vissza a főoldalra

 2014.08.29. 

In memoriam Csurka István

A Tisztánlátás napja

Az egész viaskodás megalázó és méltatlan az áldozatokhoz, a mártírokhoz, a túlélőkhöz és még a túlélők áldozataihoz is

 A döntő mérkőzés lezajlott. A holokauszt áldozatainak emlékcsapata a 0:0-ás döntetlenből a nürnbergi zsűri által levezetett, egyhangú pontozással nyert a kommunizmus áldozatainak együttese ellen. A „Bőgatyások”, ahogy a kommunisták magyar áldozatainak csapatát nevezik, tulajdonképpen ki sem tudtak bontakozni, mígnem a „Reneszánsz” tizenegy – egy szeptember 11-gyel is megerősítve – uralkodott a játéktérben, amely nem tévesztendő öszsze az élettérrel, noha annak része természetesen. A „Bőgatyások” tulajdonképpen csak sopánkodtak a pályán. Sokat veszekedtek egymással, állandóan panaszkodtak az időjárásra és a mély talajra. Pénzük, szponzoruk nem lévén, alultápláltságuk nyilvánvaló, még azt sem merték határozottan kimondani, hogy számszerűen sokszorosan többen vannak, mint a holokauszt áldozatai, és azt is csak nagyon félénken, hogy minden halál egyenlő. A felkészülésükbe is sok hiba csúszott. Edzőik és ügyintézőik közé több volt kommunista szivárgott be, szurkolóikat többször megverték, előállították. A holokausztosok mögött ugyanakkor óriási erők sorakoztak fel. Korábban számukra csapolták meg a svájci bankokat, sok milliárd frankot emeltek le régi-régi bankszámlákról, amelyeket a holokauszt áldozatai által nyitott bankszámláknak minősítettek. Az úgynevezett alvó számlák áldozati számlává minősítésével nemcsak a már halott betevőket felkutató ügyvédi irodák csináltak óriási üzletet, hanem a magyar csapat is, a „Reneszánsz” és egész szurkolótábora. Ebből a pénzből természetesen jutott az izraeli–palesztin háború költségeinek fedezésére is. Természetesen a Hamasznak nem jutott semmi. Ebből se. További nagy, de kizárólagosan magyarországi csapaterősítésre szolgáló akció volt a liba-üzlet. Nagy tételben rendeltek libát és libamájat bőgatyás termelőktől, de leszállítás után nem fizették ki őket, hanem ezt is a csapat erőnléti edzéseire fordították.

Mi pedig fordítsuk komolyabbra a szót.

A zavart és az egyenlőtlenséget két tény okozza. Az egyik, hogy a kommunizmus áldozatai között holokausztáldozatok is vannak, ugyanakkor a kommunizmus fővezérei között, tehát az áldozattá tevők között is szép számmal találunk olyan embert, aki származása szerint lehetne vagy lehetett volna holokausztáldozat is. A kommunizmus megteremtői, a gulág létrehozói között, a főkolomposok között sok a holokausztvérű. A legnagyobb a főgyilkos, az októberi forradalom tulajdonképpeni vezére, Trockij, atyai nevén Bronstein, kíméletlenségéről volt híres. A Szovjetunió első elnöke, Szverdlov, zsidó volt. A később kivégzett fővezérek közül Buharin és Zinovjev, a külügyminiszter Litvinov és a nürnbergi per szovjet főügyésze szintén, Jezsov, a Cseka vezetője, Zsdanov, a kultúrpolitikus és Visinszkij, a gulágra termelő főügyész úgyszintén. De a gulágra juttató, vagyis a kommunizmus áldozatait előállító szovjet, sztalini apparátus közül is igen sokan ebbe a népcsoportba tartoztak.

