vissza a főoldalra

 2014.02.14. 

Munkáink csak akkor válnak hitelessé, ha életünk folyamán tisztességen élünk

Matéria Művészeti Társaság tagjai az anyagelvűséget a spiritualitással ötvözik

Serényi H. Zsigmond festőművész 1937-ben született Szegeden. Festészeti, grafikai tanulmányait 1965-75 között különböző stúdiókban végzi Budapesten, mesterei: Luzsicza Lajos, Kling György, Xantus Gyula. A Magyar Festők Társaságának, a DunapArt Művészeti Egyesületnek, az Art 9- Ferencvárosi Képzőművészek Egyesületének és a Matéria Művészeti Társaság alapító tagja. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi tagja, valamint a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Festő Szakosztályának vezetőségi tagja. Mindig egyéni utakon, külön stílust és formanyelvet alkotva dolgozott. Több tervező grafikusi munkáját részesítették nívódíjban. Budapesten él és dolgozik. Rendszeresen vesz részt országos festészeti tárlatokon a Belvárosi Művészek Társaságával, valamint a DunapArt Művészeti Egyesület művészeivel itthon és külföldön is. 1990-ben tervezett Magyar Környezetbarát Termék védjegy grafikai tervét meghívja a Weimar Bauhaus Intézet „Öko Védjegyek" nemzetközi kiállítására. Alkalmazott grafikával is, többször vett részt grafikai pályázatokon.

Egyéni kiállítások: (1971) IX. ker. Művelődési Központ, Budapest; (1972) Művelődési Központ, Szentendre; (1975) Budapesti Műszaki Egyetem E Galéria, Budapest; (1977) Kassák Művelődési Ház, Budapest; (1978) Fiatal Művészek Klubja, Budapest; (1979) Balatoni Galéria [Orvos Andrással]; (1979)Balatonfüred; Petőfi Művelődési Központ; (1979) Győr ; (1979) Akvarellek, Bástya Galéria, Budapest; (1982) Művelődési Központ, Érd; (1983) Árkád Galéria, Budapest; (1994) Városi Galéria, Hajdúszoboszló; (1994), Collegium Hungaricum, Bécs; (1997) Constellation, Duna Galéria, Budapest; (2000) Bajor Gizi Közösségi Ház, Balatonföldvár; (2000) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest ; (1994) Artotéka Galéria, Budapest ; (1994) Ferencvárosi Pincegaléria, Budapest; (2004) Régi Művésztelepi Galéria, Szentedre; (2005) Bartók 32 Galéria, Budapest; (2006) Városi Galéria, Hajdúböszörmény; (2006) Duna Galéria, Budapest; (2007) Rajz-Művészettörténet Tanszék, Szeged; (2009) Városi Galéria, Pécs; (2009) Klub XIII. Galéria, Budapest; (2010) Art 9 Galéria, Budapest; (2010) Budai Klub Galéria, Budapest; (2013) Art 9Galéria, Budapest. Legközelebb Dunaszerdahelyen állít ki 2014 augusztusában.

Válogatott csoportos kiállításokon vett részt – többek között –Budapesten, Szegeden, Kecskeméten, Szekszárdon, Győrben, Zalaegerszegen, Tatán, Balatonföldváron, Hajdúszoboszlón, Szombathelyen, Keszthelyen, Dunaszerdahelyen, Siklóson, Tübingenben, Milánóban, Bécsben, Frankfurtban, Memmingenben, Immenstadtban, Loburgban, Rómában, Bariban, Carrarában, Mödlingben.

Díjak, elismerések: Színes rajz kiállítás oklevél (1999, ABN AMBRO Bank), Sziget-Szüret Kiállítás Festészeti Díj (1999, Szigetszentmiklós), IX. Táblaképfestészeti Biennálé festészeti díj (2002, Szeged), Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep Káplár Miklós Díj (2005), X. Táblaképfestészeti Biennálé festészeti díj (2006, Szeged), Patak Művészeti Egyesület festészeti díj (2007, Szigetszentmiklós), SALZBURG Ösztöndíj (2008, Főv. Önkormányzat), Somogy Megye Közgyűlése Grafikai díja (2009), III. Ars Pannonica Biennálé, festészeti díj (Szombathely, 2013).

