|
 2014.12.12.
Kincs egy tenyérnyi
színpadon
Gyakran előfordul, hogy nem az érték, hanem a silányság
diadalmaskodik
Bálint Márta
színművésznő Marosvásárhelyen született. A marosvásárhelyi
Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett
1968-ban. A szatmárnémeti társulatban kezdte a pályáját,
majd három év múlva átszerződött Marosvásárhelyre.
1988-ban családjával együtt költözött Magyarországra.
Gyermekkori álma teljesült be azzal, hogy színész lehetett. A
színpad varázsa nagyon korán megérintette. Számára a színjátszás
csoda és gyönyörűség egyszerre. A színház az átváltozás
gyönyörűségét kínálja, az átváltozás révén pedig néző
és színész közösen élheti át a reményt hozó és olykor
vigaszt nyújtó csodát, a játék mindig változó, mindig újat
és mást, de mindig mély emberi tartalmat hordozó üzenetét.
A megszakított repülés, avagy szerelmem, Viszockij című
monodrámában
A XI. kerületi
Kulti Szalon kis öltözőjében a katartikus élményt nyújtó A
megszakított repülés, avagy szerelmem, Viszockij című monodráma
után kerestem fel Bálint Márta színművészt. Kissé fáradtan,
de kedvesen fogadott és hajlott egy beszélgetésre is. Én még
az előadás hatása alatt kérdem tőle, honnan ez az erő, ennyi
tehetség, hogy a közönség lélegzetvisszafojtva nézte végig
az előadást.
– Ön
fogalmazott úgy, amikor gratulált, hogy köszöni a katartikus
élményt. Én minden előadásban erre törekszem, és ha sikerül,
akkor az óriási öröm számomra.
Kérem, hogy meséljen magáról! Tudom, hogy Erdélyből,
Marosvásárhelyről jött Magyarországra, és vezető színésze
volt az ottani Nemzeti Színháznak.
– Ez valóban így van, a kezdetektől fogva szebbnél
szebb feladatokkal halmozott el ez a pálya. Szatmárnémetiben
kezdtem, ahol három és fél felhőtlen évet töltöttem.
Bernard Shaw Az ördög cimborája című darabjában, Essie
szerepében debütáltam és a kollégáim és a nézők is egyből
a szívükbe fogadtak. Drámai alakításokban, vígjátékokban
és zenés darabokban egyaránt kipróbálhattam magam. Majd Harag
György és Csorba András a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz
hívtak, így a szülővárosom teátrumához szerződtem. Kiváló
kollégákkal és rendezőkkel dolgoztam együtt, úgy, mint Harag
György, Hunyadi András és Tompa Miklós. Több mint ötven főszerepet
játszottam 1988-ig, amikor családommal együtt Magyarországra költöztünk.
Itt a Nemzeti Színházhoz kerültem, ami akkor is és most is óriási
szakmai megtiszteltetésnek számított. Tudom, hogy ez a pálya
nem mindig csodálatos, egyenesen felfelé ívelő, mint az enyém
volt Erdélyben, és a művészlétnek vannak váratlanul beköszöntő,
nem túl derűs korszakai is, ennek ellenére nehezen dolgoztam
fel, amikor úgy éreztem, hogy a Nemzetiben nem számítanak rám.
Főleg azért, mert előtte Erdélyben hosszú éveken át nagyon
megbecsültek, és hálát adtam Istennek azért, hogy a tenyerén
hordozott. Magyarországra kerülve viszont új helyzet állt elő
a pályafutásomban, két éven át csak a pálya iránti alázatból
vizsgáztam. Azt, hogy valójában mit érek, nem tudtam
megmutatni a rám osztott szerény szerepekben. Igaz, hogy korábban
én is hangoztattam, hogy nincs kis és nagy szerep, csak jó és
rossz alakítás, de sajnos az igazság az, hogy nem mindegy,
milyen szerepet osztanak az emberre. Végül otthagytam a Nemzeti
Színházat, de azzal nem számoltam, hogy ezzel a lépéssel mit
zúdítok magamra. Kerestem az utam, próbálkoztam több helyen
is, de csak annyit tudtam, hogy az önként, mégis kényszerből
vállalt szabadúszást a magam javára kell fordítanom.
