vissza a főoldalra

 2014.02.07. 

Csorja Gergely: Holokauszt év és kiegyezés

Nem akartam foglalkozni a holokauszt évvel. Nem az együttérzés hiánya miatt, mert akárhány és akármilyen származású családot, nőt, gyereket telepítenek ki, hurcolnak el, hagynak szenvedni vagy ölnek meg, az megérdemli az emlékezést.

Azért nem gondoltam, hogy említést teszek a 70 éve történt tragédiáról, mert református neveltetésben részesültem és nem hiszek a búcsúcédulákban. Luther Márton éppen ez ellen, a középkori katolikus egyházban pénzért árusított bűnbocsánati lehetőség ellen lépett fel, és teremtette meg a reformáció alapjait.

A kötelező holokausztra emlékezés, a holokausztrendezvények, a különböző zsidó szervezeteknek fizetett kártérítések pedig sajnálatosan az azóta a katolikus egyház által is megvetett búcsúcédulák szintjére süllyesztette a kétségtelenül tragikus kor, kétségtelenül tragikus eseményeiről szóló megemlékezéseket.

Ha a magyar állam, az akkori magyar társadalom vagy akárcsak egyetlen magyar felelőssége fennáll zsidók elhurcolásában és megölésében, akkor erről beszélni kell. (Amúgy 1945 után nem csak beszéltek róla, de bizony akasztottak is érte – csorja) De az lehetetlenség, hogy a magyar állam és a magyar emberek – úgy általában – csak akkor oldhatóak fel ez alól a születéssel örökölt, eredendő bűnnek minősített teher alól, ha megfelelő mennyiségű kárpótlást, kártérítést, tudományos kutatási pénzt, intézet felállítási pénzt, kutatócsoportoknak járó pénzt, emlékezéspénzt és egyéb pénzeket hajlandóak fizetni. És ezenfelül egy emberként vállalják, hogy a világ zsidó közösségének bizonyos körei, valamint az erre felkent történészek által kialakított történelemértelmezést teljes mértékben elfogadják. Ha nem, akkor antiszemiták. Márpedig az antiszemitákat ki kell rekeszteni!

Nem írom le, nem nyilvánítom ki, nem teszem közzé az együttérzésemet. Az együttérzés amúgy is az áldozatokra és azok hozzátartozóira vonatkozhat, és nem a legkülönbözőbb szervezetekre, valamint azok működtetőire. Nem teszem meg, mert jogom van ezt belül, magamban feldolgozni, mint ahogy erre mindenkinek joga van. Nem váltom vagy váltjuk meg az akkor elkövetett bűnöket és mások sem váltják meg a magyarok ellen akkor és azután évtizedekig elkövetett bűnöket rendezvényekkel, kutatóintézetekkel, emlékhelyekkel, nyilatkozatokkal és főleg pénzzel.

Ezt mint civil megtehetem, de belátom, hogy a magyar, vagy bármilyen kormány nem teheti meg. Az állam meg kell emlékezzen, és meg kell tegyen mindent, beleértve a kutatóintézetek létrehozását és emlékhelyek felállítását, hogy lehetőség legyen az emlékezésre. És igen, ebben az is bennefoglaltatik, hogy az 1944-es német megszállás valamennyi áldozatára emlékező szobrot is állítanak.

Hogy mégis miért írok a holokauszt évről, annak egyetlen oka van. Egy talán kissé furcsának és erőltetettnek tűnő párhuzamot fedeztem fel, ami nem hagy nyugodni hetek óta. Úgy látom, hogy most részben – hangsúlyozottan részben – az 1867-es kiegyezés előtti helyzet előtt állunk. A párhuzam annyiban áll meg – ha megáll –, hogy a 48–49-cel, majd az azt követő terrorral és annak feloldásával a kiegyezéssel Magyarország előtt megnyílt a soha nem látott fejlődés, gazdagodás lehetősége. Ekkor épült Budapest jó része, ekkor készült a vasúti hálózat nagy része, ekkor alakult ki a magyar ipar. Most azt hallani innen is, onnan is, hogy ha sikerülne a kiegyezés, ha azokat a lövészárkokat beásnánk jobb és baloldal között, akkor a Kiegyezés utáni konjunktúra jelenne meg az országban.

A XIX. századi kiegyezés másik hozadéka azonban az volt, hogy a magyarság mint történelmi egység csak ekkor vált a monarchia részévé. Addig egy leigázott, elfoglalt népként volt számon tartva. Innentől azonban osztoztunk a K. und K. felelősségében, a vesztes világháború tekintetében is. És bár a Párizs környéki békék még így is lehetetlen igazságtalanságot követtek el a magyarsággal szemben, a látszólagos tény mégis tény marad, hogy a magyarság a monarchia oldalán harcolt. Ezt a kiegyezés nélkül, így nem lehetett volna eladni. A kiegyezésnek volt még egy hozadéka, mégpedig, hogy a közös területekről, többek között Galíciából hatalmas számú idegen áradt a Kárpát-medencébe.

A numerus clausus, majd a zsidótörvények, bár a korszellemtől egyáltalán nem voltak idegenek – például a numerus clausoshoz teljesen hasonló szabályok voltak életben az Egyesült Államokban – a társadalmi feszültségre adott válaszok voltak.

A feszültség lényege Magyarországon három elemből állt. A nincstelenek felemelésének elmaradásából. A középosztály, elsősorban a köznemesi réteg elszegényedéséből és a zsidóság egy jelentős részének felemelkedéséből. Ezen túl katalizátort jelentett, hogy a zsidóságon belüli társadalmi feszültségek eredményeként a zsidóság egy része radikalizálódott és a kommunizmus, valamint a szocializmusok terjesztésének élére állt, továbbá, hogy a lecsúszások és felemelkedések erkölcsileg és akár jogilag is kifogásolhatók voltak.

A társadalmi feszültségek a zsidóság és a többségi társadalom között tehát fennálltak.

Amikor Magyarországon a holokausztról szó esik, akkor lényegében erről a feszültségről esik szó, hogy vajon ez az ellentét jelent-e meg a német elvárásra végrehajtott deportálásokban, és hogy az államszervezet, miután az állam tényszerűen elvesztette szuverenitását, még a német elvárásokat meghaladva is halálba akarta-e küldeni a zsidókat.

(Véleményem szerint mindkét kérdésre nemleges a válasz, de ez most lényegtelen – csorja)

Elméletem szerint a kiegyezés nélkül ezek a kérdések, akárcsak a trianoni tragédia, fel sem vetődhettek volna. A kiegyezés soha nem látott fellendülést okozott rövidtávon, majd soha nem látott tragédiákhoz vezetett.

Most, bár sok tekintetben más a helyzet, mégis megjelent az igény elterjesztése valamiféle új kiegyezésre. Ez a kiegyezés még csak teoretikus, mert az egyik fél, a kétharmad, a társadalom jóval nagyobb részét tudhatja maga mögött, mint az ellenzék. A kiegyezés pártolói azonban már látni vélik a kiegyenlítődés folyamatát és már terjesztik a kiegyezés szükségességét a közvélemény-kutatási adatok ellenére. Vigyázzunk!