2012-ben jelent meg szerkesztésében és tervezésében a Matéria Művészeti Társaságot bemutató album.

 Életrajzát olvasva látom, hogy igen sok művészeti egyesületnek, társaságnak a tagja. Sokat segít, ha egy képzőművész nem magányos farkasként él, hanem egy csoportnak a tagja?

 –Megalakítottuk az Art 9- Ferencvárosi Képzőművészek Egyesületét és a Ráday utcában működő galériát. Az egyesület fő célja a Budapest IX. kerületében lakó képzőművészek szakmai összefogása, és fórumot kíván biztosítani a képzőművészeti alkotómunka elő segítéséhez, közös és egyéni kiállítások rendezéséhez. A megalakult Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete melynek jogelőzményei arra az időszakra nyúlnak vissza, amikor az állam létrehozta Magyar Népköztársaság Művészeti Alapját. Az Alap tagja volt minden egyes hivatásos magyar alkotóművész. Az Alap tagjai jogszabályban előírt módon csak az Alap közreműködésével, azon keresztül forgalmazhatták alkotásaikat. Az úgynevezett rendszerváltás idején pedig létrehoztuk a Magyar Festők Társaságát, aminek alapító tagja is vagyok. 2008-ban létrehoztuk a Matéria Művészeti Társaságot. A kérdésre válaszolva: nagy erőt ad, ha a művész egy társaságnak a tagja. Egyedül nagyon nehéz érvényesülni a mai képzőművészeti világban. Mindemellett nagyon becsülöm a társaságbeli kollégáimat, mert tudom, hogy művészetük mögött komoly munka áll.

 Nagyon sok külföldi kiállításon vett részt…

 –A bécsi Collegicum Hungaricum meghívására egyhetes tanulmányúton veszek részt, mivel elnyertem 2013-ban a szombathelyi a III. Ars Pannonica Biennálé festészeti díját, amit a bécsi magyar nagykövetségen vettem át. Sajnos a külföldi kiállítások szervezése anyagilag nagyon megterhelő. A magyar festőművészek egyik nagy problémája, hogy forrás hiányában kevés külföldi kiállításon tudnak részt venni. Természetesen pályázatokon lehet részt venni, de azok kimenetele bizonytalan. Ma szinte minden a pénzről szól, és az Iparművészeti Főiskola hiába képez művészmenedzsereket, alig lehet velük találkozni. A művészettörténészek – tisztelet a kivételnek – pedig nem látogatják a műtermeket.

 Ön és társai nonfiguratív műveket alkotnak. Ha olyan művészekkel beszélek, akik figurális alkotásokat hoznak létre, azt mondják, hogy a művészeti írók, a művészettörténészek éppen a nonfiguratívokat támogatják.

 –Amennyiben a fővárosi kiállításokat vizsgáljuk, láthatjuk, nem sok olyan tárlat nyílt meg, melyen geometrikus, vagy absztrakt műveket nézhet meg a közönség. Ezeket a kiállításokat kevesen látogatják, mert többen úgy vélik, hogy a magyar festészet a XIX. században véget ért. Külföldön a belterjes figurális művészettel elvétve lehet találkozni, mert azt érzem, és vallom is, hogy a jövő képzőművészetének nem ez az útja. A figurális festészet a XIX. század végére elérte a csúcsát, s utána jött az úgynevezett geometrikus festészet és szobrászat, ami már a múlt század eleje óta létezett Magyarországon. Így Kassák, Vasarely és Moholy-Nagy műveit megismerték Nyugaton is.

 Azt mondja, hogy külföldön már a figurális művészet szinte bukásra van ítélve. De muszáj-e nekünk a Nyugatot utánozni?