Mi lendítette át ezen a nehéz időszakon?
– Váratlan felkérést kaptam egy akkoriban alakult magánszínháztól,
Strindberg Júlia kisasszonyának címszerepére. Szakácsi Sándor
és Venczel Vera volt a partnerem és a velük való közös munka
nagyszerűen sikerült, a próbaszakasz alkotó időszaka és maga
az előadás is remek volt. Sajnos kilenc előadás után a színház
csődbe ment és kezdődtek ismét a megpróbáltatások. Életemnek
ez a szakasza összecsengett Strindberg darabjában a Júlia
kisasszony szájából elhangzó ars poeticával: „Az élet
olyan, mint a sárfolyam, és mindenki sodródik a saját végzete
felé”. Számomra ez furcsa, életidegen hitvallás, sokkal közelebb
áll hozzám Hemingway igen jól ismert gondolata, mely szerint
„az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Úgy éreztem,
ez rám is igaz. Nem szeretek panaszkodni, mindig igyekszem képességeim
és az adódó lehetőségek szerint tenni a dolgomat, az utóbbiak
azonban, mármint a szakmai lehetőségek nem mindig a tehetséghez
mérten érik az embert. Gyakran előfordul, hogy nem az érték,
hanem a silányság diadalmaskodik.
Hogyan sikerült továbblépnie, hiszen mindezek ellenére
ma már elismert színész és előadóművész idehaza, akit
Magyar Örökség Díjjal és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével
is kitüntettek?
– Mindkét kitüntetés váratlanul ért, és nem is tudom
szavakban kifejezni azt az örömöt, amit a díjak átvételekor
éreztem, annak ellenére, hogy ezek nem szakmai elismerések.
Visszakanyarodva a kérdéséhez, hogy miként folytattam pályámat:
a sors, a Jóisten gondoskodása révén Bécsből ért egy felkérés
egy egyéni estre. Először tiltakoztam, mert addig ilyet én nem
csináltam. A fiam, aki akkor tizenegy-két éves lehetett,
hallotta a szabadkozásomat a telefonban és utána nyomban
feltette a kérdést, hogy Édesanyám, miért nem vállalod?
Magyaráztam neki, hogy a pódiumművészet olyan műfaj, amellyel
én soha nem foglalkoztam. Másnap reggel azt kérte tőlem, hogy
írjam le az érveket és ellenérveket egymás mellé egy papírra
majd este, iskola után elolvasta, amit lejegyeztem neki. Ekkor
felnőtt férfiként kijelentette, hogy az érvek jóval erősebbek
és nekem ezt az estet meg kell csinálnom. Végül így a fiam
biztatására született meg első egyéni estem Újkori fohász címen,
melyet a világirodalom gyöngyszemeiből állítottam össze. Ezt
látta egy 1956 óta Bécsben élő magyar asszony, akinek révén
további felkéréseket kaptam, így születtek meg sorra egyéni
estjeim. Ő szinte a mecénásommá vált és ismertté tett a
nyugati magyarság körében. Sajnos pár évvel később elhunyt,
de ekkorra már elhatároztam, hogy ezt az utat itthon is
folytatom. Immár több mint másfél évtizede, hogy
megteremtettem az egyszemélyes színházamat, a Magyar Örökség
Díjat is ezért kaptam.
Ekkor született
meg az emblematikus Székely János-est vagy éppen az imént általam
látott Marina Vlady: A megszakított repülés, avagy szerelmem,
Viszockij című monodráma?
