Függetlenség

2014.12.19.

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!”
A VERITAS vitaestje az 1945 utáni internálásokról

A szovjet megszállást követő időszakban kibontakozó terror egyik eszköze az internálás volt. A megbízhatatlannak tartott személyeket, családokat tömegesen telepítették ki különböző táborokba, egyes helyeken a legembertelenebb körülmények között tartották fogva őket. Az 1953-as amnesztia után sem az otthonukat, sem más tulajdonukat nem kapták vissza.

December 2-án, a Budapesti Gazdasági Főiskola Lotz-termében rendezte meg a VERITAS Történetkutató Intézet vitaestjét az 1945 utáni internálásokról. Ez a téma azért is lényeges, mert még ma is sokan azt hirdetik, oktatják, hogy 1945 és 1948 között demokrácia volt Magyarországon. Ez egyszerűen hazugság! 1945-től a szovjet befolyás és a kommunista párt lehetetlenné tették, hogy minden demokratikus párt induljon a választásokon, és hogy a győztes ténylegesen gyakorolja a hatalmát. Azok, akik demokráciának tartják az 1945 utáni koalíciós korszakot, direkt figyelmen kívül hagyják a németek kitelepítését is, melynek során magyar állampolgárok tömegét fokozták le másodrendűvé és üldözték el marhavagonokba zsúfolva az országból, a kollektív bűnösség elve alapján. Elfelejtik a „bélistázást”, amelynek során a közigazgatásból és a közintézményekből tízezer számra bocsátották el politikai okokból az alkalmazottakat, az 1947-es választójogi korlátozásokat (több mint 700 000 választó választójogát vették el mondvacsinált okból) és a választási csalásokat (1. az ún. „kék cédulákkal” sok kommunista többször szavazott, 2. az eredményeket meghamisították a belügyminisztériumban, 3. a Függetlenségi párt mandátumait jogtalanul megsemmisítették). Elfelejtik Kovács Béla és Nagy Ferenc erőszakos eltávolítását a Kisgazdapárt, illetve a kormány éléről 1947-ben. Bár az 1946. évi I. tc., a köztársasági törvény preambuluma első ízben kodifikálta a magyar jogtörténetben az emberi jogokat, ám e jogokat nem védték független bíróságok, így az állampolgároknak jogsérelem esetén nem volt hova fordulniuk.

Dr. Szakály Sándor, az est moderátora egy igen érdekes felütéssel indított: „még ma is olvasható, kortárs történészek tollából, hogy az internálásra a békevágy miatt volt szükség”. Dr. Zinner Tibor ezt az állítást rögtön megcáfolta: Az 1945. január 20-ai moszkvai szerződés többek közt azt tartalmazza, hogy minden Magyarországon élő németet internálni kell. Az internálást és a rendőrhatósági felügyeletet először mint büntetési formát, majd mint megelőző kényszerintézkedést használta az egyre jobban erősödő és a kezdetektől kommunista vezetés alatt álló államhatalom. Révai Józsefnek, az MKP „főideológusának” 1945. július 22-én a Szabad Nép hasábjain megjelent megfogalmazása szerint: „reakciós az, aki antikommunista”.

Zinner tanár úr szerint az internálás egyrészt közbiztonsági őrizetet, másrészt a személyes szabadság elvonását jelenti. Elmondta: minden esetben jogtiprásról volt szó. A mindenkor eljáró hatóság döntött az internálásról. 1945. január 26-án megjelenik az internálásról szóló a kormányrendelet, majd néhány hónap múlva életbe lépett egy másik kormányrendelet, ami büntetési kategóriaként határozta meg az internálást. Szakály Sándor azon fölvetésére, hogy mit írtak elő a jogszabályok az internálás időtartama kapcsán Dr. Bank Barbara azt felelte, hogy az 1945-ös rendelet előírja, hogy minimum 6 hónapra lehet valakit internálni, de ezt még háromszor 6 hónapig meg lehet hosszabbítani. Ám rövid időn belül ezt a rendeletet sem tartották be, hanem a kiszemelt áldozatért eljött a hatóság, és internálták. S aztán az illető, vagy 1953-ban szabadult, vagy az úgynevezett felülvizsgálat során. Ám szabadságról nem lehet a szó szoros értelmében beszélni, mert a kommunisták kitalálták a visszakísérési lehetőséget, ami azt jelentette, hogy a bírósági végzést – nem nyilvános miniszteri rendelkezés alapján – rendőri szerv közigazgatási úton felülbírálhatta – közölte Bank Barbara. Zinner Tibor pedig arra az abszurdumra utalt, hogy abban az időszakban az alaptalanul vádoltak jobban örültek egy 6 hónapos népbírósági ítéletnek, mint egy bizonytalan idejű internálásnak. Zinner elmesélte Demény Pál esetét: 1945. február 13-án a Moszkvából hazatért kommunisták irányítása alá került titkosrendőrség letartóztatta Deményt, később családját és mozgalma több más vezetőjét is. 1946. július 7-én a Budapesti Népbíróság népellenes bűntett vádjával négy év hat hónap börtönre ítélte. Ennek letöltése után a kistarcsai internálótáborba került, ahol 1954-ben a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával újabb tízévi börtönbüntetést kapott.