 –Szó sincs utánzásról. A műtermemben látható alkotások mögött körülbelül 40 évnyi útkeresés, művészeti folyamat húzódik. Végig kellett mennem a magam útján, hogy ne váljon hiteltelenné a munkásságom. Művészeti hitvallásomban is hirdetem azt, hogy az a munka, amit életünk folyamán vállalunk és művelünk, csak akkor válik hitelessé, ha mindvégig tisztességes életet élünk. Művészi életben a tisztességes élet éppen nem az utánzásról szól, hanem arról, hogy az alkotó a saját véleményét vigye bele a műveibe. Ekkor válik egyéniséggé a művész, s így ha meglátják a képeit, akkor személyéhez tudják kapcsolni.

 Bizonyára ezért írják önről, hogy „mindig egyéni utakon, külön stílust és formanyelvet alkotva dolgozott”.

 –Igen, ez mindig is így volt, ez jellemzi alkotói tevékenységemet. Nem csak művészeti szinten, hanem a mindennapokban is tisztességesen kell élni. Erre egy példa az, hogy társaimmal együtt tiszta szívvel, akaraterővel és lendülettel vettünk részt az 1956-os forradalomban. Ma pedig azt vesszük észre, hogy sokan el akarják bagatellizálni a magyar nép dicsőséges forradalmát. Illetve olyanok is ki akarják sajátítani a forradalmat, akiknek ahhoz nincs meg az erkölcsi alapjuk. Lapjuk alapítóját, Csurka Istvánt tisztességes, becsületes embernek ismertem meg beszélgetéseink alkalmával: ő sokszor előre látta a politikában a jövőt, és mindig a magyar társadalom szabadságát tartotta fontosnak. A forradalomra visszatérve: az 1950-es években kézilabdáztam az Elektromosban, NB I-es játékos voltam, és október 23-án éppen edzésnapunk volt. A Margit-hídnál összegyűlt sokasággal én is a Rádió épületéhez mentem. s mire odaértünk, megbukott a kommunista rendszer. Az jelentette a gondot, hogy a dicsőséges forradalomnak nem volt vezetője, de akik részt vettek a harcokban tisztán látták, hogy a Rákosi-rendszer nem maradhat fenn. 1956-ban értettem meg, hogy milyen lehetett valójában az 1948-os forradalom. Akkor még nem is gondoltam arra, hogy festészettel foglalkozzam, de mégis megéreztem azt a valódi szabadságot, ami később kihatott művészi munkásságomra is.

 A Ferencvárosi Pincegalériában lévő kiállításomat betiltották a ’70-es években

 Került életveszélyes helyzetbe is?

 –A Kossuth térre direkt odacsalták a fegyvertelen tüntetőket. Ott felálltam a Rákóczi-szobor talapzatára, hogy jobban lássam az eseményeket, de hirtelen három oldalról géppuskatűz zúdult a gyülekezőkre. Sikerült befutnom a Földművelési Minisztérium árkádjai alá, lehasaltam a földre, és szemtanúja voltam a kegyetlen mészárlásnak. Olyanokért áldoztuk föl magunkat, akik az ablakból nézték, miként lövik a forradalmárokat. A szabadságharc elbukott, mert a hazaárulók a szovjetek oldalára álltak. Mindezt nem tudom elfelejteni. Jó keresztény vagyok, de megbocsátani ezért a kommunistáknak sosem fogok, már csak azért sem, mert nem kértek soha a magyar néptől bocsánatot. A forradalom leverése után pedig nagyon kellett arra vigyázni, hogy kinek mit mond az ember, mert tudtunk a besúgóhálózat létezéséről. Voltak olyan kollégáim, akik a belügy kötelékében dolgoztak, s akiknek megengedték, hogy kiállítsanak külföldön már a ’60-as években is. Az Aczél-féle „három t”-rendszerben én a ’70-es években a tűrt kategóriába tartoztam, így lehetett kiállításom a Fiatal Művészek Klubjában, de már a Ferencvárosi Pincegalériában lévő kiállításomat betiltotta a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Lektorátus igazgatója. Semmilyen támogatásban nem részesültem. Az akkori időre jellemző volt az úgynevezett képcsarnoki festészet, amiben nem vettem részt.

 Akkor miből tudott megélni?

