vissza a főoldalra

 2014.02.07. 

Művészként is megmaradtam embernek

Számomra az éneklés egy nagy világvárosban ugyanúgy fontos, mint egy kisebb településen

Pataki Adorján magánénekes (tenor) Dicsőszentmártonban született 1981-ben. Zenei tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, majd 1999-től a Kolozsvári „Gheorghe Dima” Zeneakadémia ének szakán tanult Marius Vladnál. 2005 októberétől a Kolozsvári Magyar Opera magánénekese. 2005 óta az aradi, váradi, szebeni, szatmári, brassói, krajóvai, valcea-i, jászvásári filharmonikusok, a Bukaresti Kamarazenekar, a Kolozsvári Román Opera, a Temesvári Nemzeti Opera és a Magyar Állami Operaház produkcióinak közreműködője. Holland, osztrák, németországi, svájci, csehországi turnékon vett részt az Kolozsvári Magyar Opera társulatával és a vendégművészként is.

Díjak: 2006 -Traian Grozavescu Nemzetközi Énekverseny Lugozs, Románia - Különdíj a Romániai Zeneszerzők és Zenetudósok Szövetsége részéről.(UCMR). 2009 -Ionel Perlea Nemzetközi Dalverseny Szlobozia, Románia -Legjobb kamarazenei előadó különdíj. 2010 - IX. Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekverseny különdíja és Duna Televízió különdíja.

Főbb szerepei: Rodolfo (Verdi: Luisa Miller), Pierrot (Selmeczi: Spiritiszták), Gabrielle Adorno (Verdi: Simone Boccanegra), Tamino (Mozart: A varázsfuvola), Rodolfo (Puccini: A bohémélet), Pinkerton (Puccini: Pillangókisasszony), Rinuccio (Puccini: Gianni Schicchi), Riccardo (Verdi: Az álarcosbál), Herceg (Verdi: Rigoletto), Izmael (Verdi: Nabucco), Alfredo (Verdi: A traviata), címszerep (Erkel: Hunyadi László), Mátyás király (Erkel: Sarolta), Ottó (Erkel: Bánk bán), Legény (Kodály: Székely fonó), Első magyar (Demény: Az utolsó meggymag), Leonce (Vajda János: Leonce és Léna). Számtalan oratórium (például Verdi és Mozart Requeimjének tenor szólamát énekelte) és dalesetek közreműködője.

 Igaz, hogy a rockzenétől vezetett az útja a klasszikus muzsika felé?

 –Bizonyára onnan jutott ehhez az információhoz, hogy a kolozsvári ZeneSzó-est vendégeként a rockzenével kapcsolatban azt meséltem, hogy egy lemezboltban megvettem egy Metalicca-albumot és az Amadeus –film zenéjét tartalmazó hangkazettát. Az utóbbi által kerültem közel a klasszikus zenéhez. A rockzenével annyi kapcsolatom volt még, hogy szülővárosomban két nyáron át zongoráztam könnyűzenei együttesben. Még ma is szeretem a rockzenét, de inkább a dallamosabbakat.

 Dicsőszentmártonban töltötte a gyermekkorát?

 –Egészen nyolcadikos koromig, majd a líceumi – ez megfelel a magyarországi gimnáziumnak – tanulmányaimat Kolozsvárott kezdtem el, és ebben a városban lettem akadémiai növendék, és később operaénekes.

 Volt művész felmenői között?

 –Első generációs művész vagyok, és talán, fiam is a zenei pályát választja; igaz még csak két éves, de érezhetően nagyon jó a hallása. Nagybátyám és öcsém nagyon szerette a rockzenét, ám a családban klasszikus zenét én hallgattam egyedül.

 Akkor mi jellemezte a település kulturális életét?

 –Jelentős volt a néptánckultúra, és a marosvásárhelyi színház is többször tájolt nálunk. Szülővárosom igazi munkásváros, a Kis-Küküllő-mente központi települése, és az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy ott született Ligeti György zeneszerző is.

