vissza a főoldalra

 

 

 2014.12.05. 

Supka Manna, a csoda

A Józsefvárosi Galéria emlékkiállítása

A száz évvel ezelőtt született hölgy, Dr. Supka Magdolna (1914–2005), aki kilencvenen túl is, fiatalokat megszégyenítő gondossággal, a tükör előtt az épp fölvett ruhát, a selyemsálviseletet, illetve a frizuráját próbálgatta, maga volt a csoda. Angyallétével, segítőkészségével, tudásával? Mindennel.

Könyveivel, szakértelmével, kiállítás-megnyitóival, véghetetlen szeretetével sok évtizeden keresztül szolgálta a Mestereket. Nem véletlen, hogy a mostani emlékkiállításon Aba-Novák Vilmostól Gadányi Jenőig, Tóth Menyhérttől Kohán Györgyig, és Szalay Lajostól Kondor Béláig mindazon képzőművészek egy-egy munkája megtalálható, akik kötődtek az írásban is mindig szellemes művészettörténészhez.

Közszeretetnek örvendett volna?

Minden bizonnyal, hiszen az öregtől a fiatalig, persze tehetség kellett eme „belépőhöz”, szinte mindenki csak Mannának becézte. Szívesen fogadta a kitüntető nevet. Valóban az volt, megmagyarázhatatlan jótétemény, égből hullott manna. Aki nem tudott belenyugodni a politikai és a nyájszellem vagy éppenséggel a hozzá nem értés kavarta értékrangsor furcsaságaiba.

Minden szava, tette „kiigazítás” volt. Mindenkor a művészetből, a művészettörténet figyelméből, a „trendiből” kitaszítottakat segítette. Mintha pótolni akarta volna azt a jobbára az övéit sújtó szeretethiányt – ezer „kis” és „nagy” ügyben hadakozott –, amely mérget öntött a legkiválóbbak poharába is. Neki köszönhető, hogy Aba-Novák Vilmos zseniális pannója Székesfehérvárt az eredeti helyén áll (sokáig „művészettörténeti okoskodásból”, hadd ne mondjam, rosszindulatból le volt takarva, el volt zárva a hazai és a külföldi érdeklődök elől). Az ő szorgos, évekig kitartó, a közöny jégpáncélját föltörő ügyködése nélkül a magyar festészet egyik különleges mestere, Tóth Menyhért ismeretlen volna a hazai és a külföldi (!) tárlatlátogatók előtt.

Honnan a fölkészültsége, műveltsége, anyagismerete és bátorsága? A szülői házból. Az egyetemről. És Itáliából. A napfényből, amelyet magába szívott, s amelyet az értékre-értékesre áttestált. Hogy az jobban lássék!

Szerencsére, volt honnan merítenie. Édesanyjától hallatlan érzékenységet örökölt – az itt látható portré Koszta Rozália munkája –, édesapjától, Dr. Supka Gézától pedig a csaknem polihisztori tudást. Mert nem csupán a képzőművészethez értett, de az irodalomhoz, tánchoz, operához is. És – nem utolsósorban – a néplélekhez. Ezért volt annyi barátja, ezért tudott a tudóssal és a legegyszerűbb emberrel is szót érteni.

Könyvet írt a bemutatkozó mű után – A magyar úrihímzés (1938) – többek közt Tóth Menyhértről, Csohány Kálmánról, Szabó Vladimírről, Pirk Jánosról, Kohán Györgyről, Rékassy Csabáról, Földi Péterről, Tenk Lászlóról, Kovács Péterről, Lóránt Jánosról és Zichy Mihályról (ezt férjével, Bényi Lászlóval együtt). Hogy milyen közszeretetnek örvendett, azt annyi más mellett a Fészek Klub hajdani kiállítása (Supka Magdolnának, Manna néninek szeretetettel) mindennél fényesebben bizonyította, hiszen szeretett, kedvelt és becsült grafikusainak művei lakták be a kiállítóterem falát.