 –Kénytelen voltam alkalmazott grafikával foglalkozni, mert úgy vélem, hogy az ember a művészetét nem válthatja pénzre, de a tehetségét már igen. Így a reklámgrafika területén dolgoztam. Akkor figyeltem föl arra, hogy a korrupció nem csak a kapitalista társadalmakra jellemző. Ha viszont egy munkát elvállaltam, azt mindig a legmagasabb színvonalon akartam elvégezni. Most is így vagyok a saját művészetemmel. S hogy miként lehetett az alkalmazott grafikából megélnem? Több jelentős ipari cég arculattervét terveztem. Így az1990-es években Magyar Környezetbarát Termék védjegyet, amivel nap mint nap találkozhatunk, a Magyar Borakadémia és Magyar Mérnöki Kamara arculattervét. Voltak, akik pártvonalon sok tervezési munkához jutottak, de én erre nem voltam hajlandó, ezért a Kádár-rendszerben sosem kértek fel politikai jellegű munkák tervezésére.

 A munkája mellett tudott a festészettel is foglalkozni?

 –Tudtam, és az az érdekes, elképzelhető, hogy éppen az alkalmazott grafikai munkáim hatása segített a geometrikus művészet kiteljesedésében.

 Visszatekintve eddigi pályájára, időközben új utakat is keresett?

 –Általában tíz évente rájövök bizonyos újabb festészeti megoldásokra, melyek gazdagabbá teszik művészetemet. Ez szinte minden valódi művészre igaz – mindegy, hogy természetelvű, nonfiguratív, vagy geometrikus művészet képviselője. Ahogy korosabb, tapasztaltabb leszek, úgy műveimben törekszem a gondolatok tiszta megfogalmazására. Fiatalon elsősorban a magyarországi mesterek művészete volt rám hatással, de megpróbáltam a nyugati elvontabb művészettel foglalkozó mestereket is megismerni. Lehetőségem nyílt a ’60-as években hozzájutni a müncheni Michel Seuphor „ Abstrakt Malerie” című évkönyvhöz, ami által szinte az egész világ modern festészete elém tárult. Akkor vettem észre, hogy legalább 80 éves lemaradásban vagyunk a nyugati művészeti felfogáshoz képest.

 Előfordul, hogy egy kiállítás alkalmából megveszik a képeit?

 –Erre nem sok példát tudok mondani, mert nagyon alacsony a vásárlóerő. Régebben is inkább a színházat, a hangversenyt, a mozit választották az emberek, minthogy műtárgyakat vásároljanak.

 Több képén fehér alapon fehér vonalak láthatók. Mi a lényege a fehér színnek?

 –A fehérben minden más szín is benne foglaltatik, és mint festői tér vált számomra izgalmassá. Megfigyeltem a korábbi fehér vászonra készített tiszta fehér képeimet, rájöttem, hogy tudat alatt ezek a népművészetet magukba foglalják, gondoljunk csak az erdélyi, a széki varrottasokra, amikor fehér vásznakra fehér dombor -motívumokat varrnak. Mindezek a képek hosszú évek alatt érlelődtek meg bennem igen sok ceruza-vázlat elkészítése alapján.

 Mit gondol, ezeket a műveket mennyire nehéz befogadni a nézőknek?

 –Azt tudom, hogy nem könnyű ezeknek a műveknek a befogadása, de ennek az oka egyrészt az oktatásban keresendő. Minél több alkalommal vinni kéne a gyerekeket kiállításokra és múzeumokba, hogy élvezettel nézzék a különböző műtárgyakat. Meg kell említenem, hogy korunkban a látás kultúrája alacsony szinten áll… Gondoljunk bele, hogy Bartók Béla zenéjét sem érzik át sokan, vagy azon kortárs zeneműveket sem, melyekben az indulatok és a nyugalmak váltakozását figyelhetjük meg. Városban nevelkedtem, így meghatározó volt számomra a geometrikus formavilág. Aki a természetben él, hegyek, folyók között, annak a lelkületébe pedig az organikus világ képe épül be.