 Zenei tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban kezdte. Énekkaros volt, vagy hangszeren is tanult?

 – Még Dicsőszentmártonban zongorára oktatott egy cigányzenész tanárnő, és fül után tőle tanultam meg egy-egy nótát. A líceumban az énekkar bariton szólamába válogattak be, s akkortájt nagyon megtetszett nekem a zongora és a klasszikus zene világa. Így Kolozsváron magánúton négy éven át zongorát tanultam, amit szüleim finanszíroztak. Később ellustultam, és felhagytam a zongora tanulásával. A kollégiumban pedig szolfézst és zeneelméletet oktattak. Mindez alapfokon történt, így később magamtól pótoltam be a lemaradásomat.

 Olvasóinknak már bemutattuk a Kolozsvári Unitárius Kollégiumot. Arra kérem, hogy mint az intézmény hajdani diákja, meséljen erről a nagy múltú református intézményről. Mennyire volt nehéz ott megfelelni a tanulmányi követelményeknek?

 –Ebben az egyházi iskolában nagy szigor uralkodott. Akkoriban, diákfejjel, ezt nem tartottuk jónak, de később rá kellett jönnöm, hogy szükséges volt. A forradalom utáni években indították újjá a Kolozsvári Református Kollégiumot, és talán ezzel is magyarázható az, hogy minden téren megkövetelték a fegyelmet. Így naponta csak egy-két órás kimenőt engedélyeztek, és külön engedélyt kellett kérni az igazgatótól, ha valamilyen alapos indokkal tovább szerettünk volna kint maradni a városban. Az erdélyi magyar egyházi iskolák gazdag hagyományaira építő, oktató és nevelői szolgálatban a Kolozsvári Református Kollégium tanárai arra törekedtek, hogy egyaránt biztosítsák a tanulóinak a keresztyén gyülekezet szeretetközösségének és az igényes tudományosság műhelyének légkörét. Tehát nagyon jó volt, és ma is az a kollégium szellemisége, így nem bántam meg azt, hogy ott tanultam, mert nem csak az oktatásra, hanem a nevelésre is helyezték a hangsúlyt. Kiváló igazgatónk volt, Székely Árpád, akinek nagyon sokat köszönhetek, és mára jó barátságba kerültünk.

 Már csak azért is, mert ő tanácsolta, hogy tanuljon tovább az akadémián…

 –Székely Árpád volt a zenetanárom, és ő elvitt egy énektanárhoz, aki azt mondta, hogy a jövőmet illetően érdemes az énekkel foglalkoznom. Akkor még túlzottan nem érdekelt az éneklés, de jártam is egy darabig külön énekórákra, de azoknak a költsége annyira drága volt, hogy szüleim ezt már nem tudták megfizetni. Közben magánórát vettem zeneelméletből, mert az akadémia pedagógia szakára fölvételiztem. Aki ezt a szakot elvégzi például zenetanár, vagy zenetörténész lehet. Mindennek előzménye, hogy énektanárom azt javasolta, hogy ne ének-szakra adjam be a jelentkezésemet. Mivel még fiatal voltam, hittem neki, így egy éven át pedagógia-szakos hallgató voltam, úgy, hogy nem jártam énekórákra. Majd a másod-éveben átjelentkeztem ének-szakra.

 Visszaemlékszik arra, hogy melyik operát hallotta először?

 –A Kolozsvári Magyar Opera előadásaira a kollégium diákjainak kötelező volt bérletet vásárolni, így számtalan produkciót láthattam. Az első opera, amit megtekintettünk, ha jól emlékszem, Verdi Macbethje volt, amint Kürthy András rendezett. Abban az előadásban, a Magyar Fórum olvasói számára sem ismeretlen – hiszen interjú készült vele – Szilágyi János is énekelt benne – egyébként ő is annak a kollégiumnak volt a növendéke, aminek jómagam.

 Amikor diákként ült a nézőtéren, volt, hogy elképzelte magát egy-egy szerepben?