– Igen, ez így
van. Először Székely János erdélyi költő, drámaíró és
filozófus Semmi-soha című verseskötetéből állítottam össze
egy úgynevezett versszínházi estet. Ő a XX. századi magyar
irodalom magányos óriása, az emberi és művészi lét alapvető
kérdéseit, meghatározó dilemmáit tárja fel, verseinek középpontjába
állítva a művész és ember, valamint az ember és ember közötti
bonyolult, ellentmondásos viszonyokat. Szép, igaz, időtálló,
egyetemes emberi értékek mellett tesz hitet megalkuvást nem tűrően,
s ezt a szilárd állásfoglalását egész erkölcsös életútjával
önmaga hitelesíti. Ez az estem több mint száz előadást ért
meg, de ennél is több van benne és remélem, hogy sokfelé játszhatom
még, akár a legeldugottabb helyeken is. Csak pozitív visszajelzéseket
kaptam róla, bárhol és bármilyen összetételű közönség előtt
mutattam is be. Ennek az estnek köszönhetően sok értékes írót,
költőt, képzőművészt ismertem meg, akik felkértek könyveik
bemutatására. Kiemelkedően megtisztelő volt számomra például
Nagy Gáspár, aki engem „szépszavú” Mártának hívott,
vagy Pósa Zoltán korunk kiváló író-költője, akihez
megismerkedésünk óta szoros barátság fűz, vagy éppen Orosz
István, a nagy tehetségű grafikusművész és író felkérése.
Hogy illeszkedik a sorba a Szegény Sudár Anna című
monodráma, amelyet oly sokfelé játszott már itthon és határon
túl egyaránt?
– Az egyéni esteket követte Jókai Anna Magyar Örökség
Díjas regénye a Szegény Sudár Anna színpadra állítása. A
regény egy erdélyi magyar asszony képzelt naplója, az 1980-as
évek romániai diktatúrájában játszódik és a magyar kisebbség
létkérdéseiről szól. Jómagam számos színházi sikerem és
tényleg szárnyaló pályafutásom ellenére Marosvásárhelyen
élve tapasztaltam meg az elnyomó rendszer mindent és mindenkit
gúzsba kötő, eltipró, könyörtelen gépezetét. Ezért is állíthatom,
hogy Jókai Anna anyaországi íróként egészen páratlan beleérző
képességgel írta meg művét, melyben Sudár Anna alakján át
tökéletes látleletet adott az akkori társadalmi viszonyokról.
A naplóban lépésről lépésre tárul fel a magyar kisebbség
mindennapi küzdelme létéért és identitásáért. A címszereplő
összetett alakjának megformálása izgalmas, kihívásokkal teli
színészi feladat volt. Ő egy egyszerű asszony, aki nem hajlandó
megtörni az őt és családját sújtó terhek alatt. Erős
istenhittel, szilárd erkölcsi tartással harcol a saját vágyaiért,
családjáért, unokájáért és rajtuk keresztül magyarságukért.
Személyében így megtestesíti a kisebbségi magyarok önazonosságukért
való mindennapos harcát. Ámbár az idő kereke nagyot fordult a
nyolcvanas évek óta és ma már viszonylag szabadon ünnepelhetjük
nemzeti ünnepeinket, énekelhetjük a himnuszt, a szózatot, kitűzhetjük
a nemzeti lobogót, a magyar identitásért folytatott küzdelem változatlanul
időszerű, csak immár a globalizálódó világ kevésbé
kiismerhető keretei között.
Mit jelent Önnek ez a darab?
– Az előadás többek között a Pesti Magyar Színház
repertoárjában is szerepelt három évadon át, és pótszékes
házak előtt játszottam a Sinkovits-teremben. Volt, hogy egy-egy
előadás után fiatalok gyűltek körém és hosszú, tartalmas
beszélgetésbe elegyedtünk, valamint élénk párbeszéd alakult
ki köztük a hovatartozásról. Az ilyen alkalmak után fogalmazódott
meg bennem a gondolat, hogy az előadás elérte a célját, mert
a fiatalok megértették azt a fő üzenetét, amiért én ezt a
darabot szeretem. Nagyon örülök annak, hogy a Sudár Annát több
mint hetvenszer játszottam szerte a nagyvilágban, többek között
Erdélyben, a Délvidéken, Ausztriában, Svédországban, sőt még
Kanadában is. Muzslyán, egy négyszáz férőhelyes kultúrházban
állva tapsolt a közönség és még ma is libabőrös leszek, ha
arra az estére visszagondolok, annyira szép és megható volt.
