Mindez a rajzoktatásra is elmondható? Hogy a tanárok ne vegyék el a gyermekek kedvét a rajzolástól, a képzőművészettől.  

–Lehet, hogy többeket megbotránkoztatok a kijelentésemmel: nem hiszek az általános iskolákban alkalmazott rajztanítási módszerben. Képtelenség 30-35 fős osztállyal csendéleteket rajzoltatni. S hogy miben hiszek? A vizuális nevelésben. Méghozzá olyan komplex vizuális nevelésben, amely valóban kineveli a jövő nézőközönségét, hiszen a következő művészgeneráció csak akkor létezhet, ha megfelelő a befogadó réteg. Befogadó közönség nélkül csak magunknak dolgozunk, és a művészet öncélú, értelmetlen önmutogatássá válik Az ifjúságot a művek megismerésére és befogadására kéne megtanítani, és hogy keressék az alkotásban a művész személyiségét, azt, amit ábrázolni szeretett volna, a mondanivalót. Így a befogadót érzelmileg is megérinti a mű.

 Térjünk vissza a pályájára. A diploma után hol dolgozott hat éven keresztül alkalmazott grafikusként?

 – Egy ideig szabadúszó reklámgrafikusként dolgoztam, amit nem igazán kedveltem. Hála Istennek a reklámgrafika számítógépes módszerével már nem tudtam lépést tartani – s volt néhány németországi kiállításom, ami ismét visszatérített eredeti hivatásomhoz, s újra elkezdtem festeni.

 Az alkalmazott grafika területén lehet-e egyáltalán művészi szabadságról beszélni?

 –Erről jobb, ha egy most alkotó alkalmazott grafikust kérdeznek meg. Ismerem a problémájukat, igen nehéz a helyzetük, mert az alkalmazott grafika is olyan mára, mint a magyar foci: mindenki ért hozzá. Sokszor a művészethez nem értő megrendelő mondja meg, milyen egy jó grafika… Sajnos a fantasztikusan jó reklámgrafikát éppen a megrendelők negligálják.

 1980-ban volt az első kiállítása. Grafikákat vagy festményeket állított ki akkor?

 –Vegyes anyagot mutattam be akkor a Ferencvárosi Pincegalériában.

 Milyen volt ennek a kiállításnak a fogadtatása?

 –Sikeres volt ez a kiállítás, és érdekes, hogy éppen ezután szüneteltettem festészeti, grafikai pályafutásomat. Holott köztudott volt, hogy aki a Ferencvárosi Pincegalériában – ami az akkori avantgárdnak, neoavantgárdnak jelentős kiállítóterme volt – állít ki, könnyebben elindulhatott a pályán.

 1986-92 között a szekszárdi Illyés Gyula Tanárképző Főiskolán tanított. Rajzot oktatott?

 –Vizuális nevelést oktattam. S ez nem volt egyszerű, mert az én metódusom nem egyezett azzal, amit a hivatalos programban vizuális nevelésnek tartottak. Ezért is volt rövid a tanítói pályám. De nem panaszkodom, mert néhány évfolyammal, különösen az óvoda pedagógusokkal meg tudtam értetni azt, hogy mi a vizuális nevelés lényege. Azért hagytam abba a tanítást, mert úgy éreztem, „falnak ütközöm”. Így maradtak a magántanítványaim.

 S mikor került sor a már említett németországi kiállításra?

 –A ’80-as évek második felében egy véletlen meghívás kapcsán kerültem ki Németországba. 1980-tól, bár nem voltak kiállításaim, otthon mégis festettem, s az 5-6 év „terméséből” egy válogatást vittem ki Nienburgba. Az, ahogy ott fogadták a képeimet, indított el újra a festészet, a grafika irányába.  

Képzőművészként magányos alkotó maradtam

 Kikérte hajdani mestereinek, művésztársainak véleményét?

 –Nagyon jó barátom volt Dienes Gábor, a Magyar Képzőművészeti Főiskola hajdani tanára. Sajnos négy éve nincs már közöttünk… Vele egy ideig többször is konzultáltam a munkáimról. Több művészi társaságnak voltam és vagyok is a tagja, de ennek ellenére önállóan, magányosan alkotok. Ez nem jelenti azt, hogy túlzottan biztos voltam a dolgomban, hanem ilyen a habitusom. Rendszeresen állítok ki kollektív kiállításokon, szervezem is ezeket, veszek részt pályázatokon, számos önálló kiállításom volt, de képzőművészként magányos alkotó maradtam.

 A szakma vagy a közönség véleménye az, amire inkább hallgat?

 –Egy kiállítás előtt ez a kérdés sosem vetődik föl nálam. Ha fölkérnek egy kiállításra, akkor csak egy cél lebeg a szemem előtt: az nívós, jó legyen. Ilyenkor szeretem bemutatni bizonyos időszakaim általam legjobbnak ítélt alkotásait – akár grafikákat, akár festményeket. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érdekel a szakma vagy a közönség véleménye. Boldog vagyok, ha tetszenek a műveim. A kép akkor jó, ha olyan egység, ami egészében hat. A kompozíció, a forma- és színvilág, úgy, ahogy van, megfogja a befogadót.

 A festészet önnél önkifejezési forma, vagy képeivel üzenni is szeretne?

 –Természetesen az önkifejezés elengedhetetlen része a művészetnek. Azért, mert jórészt figurális műveket készítek, kell hogy legyen üzenetértékük azoknak. A tematika is üzenetjelleggel bír. S van is bennem olyan belső késztetés, hogy műveimmel üzenjek. Az alkotás, a rajzolás, a festés nálam egy belső kényszer egy állandó belső késztetés eredménye!