Egy év alatt többen haltak meg a Buda-Dél internáló- és gyűjtőtáborban, mint amennyi embert 1945 februárja és 1989 között jogerős bírósági ítélettel halálra ítéltek és kivégeztek.

Szakály Sándor felvetette, hogyha az internálásról beszélünk, szinte mindenkinek Recsk jut eszébe. Holott némi túlzással el lehet mondani, hogy az internálótáborok száma meghaladta a nagyvárosokét. Bank Barbara közlése szerint: 1945–1946 folyamán majdnem minden megyeszékhelyen volt egy vagy két internáló- vagy gyűjtőtábor. Budapest területén ekkor 15 tábor működött. A legnagyobb befogadóképességű a Buda-Dél internáló- és gyűjtőtábor – ez akkor központi internáló helyként működött. Volt, amelyben esetenként nyolc-tíz ezer személy, közöttük több száz gyermek (!) is helyet kapott. A csepeli internáló táborba pedig főleg azokat a csendőröket zárták be, akik nyugati hadifogságból tértek haza. Nekik aknákat kellett szedniük, s ezen szerencsétlen embereknek a nagy része életét vesztette a rémséges büntetés végrehajtása közben. A komáromi internálótáborban raboskodókat pedig több esetben a szovjet katonai parancsnokságnak adták át, hogy náluk végezzenek nehéz munkákat. S hogy milyen volt a csendőrök „fogadtatása”? Szakály Sándor elmondta: meztelenre vetkőztették, majd egy napon keresztül botokkal verték őket a komáromi erőd udvarán. Zinner Tibor megdöbbentő adatot közölt: Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitány 1946-os tavaszi jelentése arról szól, hogy 1945 és 1946 tavasza közt Buda-Délen 927 ember halt meg. Ez a szám több, mint amennyi embert 1945 februárja és 1989 között jogerős bírósági ítélettel halálra ítéltek és kivégeztek. 1946 őszén a politikai rendőrség átalakult, hatalma és befolyása jelentősen növekedett. A szervezet a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya nevet kapta, vezetője Péter Gábor lett. A „terrorszervezet” működési köre pedig kiterjedt az ország teljes területére. Az 1947-es kék cédulás választásokat követően a koncepciós politikai perek számának növekedésével az internálótáborok „lakóinak” létszáma is bővült. A Buda-Délbe egyre több kisgazdapárti politikus, egyetemista, minisztériumi tisztségviselő került, majd a „kígyó beleharapott a saját farkába”, és az 1948-as pártfúziót követően elkezdődött a szociáldemokrata párttagok elleni leszámolás, a kommunista „frakciósok” megbüntetése. Szintén Zinner Tibor szólt Molnár Erik, egykori igazságügyi miniszter egyetlenegy pozitívumáról. Rákosi Mátyás már 1949. július 12-én levélben fordult a budapesti szovjet nagykövethez, Jevgenyij Kiszeljovhoz, és kérte, hogy legyen segítségére 14 állambiztonsági tanácsadó Magyarországra küldésében, mivel „a magyar szerveknek semmiféle lehetőségük nincs munkatársaik képzésére, csupán saját tapasztalataik.” Kérése nyomán, 1949 őszén 15 tanácsadó érkezett a helyi állambiztonsági szervek és a határőrcsapatok munkájának segítésére. E kérés alapján érkeztek a szovjet tanácsadók Kartasov ezredes vezénylete alatt. Utóbbi magyarországi helyettese Jevdokimenko és Poljakov ezredes volt. Feladatuk a teljesen önálló, a Belügyminisztériumból kiváló Államvédelmi Hatóság megszervezésének segítése volt. Ettől kezdve az államvédelmi szervek irányításában jelentős szerepet töltöttek be a szovjet tanácsadók, elsősorban Kartasov, illetve helyettesei, akikkel Péter Gábor hetente találkozott. Nos ez a Poljakov megdöbbenve tapasztalta azt, hogy hazánkban milyen sok az internálótáborok száma. Ezért a szovjet ezredes azt tanácsolta Molnár miniszternek, hogy a „reakciós elemeket” likvidálják. Ezt viszont Molnár Erik elutasította.