Erről egyébként a huszadik század egyik legfontosabb könyvét író Szolzsenyicin az Együtt második kötetében többek között így ír: „Dzsid Azbel pedig visszaemlékszik a gomeli hasszidok, Nehamkinék családjára. A forradalom Nehamkinékat a hullámok tarajára ültette. Bosszúra szomjaztak: bosszút állni mindenkin, az arisztokratákon, gazdagokon, oroszokon, csak bosszú legyen. Számukra ez volt az önmegvalósítás útja. Nem véletlenül sodorta a sors ezen dicsőséges nemzetség sarjait a Csekába, GPU-ba, NKVD-be, ügyészségre. A bolsevikoknak a céljaik megvalósításához »veszettekre« volt szükségük, és ezekre a Nehamkin-családban leltek. A család egyik tagja, Roginszkij még a fényes csúcsokra is feljutott, a Szovjetunió főügyészhelyettese székébe került, de a sztálini tisztogatások idején, mint sokakat, ledöntötték talapzatáról, lágerbe került, ahol olcsó besúgó vált belőle. A többi Nehamkin-testvér nem volt ennyire ismert a nagyközönség előtt. Az orosz fül számára megszokottabbá változtatva vezetéknevüket, igen magas posztokat töltöttek be a szerveknél.” Ez akár a magyar „Reneszánsz” csapat csatársorára és felkészítőire is vonatkozhatnék. A magyar „Reneszánsz”-csapat menedzserei közül a régi moszkovita négyesfogat – Rákosi, Gerő, Révai, Farkas –, valamint az utána következő Kádár-korszakban a hatalomba beépülő cionisták, úgymint Aczél, Szirmai, Fekete János, mindannyian Nehamkin-lelkületűek. A mai SZDSZ is tele van Nehamkinnal. Az MSZP pedig Szekerestől Leisztingerig az új nehamkinizmus csapatát alkotja. Gyurcsány viszont benősült a leginkább elkágébésedett Apró–Klein családba, a Nehamkinok krémjébe.

Nagyon nehéz dolga van tehát a kommunizmus áldozatait a holokausztéhoz majdnem méltó áldozatként való elismertetésért küzdő csapatnak. A holokausztosok ott vannak a soraikban, és lassítják a játékot, valamint keményen gáncsolnak a szembeni térfélen is, és az egész mérkőzés csak azon az alapon jöhet létre, hogy a kommunizmus áldozatai előzetesen elismerik: minden népirtások népirtása a holokauszt, és ők csak másodrendű áldozatok.

Az egész viaskodás megalázó és méltatlan az áldozatokhoz, a mártírokhoz, a túlélőkhöz és még a túlélők áldozataihoz is. Ez új fogalom. A túlélőknek a történelem eddigi menete szerint ritkán voltak, gyéren lehettek áldozataik, mert elgyengültek, tönkrementek a túlélésben, a menekülésben, és inkább meghúzták magukat. Az augsburgi csatából hazavánszorgott néhány száz sebesült szittya magyar nem állt bosszút senkin, örült, hogy élt. Pedig Géza fejedelem udvarában már megjelentek a germánok, a németországi szerzetesek, esetleg még augsburgiak is, de ezek a túlélők bizony még rájuk se mertek mordulni. No és a II. világháború kis magyar túlélője, rokkantnyugdíjasa, akitől elvették még a kis hadirokkantsági járandóságát, sőt pereputytyától a még kisebb hadiárvajuttatást vagy a megélhetést is azon a címen, hogy ő, amikor még megvolt mindkét lába, a kommunizmus ellen harcolt, vagyis rossz ügyért – a hazájáért és nem a holokauszt túlélőiért – fagyott le a lába a Don-kanyarban, vajon mit mert szólni? Semmit. Ugyanígy a „málenkij robot”-ra elhurcolt százezrek túlélői is hallgattak. Megmondták nekik, ha jár a szájuk, visszaviszik őket. A családjuknak is baja lehet, ha fel merik vázolni szenvedéseiket.