 –Hogyne: a mai napig az egyik szerepálmom a Tosca Cavaradossija, de még várok vele néhány évet. Tudom a szerepet, de ügyelek arra, hogy lépcsőzetesen fejlődjek, így nem sietettem, hogy rám osszák ezt a feladatot.

 Említette, hogy az iskolai kórus bariton szólamában énekelt. Mikor derült ki, hogy a hangfaja tenor?

 –Történt, hogy a kolozsvári református templomban koncerteztünk, de kevesen voltak a tenor szólamban. Addigra alapszinten tudtam kottát olvasni és közöltem, hogy kisegítem a tenorokat. Hangilag jól éreztem magam, azért is, mert nem kellett nagyon magas hangokat énekelnem. Bár tizenkettedikesként még két baritonáriát tanultam meg, az öreg Germontét, és a Figaró házassága első áriáját, ami nem annyira magas. Amikor először meghallgattak, rögtön azt mondták, hogy tenor vagyok, így a vita eldőlt.

 Rögtön főszerepet kaptam Kolozsváron

 Marius Vlad tenorista, a Kolozsvári Román Opera jelenlegi igazgatója volt az akadémián a mestere.

 –Így van, neki nagyon sokat köszönhetek, és sokszor a mai napig kikérem a tanácsát. Ének-szakon végeztem, s a diplomába azt írták be, hogy énektanári képesítést szereztem. Ötöd éves hallgatóként egyre jobban vonzott az éneklés, így még akadémistaként felvételiztem a Kolozsvári Magyar Opera énekkarába, ahol egy hónapot éneklés után rögtön egy nagy szerepet kaptam Vajda János Leonce és Léna operájában.

 Az, hogy ilyen fiatalon főszerepet kapott, azt tehetségének köszönhette, vagy az ismert kárpát-medencei tenor-hiánynak?

 –Tenor-hiányról ebben az esetben nem beszélhetünk, mert akkoriban több jó tenorista is énekelt a Kolozsvári Magyar Operában. Leonce szerepe igen nehéz, sok magas hangot kíván, s akkor még eléggé kezdő voltam, nem tudtam, mire vállalkozom. Selmeczi György karmester tartotta a meghallgatást, és ő választott ki. Végül is tavaly sikerült egy CD-én rögzíteni ezt az operát. Az első főszerep után kisebb szerepeket is kaptam, így a Bánk bán Ottóját és a Bajazzók Beppóját. Az utóbbi szereppel államvizsgáztam.

 Énektanári diplomával a zsebében mennyire jelentett nehézséget a színpadi mozgás?

 –Az énektanári diploma nem azt jelenti, hogy nem tanultunk volna operákat, oratóriumokat, és mindemellett egy színész oktatott minket a színpadi mozgásra, és az órákon főleg szituációs gyakorlatokat oldottunk meg. Az első két évben viszont színészmesterséget is tanultunk, és különböző jeleneteket kért tőlünk.

 Amikor szólista lett, segített a mozgásban az, hogy énekkaros is volt az operában?

 –Az énekkarban a mozgást illetően nincs akkora felelősség – és most remélem, nem haragszanak rám meg az énekkari tagok. A kórusban, ha valami nem ment, akkor el tudtam bújni mások mögé, de ezt szólistaként nem lehet megtenni. Nagyszerű kollégáim is segítettek abban, miként mozogjak a színpadon.

 Arra is volt példa, hogy videón megnézett egy operafilmet, és elleste a mozgást, vagy azt, hogy egy hangilag kényes részt miként oldanak meg a befutott énekesek?

 –Természetesen megtekintettem különböző felvételeket, de azért nem mindenkitől lehet ellesni a színpadi mozgást, mert a ’60-as, ’70-es évek operajátszására nem volt jellemző az, amit ma megkövetelnek az énekesektől, hogy színészként is állják meg a helyüket. Ha kiosztanak rám egy szerepet, először azt kottából megtanulom, majd utánanézek annak, hogy a nagy elődök és a kortársak a számomra kényes technikai részeket miként oldották meg. Az is lényeges, hogy egy „külső fül” is figyeljen oda, hogy miként oldom meg a hangtechnikai problémákat.