A mostani tárlaton a klasszikusok műveiben gyönyörködhetünk (ma már sajnos a szerzők egyike sincs köztünk). Nagy István csodálatos Virágcsendéletében, Aba-Novák Vilmos mozgalmas Cirkuszbódéjában, Pirk János villogó szerkezetű önarcképében (Eltűnt idők nyomában), Tóth Menyhért modern jelképrendszerré avanzsáló Csordájában, Gadányi Jenő foltokból épült tájélményében (Cím nélkül), Bényi László sűrű homályokkal telített Galambdúcokjában, és a nemrég elhunyt Szentgyörgyi József rejtélyességében is súlyos Hírvivőjében. Mind olajkép. Ám a szerkezet, az ecsetkezelés, a faktúra, a látásmód mindeniken csaknem jellemtulajdonsággá nő. Az alkotók fölkészültsége mellett a „hozzáállás” komolyságát-minőségét, s kiváltképp a látás (megfogalmazás) egyediségét mutatja.

A grafikai mustra – Manna nemzedékek fölfedezője, istápolója volt – ugyancsak széles skáláját mutatja az önkifejezésnek. Ebben, szabadjon így mondani, világhatalom vagyunk. A zseniális Kondor Béla öt évtizeddel ezelőtti tokiói sikerére – aranyérmet nyertek a lapjai (most Pipere című rézkarca látható) –, Szalay Lajos grafikai hálójának a világhódítására (Cím nélkül – tusrajz), Varga Nándor Lajos kényesen sűrű vonalszerkezetére (Fűzfák a vízparton), Rékassy Csaba hallatlanul finom rézmetszetére (A megfigyelő), Szabó Vladimír leheletfinom, a testek ünnepét önfeledten ünneplő ceruzarajzára (A megifjodás forrása) nyugodtan kalapot emelhetünk.

S akkor még hol van a grafikusnak sem utolsó Kohán György drámai szénrajza (Lelőtt varjú), Reich Károly erotikus töltésű nyújtózása (Cím nélkül), a vagabund Csohány Kálmán felhőtlen jókedve (Barátaim fája – rézkarc), s nem utolsósorban a méltatlanul elfeledett fametsző – akinek életében sem sok babér termett –, Perei Zoltán bravúros éleslátása (Erdélyi táj)! Mind-mind jelentős pontok azon az értékskálán, amelynek kiterjesztéséért Supka Magdolna oly sokat tett.

A kiállított anyag jelentős hányadát a dokumentumot (fotó, levél, kiállítás-meghívó, plakát stb.) tartalmazó tablók teszik ki. A levelek óhatatlanul vallanak nem csupán a megszólított személyhez fűződő kapcsolatról, ám a szeretetre, sikerre áhítozó művészek legbensőbb, féltett titkairól is. Tóth Menyhért: „Véreim! Egyet éreztünk, gondoltunk. Ez már így van”. Csohány Kálmán: „Manna! Esz a fene, meg a szilikát. Ezek miatt kénytelen vagyok időnként védőitalhoz folyamodni. Időnként? Rövid időközökben.” Scholz Erik: „Drága Mannám! Nyissa meg a kiállításomat. Ugye, hogy milyen egyszerű és nagyszerű kérés!”

A kiállítás alcíme – A mesterek mentora – csak azt sugallja, hogy a becsült-szeretett művészettörténész számtalan alkotón segített. Viszont, hogy maga is mester volt, ötvösmester (kitanult szakmával!), arra a személyes tárgyakat (diákkori füzet és fotó, ridikül, parfüm, körömlakkos üvegcse stb.) bemutató tárló kézműves szerszáma a bizonyíték.

Hogy a százéves Dr. Supka Magdolna igazi valójában – élőként! – itt volt közöttünk, a kiállítást szervező-rendező Bényi Eszternek, lányának köszönhetjük. Ragyogó munkát végzett.

 

Szakolczay Lajos