vissza a főoldalra

 

 

 2014.02.21. 

Szeretettel gondolok erre a „kegyetlen pályára”

Ma már sok kollegámnál a művészi alakításnál fontosabb az önmenedzselés

Halász Aranka színművésznő Dorogon született. 1970-ben végzett a Fővárosi Operettszínház Zenés Színészképző Stúdiójában. Utána egy-egy évet a brüsszeli Manhattan és a debreceni Csokonai Színházban töltött. 1972-től 1995-ig a Budapesti Operettszínház tagja, ahol karakter szerepekben lépett föl. Vendégként szerepelt a Rock és Musical Színház, a Karinthy Színház és a Békéscsabai Jókai Színház produkcióiban is. Jelenleg a Turay Ida Színház tagja. Nagyon sokat szinkronizál.

Fontosabb szerepei: Rosalia (Bernstein: West Side Story), Iboly (Csemer Géza: Piros karaván), Muskátné (Molnár Ferenc: Liliom), Cejtel, Golde (Jerry Bock—Sheldon Harnick—Joseph Stein: Hegedűs a háztetőn), Róza (Kellér Dezső, Horváth Jenő, Szenes Iván: A szabin nők elrablása), Schneider kisasszony (Joe Masteroff, John Kander, Fred Ebb: Kabaré), Galambosné (Csiki Gergely: A nagymama), Marcellina (Mozart: Figaro lakodalma), Mária nővér (Rodgers- Hammerstein – Kostal: A muzsika hangja), Morton mama (John Kander - Fred Ebb: Chicago), Beszédtanár (Lennie Hayton- Arthur Freed: Ének az esőben), Marosiné (Molnár Ferenc: A doktor úr), Boszorkány (Kacsoh: János vitéz), Celestin (Ábrahám Pál: Bál a Savoyban), Schlumbergerné (Kálmán: Cirkuszhercegnő), Grófnő (Kálmán: Cigányprímás), Holle anyó (Grimm testvérek-Pozsgai Zsolt: Holle anyó), Mama, Vénasszony, Anya, Hölgy (Gárdonyi: Hosszúhajú veszedelem), Illésházy Agatha grófnő (Huszka: Lili bárónő), Fruzsina (Magyar menyegző – Stanislaw Wyspianski műve nyomán), Lotti néni (Kálmán: Marica grófnő), Rózsi (Hámos-Vajda: Mici nini két élete), Lerat asszony / Gaga (Kocsák-Miklós: Nana), Augustine (R. Thomas: Nyolc nő), De Valmonté hercegnő (Szentirmai - Bradányi –Feydeau: Osztrigás Mici), Barchet asszony (Jean Poiret: Őrült nők ketrece).

 Művésznő Dorogon született, majd Tatabányán töltötte gyermekéveit. Mi volt az a motivációs tényező, ami a színpad világa felé irányította?

 –Ezt nagyon nehéz megmagyarázni, hiszen mindenki bizonyos készségekkel születik. Valószínűleg a génjeimben hordoztam a művészetet, mert apai nagyszüleim ekhós szekeres komédiások voltak. Már általános iskolás koromban felléptem különböző ünnepségeken, versmondó versenyeken vettem részt, tagja voltam az énekkarnak is.

 Mi volt az első színházi élménye?

 –Keresztapám – anyai nagymamám testvére – az Operaház zenekarának első fuvolistája volt, keresztmamám pedig a kórusban énekelt. A Pillangókisasszonyt láttam először az akkori Városi – most Erkel – Színházban. Emlékszem, hogy a színpad két oldalán volt egy –egy mélyedés, és a lépcsőkön jöttek föl az első felvonásban a gésák a napernyőjükkel. Keresztapám föl is hívta rá a figyelmemet, hogy ő játssza a szólót. Láttam a János vitézt is –évekkel később ebben a darabban a boszorkányt játszottam. Később édesanyám bérletet vett, így jártunk az Operába, a Radnóti Színpadra – érdekes módon az Operettszínház előadásait nem tekintettük meg. De a rádióközvetítésekből több operettet hallottam. Nagyon szerettem, mikor a bemondó halkan közölte, hogy mi történik a színpadon. Így elhatároztam, hogy színésznő leszek. Az érettségi évében jelentkeztem a Színművészetire és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába is, mert nagyon jó hangi adottsággal áldott meg az Úr. Osztályfőnököm viszont azt mondta, hogy : „Halász, maga nem is akar továbbtanulni.” Ezzel derogálta a színi pályát.