 S kié az a „külső fül”?

 –Az egyik egy kolozsvári korrepetitoré, míg a „külső szemem” a legtöbbször a feleségemé, aki csellista, s a Kolozsvári Magyar Opera zenekarának a tagja. Többször vissza is nézem magam felvételeken, és megállapítom, hogy mi mindenben kéne javítanom. Arra is van példa, hogy sokkal jobb a közönség visszajelzése, mint, amire számítok, s máskor pedig rosszabb. Az utóbbit meg is érzem.

 Mikor került szólista státuszba?

 –Egy évig voltam énekkaros, úgy, hogy közben szóló szerepeket is énekeltem, majd a sikeres versenyvizsga után kerültem szólista státuszba. De azután is kaptam kisebb szerepeket, ám operettet soha nem énekeltem.

 Mégis a IX. Nemzetközi Lehár Ferenc Operett Énekverseny különdíjasa lett.

 –Operett-előadásban sosem vettem részt, de vannak olyan operett dalok, és duettek, melyeket megtanultam, és koncerteken ezeket elő is adom. Azért jelentkeztem a Lehár-versenyre, mert többen indultunk rá Kolozsvárról, és időbeosztásom is megengedte. Mindez egyfajta kirándulás volt az operett világában, és nem is számítottam rá, hogy különdíjas leszek. Annál is inkább,mert verseny közben megtapasztaltam, hogy az orosz tenoristák közül nagyon sok a remek operett énekes.

 A már említett ZeneSzó-est vendégeként megemlítette, hogy a főpróbákon sokszor jobban teljesít, mint a premiereken. Mi ennek az oka?

 –Nagyon izgulok minden bemutató előtt, s próbálom ezt a tulajdonságomat levetkőzni, de nem megy könnyen. Budapesten tavaly december elején mutattunk be a Luisa Millert, és rá egy héttel, a kolozsvári előadás már sokkal jobban ment. A premiereken igen nagy nyomást érzek, stresszelek, holott, visszatekintve, tudom, hogy nincs ennek semmi értelme. Természetesen lényeges, az előrevivő, egészséges drukk, mert különben csak rutinból menne minden.

 Több verseny díjazottja volt. Az ilyen események arra is jók, hogy fölmérje a nemzetközi terepet?

 –A versenyeken való részvétel hozadéka, hogy megtudom azt, hogy országos, vagy nemzetközi viszonylatban milyen szinten állok. Ha jobb énekeseket hallok, az inspirálóan is hat rám. Szükséges a határok, korlátok ismerete, megismerése. Ha a művész felismeri és tudatosan éli meg ezeket a dolgokat, akkor nagyobb eséllyel lesz hosszabb karrierje.

 Ezeknek a versenyeknek a hozadéka, hogy számtalan nyugat-európai turnén vett részt?

 –A külföldi fellépéseket ketté kell választani. Nyugaton sokszor turnéztunk a Kolozsvári Magyar Opera társulatával, tehát mindennek a versenyekhez nincsen köze. Szólistaként pedig vendégművészként léptem föl a különböző operaházakban. Ezt megelőzik a meghallgatások, s azt követően hívnak meg szerepekre, vagy koncertekre. A különböző meghallgatásokról pedig a menedzserem értesít. A következő ilyen meghallgatás egy hét múlva Helsinkiben lesz.

 Az első a család, és csak azt követi a karrier

 Bár operett-előadásokban nem vesz részt, mégis eszembe jutott a Cirkuszhercegnő híres slágerének szövege: „máma itt, holnap ott, oly mindegy”. Családos emberként nem nehéz egyeztetni ezeket a külföldi fellépéseket?