Nem egészen így történt a dolog a holokauszt túlélőivel. Ezeknek csak egy része vált megrendültté az átélt borzalmak után, más részük nyomban gomeli Nehamkinná vált, beállt az ávóba, körömletépéssel kezdett foglalatoskodni az Andrássy út 60-ban, és beállva az új rendszer vezérkarába, elkezdte szedni áldozatait. Javarészt a kommunizmus áldozatai közül. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy a kommunista rendszer fenntartói, alapemberei kizárólag a holokauszt túlélőiből kerültek ki, sem a Rákosi–Gerő rendszerben, sem a Kádár– Aczél-rendszerben nem volt ez így, az azonban tény, hogy nélkülük, hathatós és jól fizetett részvételük nélkül egyik fajta kommunista rendszer sem lett volna Magyarországon olyan, amilyen végül lett. A holokauszt túlélői képesek lettek áldozatokat szedni, és szedtek is. Így jött el aztán a rendszerváltozás ideje, amikor a kommunizmus áldozatai balgán azt kezdték hinni, hogy ez az ő idejük. Nekik virradt fel a napjuk. Hát, nem. Megint csalódtak a szegény szittyák és nem-szittyák. Ha lehet azt mondani, a holokauszt túlélői még jobban rátelepedtek az új rendszerre. Így történt, hogy most, amikor a két nagy egyaránt elítélendő és visszatérésében megakadályozandó áldozatszedés, termelés emlékünnepélyeit megtartják, és ugyancsak elítélhető és perverz módon az egyiket-másikat megillető gyász mélysége, avagy éppen mindenekfelettisége válik vita tárgyává, kerül olyan politikus, kerül olyan zsűri, lelkipásztor és pénzember, aki az egyik ember vérét, lelkét, megölését becsesebbnek, jobban meggyászolandónak tartja, mint a másikat. Ez gyalázat. Furcsa módon a kommunizmus áldozatainak csak másodrendűségét elsősorban a kommunizmus áldozatait kitermelő holokauszt túlélők soraiban találjuk.

De van itt még egy furcsaság is: magának a rendszerváltásnak is vannak áldozatai, és a rendszerváltás áldozatai között, ugyancsak majdnem kizárólagosan, a kommunizmus áldozatait találjuk. Ezek gyászban vannak, tengődnek, napról napra élnek, a holokauszt túlélői pedig, akik között a kommunista rendszer főembereit is megtaláljuk, sőt úgyszólván egész kulturális, pénzügyi és gazdasági bankárállományát is, azok pedig a „Reneszánsz”-ban játszanak, vagy annak drukkolnak.

És aztán, ami még ezeknél is jellegzetesebb: a rendszerváltás áldozatainak nincs emléknapjuk. Azt, hogy a rendszerváltásnak áldozatai vannak, az egész liberális sajtó elismeri. Néha még a címkézésig is eljutnak egyesek. Beszélnek „leszakadók”-ról, „vesztesekről”, „hátrányos helyzetűek”-ről, „halmozottan hátrányos helyzetűek”-ről, sőt kutatásokat végeznek a gyermekszegénység témakörében. Az ezzel a témával foglalkozó tisztességes kutatók feltárják a gyermekszegénység – gyakorlatilag az éhező gyermekek – teljes tragikumát, s közben az elitek vitatkoznak, hogy melyik emléknap a mélyebb népirtásra mutató. Csakhogy ott, ahol a gyermekek százezrei alultápláltak, és ráadásul még megfelelő, korszerű képzésben, nevelésben sem részesülnek, ott minden holokausztnál mélyebb a nemzeti tragédia, ott a nemzethalál kaszája suhog. Ott, ahol gyermekéhezés van, és a gyermekéhezés megszüntetése érdekében semmi nem történik, s közben a felső tízezer sajtója, liberálisai és volt liberálisai azon vitáznak, hogy melyik fajta emberveszteség, vagy melyik emberfajta vesztesége a hódolattal, sőt állami szervezettséggel, netán karhatalmilag is gyászolandó, s melyik kötelező tananyag az éhező gyermek osztályában, ott a nemzeti rothadás példátlan méretű, és a vezető elitet, akár a holokauszt áldozataiból áll, akár nem, akár a kommunizmus elkövetőiből, akár nem, le kell váltani.

A nemzet nagy többsége a rendszerváltás áldozata. Csak egy baj van: nem tudja, hogy az. Vagy, ha sejti, magának sem meri bevallani, hogy az. Ezért a rendszerváltás áldozatainak napját, egy felvilágosító ünnepnapot, mielőbb ki kell tűznünk. Ez most még nem lehet emléknap, mert még élünk. Élünk, de hogyan? Mivel ez nem lehet emléknap, valami más nevet és tartalmat kell találni számára. Legyen ez a „Tisztánlátás napja”. Történelmünk során már volt két ilyen napunk: 1848. március 15-e és 1956. október 23-a. A következőt nekünk kell előhívnunk a magyar homályból.