vissza a főoldalra

 2014.02.14. 

Csorja Gergely: Együtt vagy külön?

Alekszandr Szolzsenyicin nagyszabású munkája az Együtt (Oroszok és zsidók a cári birodalomban és a Szovjetunióban) természetesen antiszemitának minősíttetett. A minősítés oka, hogy az orosz–zsidó együttélés konfliktusaiban nem kizárólag az oroszokat jelölte meg felelősnek. A magyar-zsidó együttélésről ilyen mélységű és ennyire megalapozott objektív munka még nem született.

A Magyar Tudományos Akadémia valami kideríthetetlen okból támogatta és kiadta Hernádi Miklós Együtt vagy külön, magyar–zsidó együttélés a szociológus szemével című könyvét. A könyv lényegében Hernádi korábban, 1989-től írt és megjelent cikkeit, esszéit, tanulmányait tartalmazza és ez a mostani kötetcím talán Szolzsenyicin munkájára is utal. Érdemtelenül.

Hernádi írásai az előszó ellenére sem tekinthetők tisztán szociológiai jellegű írásoknak. Elsősorban azért nem, mert a szerző kísérletet sem tesz a címben megfogalmazott kérdés legalább két oldalról történő megközelítésére. A könyvben írásról írásra lényegében csak a zsidó, vagy a zsidó rettegés alapállapotát indokoló zsidóellenes nézőpont jelenik meg, pontosabban arra történik kísérlet, hogy a lehető leginkább bizonyítva legyen az előszóban rögzített axióma:

Akár van sapkája a magyar zsidónak, akár nincs, mindenképp megkapja a maga büntetését – fordíthatjuk le közbeszédre a történeti megfigyelést. Finomabban ezt úgy lehet kifejezni, hogy mind a hasonulás, mind a különbözés óhatatlanul nem autentikus viselkedéseket generál, amelyek visszatetszők lehetnek akár az indító, akár a megcélzott közösség szemében. Annyi bizonyos, hogy a hasonuló zsidó már más, mint nem hasonuló társai, miközben – ezt mutatja a története – továbbra is más marad, mint a megközelíteni próbált nem zsidó közösség. Kétszeres a mássága. Ha viszont megmarad a nem zsidóktól mért különbözésében, egyszeres lesz csak a különbözése, mert legalább zsidó társaitól nem különül el, miközben talán nem kell nagyobb büntetésre számítania, mint annak, aki hasonulni próbál.

Ez az alapvetés lényegében meghatározza az egész munkát és tulajdonképpen itt be is fejezhetnénk a további kutakodást. Egyszerűen erről a pontról nincs értelme semmiféle feltáró elemzést végezni. Itt ugyanis már az elemzés végénél tartunk. A hipotézis tehát, hogy a magyar zsidó mindenképpen, eleve kiszolgáltatott, vesztes, támadott helyzetben van maga a végkövetkeztetés is. A közben lévő kettőszáz valahány oldal csak töltelék.

Ez persze nem csak Hernádi, de lényegében a témával foglalkozó összes mérvadó elemző módszere. Annak ellenére, hogy a zsidóság ilyen értelmű hátrányos helyzetét Magyarországon lényegében semmi sem bizonyítja a kiegyezés óta, természetesen a második világháborúval kezdődő cezúra kivételével. Magyarországon nem volt lényegi pogrom, ellentétben mondjuk a román hatóságok által végrehajtott 15 000 áldozatot követelő jászvásári vérengzéssel. Az 1941-es vagy az 1944-től megvalósuló kiutasítások és deportálások teljesen más, nem pogrom jellegűek voltak, de erről később. A mérvadó elemzők azonban ennek ellenére következetesen eljutnak az üldözött magyar zsidó képéhez, akit végeredményben a többségi társadalom kitaszít, akinek bizony még ma is félnie kell. Amint látjuk, a tautológia ilyen mérvű használata csak itt, a zsidóságról szóló szociológiai, kulturális antropológiai elemzésekben megengedett, sőt kötelező.

Hernádi munkája azonban más, komoly csúsztatásokat, sőt valótlanságokat is tartalmaz. Az egyik legdurvább és minket személyesen is érintő hazugság a következő:

Pedig a hatvanas évektől kezdve – Ungvári az 56 után börtönre ítélt zsidó írókkal csípi el a fonalat – egész rajra való új zsidó író jelentkezett Konrád Györgytől Moldova Györgyig, Láng Györgytől Mezei Andrásig, Fejes Endrétől Sándor Ivánig, Kertész Imrétől Ember Máriáig, Kardos G. Györgytől Eörsi Istvánig, Kertész Ákostól Orbán Ottóig, Gera Györgytől a fiatalabb Spiró Györgyig, Dalos Györgyig, Kornis Mihályig vagy Vámos Miklósig, és a listát még bízvást folytathatnám. A Lukács-iskola, a magyar film, a szociológia, a szociográfia, a történetírás, a közgazdaság vagy a pszichológia hatvanas évekbeli felvirágzása is zsidó tanulmányírók egész raját dobta a „csillapított”, de azért eltéveszthetetlen magyarországi reformmozgalmak élvonalába. (Ahogy a prágai tavaszt és a lengyelországi Szolidaritás mozgalmat is jelentős zsidó részvétel jellemezte.) Aczél György „húzd meg, ereszd meg” kultúrpolitikájának védőszárnyai alatt valóságos reformkora jött el az irodalmi, művészeti és társadalomkritikai gondolkodásnak, méghozzá nem csekély részben zsidó értelmiségiek részvételével.