 –Egyrészt, abszolúte nem mindegy, hogy hol és mit éneklek, másrészt: feleségem még gyermeknevelési szabadságon van, s így egy-két hétre elkísér a családom a külföldi fellépésekre. Nálam az első a család, és csak azt követi a karrier.

 Lehetne olyan külföldi felkérés, ami miatt végleg elhagyná a Kolozsvári Magyar Operát?

 –Nagyon szeretem Kolozsvár városát. Ott nevelkedettem, ott tanultam, a Magyar Opera tagja vagyok, számítanak rám, szeretnek, és ezért nagyon nehéz lenne elhagynom ezt a várost. Még Kolozsvár és Budapest között is problémát jelentene választanom. Néhány hónapra szívesen kimegyek külföldre tapasztalatot szerezni, de az nem fordult meg a fejemben, hogy búcsút intsek a „kincses város”-nak.

 Ha külföldi, nem magyar nyelvterületen lép föl, akkor még jobban izgul?

 –Ugyanúgy izgulok egy kolozsvári, mint egy nyugati fellépés alkalmából. Amikor Prágában először énekeltem a Boccanegrában, akkor nagyon lámpalázas voltam, de ez már a második előadáson elmúlt. Egy –egy külföldi fellépés arra is jó, hogy bővítsem a baráti körömet.

 Hogyan lett a Magyar Állami Operaház állandó vendégművésze?

 –Általános meghallgatásra jelentkeztem az Operaházhoz, és ennek eredményeként kaptam meg először a Simone Boccanegra tenor főszerepét. Ezt követte a Hunyadi László címszerepe, és most Selmeczi György Spiritiszták c. operájában éneklek, és vár még rám Tamino a Varázsfuvolából.

 Minden előadás szívügyem, amelyen fellépek

 Mennyire más a budapesti, és a kolozsvári operaház közönsége?

 –Számomra az éneklés egyformán fontos mindenütt, egy nagy világvárosban ugyanúgy, mint egy kisebben. Nagyon élvezem, amit csinálok, és tisztelem a közönséget minden körülmények között. Soha nem tekintem pusztán kereseti lehetőségnek az operaházat, nekem szívügyem minden előadás, amelyen fellépek. A Kolozsvárott immár kiforrott a Magyar Opera közönsége. Az ottani operalátogatók rajonganak ezért a műfajért. Ezért is jobban ismernek ott, mint Budapesten, ahol mindig változik a publikum összetétele, és sok énekest sztárként tisztelnek.

 Szeretne sztár lenni?

 –Soha nem akartam sztár lenni, nagyon jól érzem magam a jelenlegi státuszomban, és művészként is megmaradtam embernek.

 Azért is kérdeztem, mert azt szokták mondani, hogy a művészek hiú emberek, és a tenorok még inkább, mert különlegesen érzékeny a lelki világuk. Ez önre is vonatkozik?

 –Nem tartom hiúnak magam, de az igaz, hogy elég érzékeny vagyok sok mindenre, ami úgy hiszem, a „tenorság” velejárója. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az én hangszerem a hangszálam, amire nagyon kell vigyázni. Ez nem jelenti azt, hogy aszkéta életet élnék, mert az előadások után én is lemegyek a büfébe, hogy feloldódjak. Kollégáimmal átbeszéljük a produkciót, elmondjuk egymásnak őszintén a véleményünket. Mindez számomra nagyon sokat jelent, és örülök annak, hogy a Kolozsvári Magyar Opera társulata nagyon összetartó – persze itt is vannak küzdelmek néhány szerepért, amit normálisnak tartok – , és a tagok segítenek egymásnak. Úgy érzem, elértük a célunkat, mert létrejött egy kreatív és tehetséges társulat, s így a színpadon együtt dolgozva, egymást segítve maradandót tudunk alkotni.

 Vannak olyan szerepei, amelyeket többféle rendezésben is elénekelt?  

–Hogyne, hiszen a Rigolettót, a Traviátát és a Pillangókisasszonyt, sőt még a Bohéméletet is többféle rendezésben énekeltem. Arra törekszem, hogy minden rendezői koncepciót, még a számomra idegeneket is megszeressem, mert a közönségi észleli azt, ha nem érzem jól magam az aktuális díszletek között.