 Kompozícióim mindig vertikális rendszerben készülnek, ami abszolút nyugalmat jelképez

 Mi vezette rá arra, hogy olyan alkotásokat hozzon létre, melyek „kilépnek” a síkból?

 –Az 1990-es évek végétől kezdtem el úgynevezett gyűrtvászon képeket készíteni. Ezekben benne van bizonyos konstruktív világ – a függőlegesek és a vízszintesek – és a gyűrt vászonnak az organikus, érdekes problematikája. Később mindez letisztult, s megjelentek a képeimen a finom, különböző vastagságú pamutfonalakból készülő kompozíciók. Így arra törekedtem, hogy a fehér síkból „megszülessen” a geometrikus formavilág. A fonalak gömbfelületként jelentkeznek, aminek a tetején jelentkező csúcsfény van, s alatta erőteljes és átmenetes a vetett árnyék. Így a fény segítségével a felületen lévő fonalrendszer izgalmas képi látványt nyújt. Kompozícióim mindig vertikális rendszerben készülnek, ami egy abszolút nyugalmat jelképez, de a képeken belüli geometrikus formák érintkezési pontjai dinamikus erőt sugároznak. Képeimen használom a négyzetet, a rombuszt, a háromszöget, s tudjuk, hogy egy háromszög formájával a legerőteljesebb indulatokat hordozza, valamint szakrális jellege is van, mert az Atya-Fiú-Szentlélek hármasságát hordozza, ugyanakkor tengelye körül forgatva köralakot képez, melyben a napmotívum is benne található. Így ez lehet, az igazi modern szakrális képzőművészet. A Szent Imre –templom szakrális festészeti kiállításán szerepelt két művem, s nagyon jól beleilleszkedtek a térbe.

 Tulajdonképpen mi ezeknek a képeknek a legfőbb jellemzői?

 –A képek anyagból tevődnek össze vászonból, fonalból és festékből. A Matéria Művészeti Társaságot olyan professzionális művészekből hoztuk létre, akik hivatásszerűen foglalkoznak azzal a problémával, amikor valamilyen síkból kilép az anyag. Mindezzel már az 1910-es években is foglalkoztak a művészek, s így jött létre korunk érzékeny relief kultúrája.

 A materia, latin szó, magyarul anyagot jelent. Ez az anyag szembe áll a szellemiséggel, vagy éppen egyfajta szellemiséget közvetít?

 –Az anyagnak szellemiséget kell közvetítenie. Mi az anyagelvűséget a spiritualitással ötvözzük. Mint már említettem műveimben különböző vastagságú pamutfonalakat építek be, amikkel képeim finomságát is jelzem. Azt is tudni kell, hogy a térnek is van anatómiája, ezért nem mindegy, hogy mi helyezkedik el egy adott téren belül. Ezért fontos az, hogy egyazon szellemiségű művészek alkotásai legyenek kiállítva egy galériában. A társaságunk tagjainak alkotásai kiállításonként más-más gondolatokat ébresztenek a nézőben, mert a természet nagy áttételezése az, amit mi művelünk.

 Mi jellemzi az alkotói folyamatát?

 –Napi 4-5 órát töltök el ceruza-vázlatok rajzolásával, majd alapos mérlegelés után kiválasztom azt a kompozíciót, amit, úgy gondolok, hogy olyan erővel bír, amit érdemes alkotássá nemesíteni.. A műtermem is ad bizonyos ihletettséget, hiszen az ott lévő, elkészült képeimet nézve tudom eldönteni azt, hogy azok valóban időtállóak-e, és, ha azok, akkor utána fontosak az ezek alapján felsejlő kompozíciós megoldások. Lassan készülnek el műveim, mert meg kell, hogy érlelődjenek a kompozíciók ahhoz, hogy kivitelezésre kerüljenek. Elmondható, hogy nagyon szigorú kritikusa vagyok magamnak. A nem megfelelő, félig kész munkák műtermemből nem kerülhetnek a különböző kiállításokra.