E reformkor nemezisének egy olyan árulás bizonyult (a hatalom közelébe kerülő Csurka és Csoóri hirtelen és agresszív elfordulására gondolok a zsidó reformertársaktól), mint amilyen a Nyugat testvéri magyar–zsidó együttmunkálkodását zilálta szét 1920-tól.

Csurka és Csóori került nyilván a hatalom közelébe és nem Pető Iván, Bauer Tamás és a többiek, akik az első adandó alkalommal összeálltak az utódpárttal. Ez a kijelentés nem szociológiai, tudományos vagy szakmai kérdés, hanem egyszerűen hazugság.

Mint ahogy bár lényegesen enyhébb, de szintén kifogásolható álláspont, hogy Itt (mármint Magyarországon – Csorja) jobbára zsidók végezték el, a törzsökös magyarságot is gazdagítva, másokkal karöltve a gazdaság modernizálását. (Most nem beszélek a honi néprajz, nyelvészet, sajtó, jogelmélet, népegészségügy, filozófia, szociológia, filmművészet stb. útnak indításáról.) A gazdasághoz rámenősség, eltökéltség és persze finesz is kelletik.

Ez a kitétel azt a nyilvánvaló és szociológus szemmel talán észlelhető tényt kívánja bagatellizálni, hogy a kiegyezés utáni konjunktúrában a zsidó tőkés réteg soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult, miközben a magyar társadalom meghatározó kisbirtokosi rétege jórészt elszegényedett, a jelentős zsellér réteg pedig tovább nyomorgott. A sajtó és bizonyos tudományterületek meghatározó csoportja 1910-re lényegében a zsidóságból került ki. És bármennyire is tetszetős az az elképzelés, hogy a zsidók jobban tanultak, tehetségesebbek, okosabbak voltak, a valóság ennél azért árnyaltabb. Azok a társadalmi feszültségek, mely a zsidók és nem zsidók között keletkeztek reálisan nem tekinthetők az ártatlan zsidóság és a gonosz többségi társadalom ellentéteinek. Ilyen társadalmi ellentétek ugyanis nem léteznek. A zsidóság térfoglalása egyénenként természetesen érthető, ki ne akarna gazdagodni, diplomát szerezni, tudományos karriert befutni, de összességében óhatatlanul is feszültséget szül. Tényként kezelhetjük, hogy a zsidóságon belül az esetleges önkorlátozás lehetősége fel sem vetődött, mint ahogy a témával foglalkozó mérvadónak kikiáltott szerzők még csak fel sem említik ezt a kérdést. Ugyanis az esetleges zsidó önkorlátozás kérdése, már önmagában megkapja az antiszemita jelzőt.

A zsidónak mint felforgató ellendrukkernek a képe szertefoszlik, ha a szociológiai valóságot tekintjük. (Persze, érdekel még bárkit is a valóság?) A keresztény értékek hangoztatása zsidó szempontból sem lehet visszás, ha a közerkölcsök javulását hozza. (Meg azért sem, mert ezen értékek kidolgozásában a zsidóságnak is volt némi része.) A kommunizmussal való szakítás zsidó szempontból sem lehet fenyegető, ha ez nem a zsidóüldözés fedőneve lesz, hanem hitvány érdekemberek félreállítása. Ne feledjük, a magyar zsidóság sohasem vállalt érzelmi közösséget Rákosiékkal. Kádárékkal sem. Azok sem vele. Annál inkább Kossuthtal, Adyval, Nagy Imrével. A zsidóságnak nem csak dicsőségtáblája, szégyentáblája is van, és az utóbbira rákerült tagjainak lefokozását maga is sürgeti – ha ezeknek felelős tettei, nem pedig véletlen ősei kerülnek pellengérre – írja Hernádi.

Bizony, bizony. Csakhogy miközben a magyar zsidóság egy részének deportálásáért, a végeredményben német utasításra, német megszállás alatt történt deportálás tényéért a magyar államnak, minden magyar közéleti tényezőnek, és tulajdonképpen minden magyar embernek vezekelnie és nem mellesleg fizetnie kell, addig a zsidóság köreiből kikerült bűnösök, akik a Vörös Hadsereg árnyékában leszámoltak a magyar középosztállyal, akiknek vér tapad a kezükhöz, zsidó oldalról el vannak intézve annyival, hogy a magyar zsidóság sohasem vállalt érzelmi közösséget Rákosiékkal.

Rendben, de akkor azt se feledjük, hogy a magyarság sohasem vállalt érzelmi közösséget a vagonírozásban résztvevő csendőrökkel vagy a nyilas csürhével. A nyilasok által a Nemzetőrségből átalakított ún. KISKÁ tagjai közül sokan, többek között a nagybátyám, 1944-ben Budapesten fegyveres harcot folytattak a nyilasok, majd később az oroszok ellen is.

Készséggel vállalom az erkölcsi felelősséget a magyarok által elkövetett bűnökért, akár egyetlen nyilas vagy csendőr által elkövetett zsidóellenes bűntettért. De akkor a zsidóság is vállalja az erkölcsi felelősséget Rákosiért, Péter Gáborért, Himler Mártonért, Gerő Ernőért és a többi véreskezű zsidó gyilkosért. Akkor a zsidó szervezetek is vezekeljenek, vegyenek részt a kommunizmus áldozatainak emléknapján, és tegyék nyilvánvalóvá, hogy bár nem vállalnak érzelmi közösséget a bűnösökkel, de mégis kötelességüknek tartják a magyar nemzet megkövetését.