 Külföldön mennyire fogadják be a helyi társulatok?

 –Természetesen nem ellenségesek velem, de ahhoz, hogy barátságok szülessenek, annak feltétele a hosszabb próbafolyamat.

 Kik a példaképei az énekesek közül?

 –Jussi Björling, Franco Corelli nevét kell megemlíteni a régi énekesek közül. Vannak a kortársaim közül is példaképeim, akik nem nagy sztárok, akiket nem kapott föl a sajtó, de mégis remek énekesek. Carmelo Corrado Caruso olasz baritonistát nagyon nagyra tartom, és volt szerencsém egy ideig nála tanulnom is. Ő nem csak énekesként, színészként a példaképem, hanem az életvitele is mintaszerű. Ahányszor szereptanulás közben nehézségeim adódnak, fölhívom telefonon, és kikérem a tanácsát.

 Jár még énektanárhoz?

 –Tavaly nem sikerült, de előtte évenként Caruso magánkurzusain vettem részt, s a legutóbb Kolonits Klára operaénekesnő tanácsait kértem ki.

 Igaz, hogy kedveli Liszt Ferenc, Schumann és Schubert dalait?

 –Így van, mert az egyik nagy álmom volt, hogy évente egy nagy dalciklussal végigjárom Erdély nagyobb városait, de mivel eléggé sok a külföldi felkérésem, ezért ezzel most nincs időm foglalkozni.

 A dalestek miatt pályázta meg régebben a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját?  

–Az volt a célom, hogy azokban az erdélyi városokban, ahol nem erős a kulturális élet, ismerjék meg a híres zeneszerzők dalciklusait. Az ösztöndíj által jöhetett létre a nagysikerű kolozsvári koncert, ezen kívül Segesváron és Udvarhelyen is felléptem.

 Február elején Nizzában éneklem a Psalmus Hungaricus szólóját

 Mennyiben kritikus önmagával szemben?

 –Szigorú kritikusa vagyok önmagamnak, a legtöbbször tudom, hogy sokkal jobban is meg tudtam volna oldani egy szerepet, és igen ritka az a pillanat, amikor azt mondom, hogy az adott produkcióm elfogadható volt.

 Idén tölti be 33. életévét, és immár több mint 25 operaszerepet énekelt. Azért ez elég szép eredmény. Arra vigyázz, hogy ne hajtsa túl magát?

 –Nagyon ügyelek, hogy csak olyan felkéréseknek tegyek eleget, amik nem veszélyeztetik pályafutásomat. Éppen ezért, bár a meghallgatásokon megfeleltem, mégsem vállaltam el az Andrea Chenier vagy a Szicíliai vecsernye főszerepeit. Arra is vigyázok, hogy egymás után ugyanolyan stílusban megírt operákban lépjek föl, hiszen 40 éves koromban nem szeretném befejezni a karrieremet.

 Szeret oratóriumokban fellépni?

 –Nagyon kedvelem a vokál-szimfonikus koncerteket. Annak, hogy esetünkben hiányzik a színpadi próbafolyamat, megvan a maga jó oldala, de nehézséggel is jár. A jó, hogy azért nem kell izgulnom, hogy a színészileg is megfeleljek. A nehézséget az jelenti, hogy „csak” vokálisan lehet elérni a közönség érzelemvilágához. A legtöbbet Verdi Requiemjében énekeltem; s ezzel a művel sok helyen turnéztam, így Franciaországban és Belgiumban is.

 Milyen felkérések várják a közeljövőben?

 –Február elején Nizzában éneklem Kodály Psalmus Hungaricusának szóló szerepét. Az ottani zenekar és énekkar működik közre, és tudtommal magyarul éneklik ezt a produkciót. Ez az első eset, amikor külföldön egy magyar zeneszerző műve előadásában veszek részt.

Medveczky Attila