 Ma rengeteg stílus él egymás mellett. Több stílusban alkot a hazai művésztársadalom. A képpiac mutatja, hogy a legegyértelműbben néven nevezhető giccstől kezdve az igényes, komoly művészi produktumokig minden megtalálható. Ez nem okozhat-e zűrzavart a néző szemében?

 –Ha a néző megfelelő képzettséggel, fogékonysággal áll egy műalkotás elé, akkor ez nem okoz számára zavart. Ellenkező esetben érthetetlen számára az, hogy ennyi stílus él egymás mellett. Éppen ezért szükséges az, amit mondtam, hogy múzeumokba, kiállítótermekbe vigyük minél gyakrabban a gyermekeket. Az is gond, ha csak tájképeket mutatnak a tanulóknak, és arról nem beszélnek, miként lehet absztrahálni egy tájat, egy fát, agy egy tárgyat, mert talán erre a tanárok sincsenek fölkészítve. Jó lenne, ha már a 14-15 éves diákok számára tanítanák a fotózást, hiszen a kép komponálása hozzávezeti a képzőművészethez a gyerekeket. De mivel, amint már említettem, a művészettörténészek nem látogatják a műtermeket, ezért az föl sem vetődik, hogy azt mondanák a művésznek: rendezek a műveiből egy kiállítást, ahová meghívjuk az iskolák diákjait. Ezért is figyelhető meg az, hogy a kiállítás megnyitókon elenyésző a fiatalok száma, s a megnyitó rendezvényt követően szinte senki nem megy be a galériákba. Mindez nem a művész hibája. Tudatosítani kell mindenkiben, hogy egy nemzet nagysága a kultúráján keresztül mérhető, s Magyarországnak igen neves művészei voltak és vannak. Ne azt nézzük, hogy egy művel mennyit lehet keresni. A XX. század elejének nagy magyar alkotói sem erre figyeltek, s mégis műveik nemzetközi hírnévre tettek szert.

 Ma már nem kell semmiféle „jogosítvány" ahhoz, hogy valaki a műtárgypiacra vigye az alkotásait. Így aztán boldog-boldogtalan megpróbálkozik vele. Ezért is lényeges a szakmai igényesség?

 –Akit nem köt valamiféle szakmai igényesség, a hovatartozás felelőssége, a tisztességes életmód, az bármit hajlandó produkálni, vagy lemásolni. De nézzünk csak végig a budapesti belváros portáljain, kirakatain. A legtöbbjük környezetromboló, és így rossz irányban befolyásolják a vizuális kultúránkat. Mert egy üzlet portálja is ugyanolyan köztéri mű, mint egy kiállított festmény, szobor, grafika vagy egyéb műtárgy.

 Az a szép, amely minden korszak esztétikai igényét kielégíti

 Létezik a művészetben a szép, mint esztétikai kategória?

 –Az a szép, amely minden korszak esztétikai igényét kielégíti, hiszen mindenkiben benne van a szépérzék. Tehát létezik ez a kategória.

 Egyesek szerint az a szép, ha valaki kirak egy csendéletet, ami három-négy gyümölcsöt ábrázol.

 –A jó csendélet –ami szakmai teljességet hordoz– is lehet szép. A szép a tökéletes alkotást jelenti, ami formájában, arányaiban, színeiben semmilyen kivetni valót nem tartalmaz. A képek megfestése tanulható, azt viszont nem lehet senkinek sem megtanítani, miként lehet művészi alkotást készíteni. A művészetre vagy ráviszi az egyes személyt a belső affinitása, hite, szorgalma, igényessége, vagy nem. Ha nem, akkor nem művészről beszélhetünk, hanem legfeljebb egy tehetséges festőről, vagy epigonról, aki átveszi a mesterei szokásait, stílusát. Sokat lehet tanulni a nagy mesterektől, de az nem jelenti azt, hogy aki ezt teszi ,szintén nagy mesterré válik. Azok az igazi művészek, akik tudnak újat alkotni, akik egyéniségek, akik képesek olyan dolgokat adni, ami megszépíti épített környezetünket, az életünket, azáltal tökéletesebbé lesz tőle a világ.