Jó lesz a cementpadló is a „reakciósoknak”

Szakály Sándor megkérdezte kollegáit: „hová soroljuk azokat a táborokat, ahová a szovjet hadifogságból hazatértek, részben német nemzetiségű, de elvileg német állampolgárnak tekinthető személyek kerültek, hiszen családjukat kitelepítették Magyarországról. Ráadásul azokat is internálták, akik korábban őrök voltak. S itt ne csupán rendőrökre, csendőrökre gondoljunk, hanem vadőrökre, mezőőrökre, halőrökre, vasútőrökre is.” Zinner Tibor válaszában közölte: különbséget kell tenni a kazincbarcikai és a tiszalöki tábor között. 1953. október 4. Tiszalökön, a Szovjetunióból hazaengedett volt hadifoglyok táborában összegyűjtött és fogva tartott külföldi állampolgárságú internáltak gyűlésen követelik szabadon bocsátásukat. Az internáltak késő este kitörést kísérelnek meg; az ÁVH-s őrség gépfegyverrel közéjük lő, a sortűznek öt halottja és tizenhét sebesültje van. A lázadás és kitörési kísérlet azzal függött össze, hogy a raboknak azt hazudták, hogy néhány hónap múlva Németországba mehetnek. Ez természetesen nem következett be. Kazincbarcikára a csepeli tábor túlélői kerültek, főleg csendőrök, és azok a csendőrök, akik keleti fogságból érkeztek haza. Valójában ez a csendőrtársadalom építi föl Kazincbarcikát, a „szocialista nagyvárost”. Bank Barbara hozzáfűzte: 1952 tavaszától egészen késő nyárig felülvizsgálatot folytattak, s akkor történt a volt hadifoglyok internáltakká nyilvánítása. Ráadásul 1952-ben tudták meg az érintett foglyok egyáltalán azt, hogy miért is internálták őket. Hiszen addig nem születtek internálási jegyzőkönyvek se. Szakály Sándor szerint: „meg kell vizsgálni, mi volt a jellemző az internálótáborok ellátására. A II. világháború idején is működtek különböző internáló táborok, és azok parancsnoksága árajánlatot kért a vállalkozóktól a táborok ellátására, a táborlakók élelmezésére.” A választ Bank Barbara adta meg: központilag történt elméletileg az ellátás „finanszírozása”. A táborok vezetői a főkapitánysághoz, illetve a Belügyminisztériumhoz adták be a kérvényüket. A kistarcsai internálótábor parancsnoka azt kérvényezte, hogy kapjanak anyagokat ahhoz, hogy azokból ágyakat készíthessenek. Ezt nem engedélyezték. 120 ágy volt csupán a táborban és 4000 elítélt raboskodott. Erre azt felelték neki: a szalmazsák és a cementpadló megfelel a reakciósoknak. Amint említettük, csak 1952 tavaszán rendelték el az internáltak ügyeinek felülvizsgálatát, de akkor sem a szabadítás miatt, inkább a munkaerő-átcsoportosítások és még több terhelő adat összegyűjtése céljából. Mivel 1951. december 1-jei hatállyal a Népgazdasági Tanács létrehozta a Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI), amelynek a feladatát úgy határozták meg, hogy: „A népgazdaság érdeke egyrészt, és a büntetés végrehajtási szempont másrészt megkívánják, hogy a letartóztatottak termelőmunkában történő foglalkoztatása egységesen és önálló vállalat, valamint önelszámoló egységek keretében történjék. A vállalatokat az építőipar, gyáripar, kőbányászat és mezőgazdaság keretében kell megszervezni…”

Magyarország minden szegletében volt egy olyan rabmunkahely, amely a KÖMI igazgatása alatt működött. 1953 nyarán ebben a helyzetben született meg az a rendelet, amely feloszlatta az internáló-, kitelepítő- és zárt munkatáborokat, és részleges amnesztiarendeletet hozott a kormány. Az internálótáborokból még ekkor is voltak olyanok, akiket további börtönbüntetésre ítélt a bíróság.