Említette, hogy több mint ötven főszerepet játszott
pályafutása során, melyek voltak a kedvencei, kérem, hogy
soroljon fel néhányat!
– Ez nehéz kérés, mert végső soron mindegyik
kedvencem volt valamilyen szempontból. Van persze pár olyan,
amely bizonyos okok miatt egészen közel áll a szívemhez. Ilyen
például Magdó (Tamási Áron: Az énekes madár), aztán
Estella (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi), Liza (Borisz
Vasziljev: Itt csendesek a hajnalok), Larissza (Osztrovszkij: A
hozomány nélküli lány), Dada (Bródy Sándor: A dada), az Anya
(Luigi Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres), Kasszandra (Euripides–Sartre:
Trójai nők), Regan (Shakespeare: Lear király), Magdus (Sütő
András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért), és Mária
szerepe (Tudor Musatescu: Szilveszteréji álom).
Hogyan talált rá Marina Vlady regényére?
– Mivel szabadúszóként dolgozom, én keresek magamnak
feladatot. Ebben az életrajzi regényben egyrészt az a csodálatos,
mélyen megélt szerelem fogott meg, mely az orosz származású,
ünnepelt európai filmsztár, Marina Vlady és a brezsnyevi
Szovjetunió híres művésze, Vlagyimir Viszockij között lángolt.
Keveseknek adatik meg, hogy a szerelmet ilyen intenzitással éljék
meg. Azt is mondhatom, hogy mennyet és poklot megjáró szerelmük
különös hangulatú, elsöprő erejű dráma. Másrészt én,
aki Viszockijhoz hasonlóan szintén diktatúrában éltem, tudom,
hogy mit jelent szabadság híján bezárva élni. A két külön
világból érkező ember találkozása, házassága és életútjuk
összekapcsolódása rendkívül izgalmas volt számomra.
Viszockij patriotizmusa annyira erős, hogy Marina hiába nyitott
neki „ajtót” a szabad világ felé, ő egyre jobban őrlődött
a karrierjét béklyóba szorító szovjet elnyomás és a
nyugaton tapasztaltak között. Végül beleroppant saját, önpusztító
vívódásaiba. Halála Marina lelkén soha nem gyógyuló, mély
sebet ejtett.
Ezt az előadást hol játssza még?
– A Kulti Szalon tenyérnyi színpadán játszom, és
nagyon jól érzem magam ebben a térben. Évekig arra vágytam,
hogy legyen egy stabil játszóhelyem és ne kelljen állandóan vándorolnom.
A Szalon igazgatónője, Preisinger Éva és férje, Köllő Miklós,
a híres pantomim művész, aki a hely művészeti vezetője,
befogadták ezt az előadást. Hálás vagyok nekik, szeretek itt
játszani.
Arra gondoltam, hogy azt a katartikus élményt, amit én
ma este megtapasztaltam ebben a kis szobaszínházban, nem szeretné-e
nagyobb közönség előtt is átadni?
– Ha nem haragszik érte, nem értem a kérdését. Természetesen
szeretnék minél több ember előtt játszani. Ám itt is
ugyanazt élem át színészként estéről estére, mint például
egy ezerszáz férőhelyes teremben tettem ezt egy másik előadóestemmel.
Milyen tervei vannak még?
– Az ifjú Dumas mondja, hogy „a színház olyan, mint a
szerelem, jó kedély, erő, egészség és fiatalság kell hozzá”.
Kedély és erő bennem rengeteg van, egészséget kérek továbbra
is a Jóistentől, a fiatalság pedig furcsa állapot. Addig, amíg
kíváncsi vagy a világra, terveid, céljaid vannak, addig fiatal
vagy. Úgyhogy csak remélni tudom, hogy számos tervem közül többet
is sikerül megvalósítanom.
Köszönöm a beszélgetést és kívánok további, nagyon
megérdemelt sikereket!
M.A.
|