 Talán nem is lehet a művészi hivatást egyik napról a másikra befejezni.

 –Ez így van; bár alakulhat úgy az életem, hogy nincs lehetőségem minden nap alkotni, de az igényem megvan rá.

 Műveim magukon hordozzák az expresszionizmus és a szürrealizmus jegyeit

 Önt olyan figurális művésznek könyvelik el, akinél a szürrealizmus jegyei is megjelennek. Elfogadja ezt a megállapítást?

 – Igen, műveim magukon hordozzák mind az expresszionizmus mind a szürrealizmus jegyeit stilárisan és szellemiségében egyaránt. Valóban jellemző műveimre a szürrealizmus, ahogy a formailag kissé zilált expresszionizmus is.

 A figurálisokra viszont sokszor azt mondják, nem kortársak.

 –Ez igen átgondolatlan kritika, mert én akkor is kortársnak számítanék, ha Munkácsy stílusában alkotnék, hiszen a jelenben élek. A hiperrealisták, vagy a naturalisták talán nem kortársak? Nem lehet azt mondani, hogy a figurális rossz, míg a nonfigurális jó – vagy fordítva, hanem stílustól, alkotásmódtól függetlenül van jó művészet és rossz művészet. Annak idején, mint művelődési intézményvezető sem úgy rendeztem a kiállításokat, hogy egy adott stílusban vagy formában alkotónak nem biztosítottam volna teret, hanem az alkotás minőségére figyeltem. Mind a Ferencvárosi Pincegaléria művészeti vezetőjeként, mind a szekszárdi Művészetek Háza igazgatójaként kiváló művészekkel dolgozhattam együtt.

 A nézők nem „vesznek” el a sokféle stílusú alkotások között?

 –Nem hogy nem „vesznek” el a nézők a stílusok között, hanem nagyon kényelmes helyzetben vannak, mert kiválaszthatják a nekik tetsző művészeti izmust és formavilágot. Tehát széles skáláról választhatnak.

 És magának a művésznek állandóan szüksége van a megújulásra?

 –Mindez nem szükségszerűség kérdése; a művész megújul pályája során. Tehát öngerjesztő folyamatról van szó. Ha ez nem így történne, nem is beszélhetnénk művészetről. Hiszen a művészet, a művész mindig képes a megújulásra, mindig képes kell hogy legyen, mert az alkotás folyamata maga a megújulás.

 Mi jellemzi az alkotói folyamatát? A tematika meghatározza-e azt, hogy milyen anyagokat használ?

 –A tematikának nincs nagy szerepe az anyaghasználatomban. Hosszú éveken keresztül, mivel közalkalmazott is voltam, a pasztellal dolgoztam – hiszen ezzel gyorsan lehet alkotni. De továbbra is dolgozom olajjal, s amit nagyon szeretek, az a ceruza-és tusrajz, ami számomra megunhatatlan. Ma már a fiatalok dolgoznak számítógéppel is, ami ugyanolyan eszköz egy művész kezében, mint a ceruza. Az elektrográfia is fantasztikus dolgokra képes, szinte korlátlanok a lehetőségei. Ezen a területen is csak akkor lehet igazán jó alkotásokat létrehozni, ha a művész ismeri az alapokat.

 Előfordul, hogyha ránéz egy régebben készített alkotására, akkor úgy gondolja, hogy azt a témát most máként kéne megfestenie?

 –Nem is egyszer. Olyan művész vagyok, aki rátekintve egy korábbi alkotására, nem mondja azt, hogy: ezt most is így csinálnám meg. Több munkámat meg is semmisítettem, mert láttam rajtuk azokat a hibákat, amiket nem vettem, vagy nem vehettem észre, mert a művész hajlamos alkotás közben a műveit egyszer túlértékelni, máskor lebecsülni.

 A dilettánsokkal árban sem tudunk versenyezni

 Ma nagyon sokan ecsetet vesznek a kezükbe, olyanok, akik még az alapokat sem sajátították el. Az amatőrök vagy a dilettánsok azok, akik nagyobb problémát jelentenek a képzőművészeti életben?

 –Nem csupán a képzőművészet, hanem az egész művészeti élet számára jelentenek problémát a dilettánsok. Az amatőrökkel nincs semmi gondom. Az amatőröknek megvannak a kis egyesületeik, rendezik a csoportos kiállításaikat. Az amatőr alkotókból kellő kitartás, tehetség, szorgalom és önkritika mellett, némi segítséggel, lehetnek hivatásos, professzionális művészek. A dilettánsokkal van a nagy gond, mert az a legzavaróbb tulajdonságuk, hogy nincs önkritikájuk, s emellett néha olyan kapcsolati tőkével bírnak, amivel még egy hivatásos sem. Sajnos árban nem is tudunk versenyezni velük.

 Már nem dolgozik közalkalmazottként; tehát egyedül a festészetnek él?

 –A hivatásomnak élek. Remélem, hogy megadatik számomra, hogy még hosszú évekig festhessek, grafikákat készíthetek, hiszen intézményvezetőként nem volt kellő időm az alkotásra. Nagyon sok kép „él bennem”; s ezeket meg szeretném még festeni vagy rajzolni. Rendszeresen részt veszek az országos kiállításokon, pályázatokon, s szeretnék egy új önálló anyagot bemutatni a nagyközönségnek.

Medveczky Attila