ÁVH-s karrier: operatív tisztből a madridi IBUSZ-kirendeltség vezetője

A történészek elmondták, hogy 1949 tavaszán a Központi Internálótábor átköltözött Kistarcsára. Itt külön ezredben helyezték el a nőket, a többi kibővített ezredbe pedig a férfiakat tették. 1949 volt az utolsó esztendő, amikor csomagot kaphattak az internáltak, levelet írhattak, és beszélőt engedélyeztek számukra, továbbá hathavonta felülvizsgálták az internálási véghatározatukat. (Az internálást 1945–1950 között legalább 6 hónapban, legfeljebb 24 hónapban határozták meg hathavonkénti felülvizsgálattal.) 1949 decemberében a BM ÁVH-t átszervezték, szervezetileg teljesen kivonták és függetlenítették a Belügyminisztériumtól, ezzel létrejött a Minisztertanácsnak közvetlenül alárendelt Államvédelmi Hatóság. A kommunista diktatúra leghírhedtebb lágerében, Recsken az ÁVH-s őröknek azt adták parancsba: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Ez a kényszermunkatábor 1950-ben nyitotta meg kapuit. A rabokat a lágertől másfél kilométerre lévő kőbányában dolgoztatták napi 12 órán át. A barakkokban 150-en zsúfolódtak össze. Azokat, akik nem bírták a kemény munkát, egy fedett, vízzel teli gödörbe állították éjszakára. Reggelig voltak a nedves hidegben. S hogy milyen is volt egy őri karrier? Erre jó példa Nagy László esete. Az internáltak, mivel nem tudták őreik nevét, beceneveket adtak nekik. Így lett a recski tábor párttitkára, Varga János „Vágottnyakú”, vagy a tábor operatív tisztje, Nagy László „Makaróni”. Pászthy Jánosnak, aki reklámgrafikus volt, az ávéhás „Makaróni” egy kábeldarabbal hólyagosra verte szét a kezét, azzal a felkiáltással: hogy „te büdös fasiszta, hazaáruló, ingyenélő, nem fogsz többé rajzolni”. Nagy László egyébként 1989-ben vonult nyugdíjba, mint a madridi IBUSZ-kirendeltség vezetője.

Mit jelentett a szabadulás?

A kiszabadultak a kommunista numerus clausus stigmájával éltek tovább. A családfők nem kaptak munkát vagy csak olyat, amelyet más már nem végezne el. A gyermekeket megkülönböztették az iskolában, egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán nyertek felvételt egyetemre, főiskolára. A családok otthon maradt ingó és ingatlan vagyonát – elsősorban a jó káderek között – szétosztották, az 1953-as amnesztiát követően sem az otthonukat, sem más tulajdonukat nem kapták vissza. A szerencsésebbek legalább a városukba, községükbe visszaköltözhettek, a továbbiakban is „nemkívánatos” elemeknek bélyegzetteket azonban kitiltották lakóhelyükről, Budapestről, az ország nagyobb városaiból. Mindezen felül nagy számban kerültek rendőrhatósági felügyelet alá, ami azt jelentette, hogy meghatározott időpontokban meg kellett jelenni a rendőrségen. A nincstelen, kisemmizett családokat – ha szerencséjük volt – rokonok fogadták be, szállást adtak nekik. Maga az amnesztia tehát nagyon ellentmondásosra sikeredett. A börtönökből azokat a politikai elítélteket engedték el, akik öt évnél rövidebb büntetést kaptak. A többiek rács mögött maradtak. Őket csak az 1956-os forradalom szabadította ki, de a kádári bosszú idején visszahívták, pontosabban visszavitték őket, már persze azokat, akik nem hagyták el az országot közben. Bár Nagy Imre dicséreteként mindig megemlíti a történettudomány az internálótáborok 1953-as bezárását, az amnesztia itt is ellentmondásosan alakult, a táborok szabadításra váró foglyait ugyanis erősen megrostálták. Zinner Tibor szerint a két hírhedt budapesti vérbíró, dr. Jónás Béla és dr. Olti Vilmos Kistarcsán, rögtönzött bírósági tárgyalás során több száz főt marasztalt el, akik ekkor már nem internáltak, hanem foglyok lettek. A recski táborlakók közül összesen 320 embert állítottak eléjük, akiknek csak egyharmadát engedték szabadon. A többieknek maradniuk kellett, s különféle börtönökbe szállították őket, ott töltötték le hátralévő vagy éppenséggel alaposan meghosszabbított büntetésüket.

A társadalom érzékelte az amnesztia hatásait, de olyan sokat mégsem tudhatott meg a börtönök és a táborok belső viszonyairól. A szabadulóknak ugyanis alá kellett írniuk egy titoktartási nyilatkozatot, amelyet ha megszegtek, tíz év börtönbüntetést kaphattak. Ez nem volt játék, az ÁVH szemmel tartotta őket.

Medveczky Attila