|
2014.12.12.
Egy magyar az orosz–ukrán fronton –
Kárpátalja
A mai éjszaka
kissé meleg volt. Hajnali négy órakor az orosz az egész
vonalon általános támadást hajtott végre. Én mint kis család
parancsnok szolgálatot teljesítettem rajommal a Don partján.
Kissé meglepett ez a hajnali váratlan támadás, bevallom őszintén,
e hosszú frontszolgálati idő alatt most lepett meg először az
a gondolat, hogy netovább, úgyis ez lesz az utolsó éjszakánk,
és hogy innen már úgysem fogunk tudni visszamenni. Gondolatban
mindenkitől búcsúztam, mert úgyse fogom látni őket többé.
Ezt úgy írom, ahogy történt és valóssággal átment rajtam.
Mára talán a fél
milliót is eléri azoknak a száma, akik a háború viszontagságai
miatt elhagyták otthonukat Ukrajnában, és ebből több ezren Kárpátaljára
települtek át. Bár pontos adatunk nincs, de igen nagy lett
azoknak a magyaroknak a száma is, akik szülőföldjüket
elhagyva az anyaországba költöztek át.
Többnyire 18 és
40 év közötti férfiakról van szó, hiszen őket kötelezik
frontszolgálatra Ukrajnában. A törvény szerint a családapák
mentesülnek a katonaság alól, lehet tudni azonban olyan kárpátaljai
ukrán apukáról, aki család típusú gyermekotthonban hét
gyermeket nevel, mégis besorozták.
A kárpátaljai
magyaroknak eszük ágában sincs az egységes Ukrajnáért
harcolni, ezért hagyták el otthonaikat a behívóval együtt és
tartózkodnak Magyarországon, vagy fizették le a hatóságokat,
hogy ne kelljen a frontra menniük. Így is vannak azonban
olyanok, akik Kelet-Ukrajnában teljesítenek frontszolgálatot,
egyik honfitársunk történetét a napokban ismertem meg.
A kárpátaljai
fiatalembert mint szerződéses katonát azonnal elvitték a
frontra, mikor a fegyveres konfliktusok elkezdődtek. Bár 1-2 hónapról
volt szó, csak fél év után engedték haza, a háború annyira
kikészítette, hogy – barátai sem tudják hogyan – elintézte,
ne kelljen többé visszamennie.
Mint mondta, az állandó
stressz miatt folyamatosan részeg mindenki, éjszaka sosem tudtak
aludni, mivel az oroszok és a szakadárok ilyenkor mindig lőttek,
legfeljebb hajnalban vagy délelőttönként pihenhettek kicsit. A
fiatalember szakaszvezető volt, egyszer azzal ébresztették,
hogy nincsenek sehol az emberei. Szakaszának tagjait az erdőben
találta meg, ahogy a stressz és az alkohol hatására lövöldözve
kergettek egy kutyát.
Másik alkalommal
a lövészárokban gubbasztottak, mialatt lőttek rájuk, valaki váratlanul
el kezdett nevetni. Csodálkozva kérdezték az okát, mire az
elmondta, hogy azon nevet, hogy ha meglövik, akkor végre
hazamehet. Olyan is volt, aki ezt nem várta meg, nem bírta tovább,
és a többiek szeme láttára fejbe lőtte magát.
Egy nap azt a
feladatot kapták, hogy szedjék össze az ukrán sereg
holttesteit és lássák el egy-egy cetlivel, melyre az illető
nevét írják. Több mint egy napig tartott, amíg az összeégett,
fej és kar nélküli holttesteket, a csonkokat felpakolták egy
teherautóra. Az egymáson heverő testeket csupán egy pokróccal
terítették le, majd azokra kellett ráülniük és úgy mentek
vissza teherautóval a táborba. A fiatalember majd’ három hétig
nem tudott enni ezek után.
Máskor egy repülőhely
megvédésére vezényelték ki őket, oda ahol tudták, hogy
szinte mindenkit le szoktak lőni a nyílt terep miatt. Honfitársunk
ekkor csupán 1% esélyt adott annak, hogy élve hazatér a frontról.
Hála Istennek átvészelte ezt a támadást is, és hat hónap után
hazaengedték. A szörnyűségek közepette a legnehezebben azt élte
meg, hogy sosem tudta, mikor térhet haza és láthatja-e még
szeretteit.
A cikk elején található
idézet Németh József tizedes naplójából való, e sorokat
1943. január 14-én jegyezte fel. Miközben a II. világháború
borzalmaira emlékezünk, a Don-kanyarra, a délvidéki vérengzésre,
Magyarország megszállásaira, azokra, akiket málenkij robotra
hurcoltak el, jó néhány kárpátaljai magyar Németh tizedeséhez
hasonló gondolatokkal és nehézségekkel küszködik otthonától
több mint ezer kilométerre, az orosz–ukrán fronton.
Merle Tamás
|