 Pedig többen azt mondják, hogy régebben sokkal nagyobb volt a színészek társadalmi megbecsültsége.

 –Véleményem szerint ez nem így van, mert ahogy jelenünkben, akkor is a média volt az úr. Akiket láthattak a filmekben, akik főszerepeket játszottak a színházakban, azokat megbecsülték, de a kezdő színészeknek semmilyen presztízsük nem volt. Akkoriban nagyon erős hierarchia uralkodott a színházakban, ’oly annyira, hogy kezdőként nem is mertünk szóba állni az idősebb színészekkel. Csak akkor lehetett egy idősebb színész mellé leülni, ha ő invitált az asztalához. Ma már ott tartunk, hogy egy kezdő színészecske bejön a szinkronstúdióba, ismeretlenül, flegmán letegez. Mindez mutatja, hogy mennyire más volt akkor, mint most a színészek közti viszony.

 Felvették a konzervatóriumba?

 –Mivel a főiskolán a harmadik „rostára” már nem hívtak be, ezért ezután a Színművészeti már nem érdekelt, hiszen a zeneművészeti szakközépiskolába már felvételt nyertem. A szakiskolában csak négy évet végeztem el, mert olyan anyagi körülmények között élt a családunk, hogy a tanulás mellett dolgoznom kellett. De nem adtam föl az álmaimat. Olvastam, hogy a Magyar Rádió Könnyűzenei Osztálya fölvételt hirdet. Jelentkeztem, s azonnal fölvettek, majd az Országos Szórakoztatózenei Központ A-kategóriás fellépési engedélyt adott számomra. Így sok helyen fölléphettem, s ezért tudtam szüleimet anyagilag támogatni, bár nevetséges gázsikat kaptunk. Latabár Kálmán akkor 1000 forintot kapott egy fellépésért, én pedig kezdőként 100 forintot. Nem is az én fizetésem volt relatív kevés, hanem a Latabáré.

 Beneveztek az 1968-as táncdalfesztiválra

 Melyik számot énekelte először a Rádióban?

 –Azt a dalt, amivel beneveztek az 1968-as táncdalfesztiválra, a címe Egy régi monda, s a szerzői pedig Bágya András és G. Dénes György voltak.

 Nem volt lámpaláza?

 –Természetesen izgultam, volt bennem egy egészséges, előre vivő drukk, de sosem volt a színpadon lámpalázam. Ezután hirdetésben olvastam, hogy az Operettszínház stúdiója felvételt hirdet. Jelentkeztem, és rögtön fölvettek. A Színház-és Filmművészeti Főiskolán a ’60-as évek végén nem indult zenés szak, és ezért döntött úgy Vámos László, a Fővárosi Operettszínház akkori főrendezője, hogy elindítja a színház Zenés Színészképző Stúdióját. Vámos tanár úr a felvételin mondta nekem: „el kell döntenie, hogy táncdalénekes szeretne lenni, vagy színésznő.” Az utóbbi mellett döntöttem, pedig akkor már igen jól kerestem az ORI által szervezett rendezvényeken. A mesterséget remek tanároktól tanulhattam. Montágh Imre volt a beszédtanárunk, Szilágyi Bea a játékmesterünk, Bogár Richárd pedig a táncmesterünk. A tanulmányok alatt statisztálnunk kellett, s néha kaptunk egy-egy mondatos szerepeket. Azokban az években mutattuk be a West Side Storyt, az volt az első szerepem 1969-ben. A darabban – többek között – Galambos Erzsi és Farkas Bálint partnereként léptem színpadra. Majd azt követték a musicalek. Ezért néha csodálkozom azon, amikor jelenleg a musicalekről beszélünk, akkor ezeket, a ’70-es évekbeli darabokat egyszerűen negligálják. Úgy tesznek, mintha azok nem is lettek volna. A következő nagy szerepem az Operettszínházban a Hegedűs a háztetőnben volt 1973-ban. Az utóbbiban először a legidősebb lányt, Cejtelt játszottam. Miután Aczél elvtárs nem engedte ezt a darabot játszani, szilenciumra lett a mű téve. Mikor már újra elő lehetett adni, 1984-ben, akkor már a mamát, Goldét alakítottam. Majd ezt követte a Piros karaván Ibolyája, és a Pippin, amiben egy idős madámként jelentem meg a színpadon. Mindkét darabnak óriási sikere volt. A Liliom megzenésített változatában Muskátné voltam, a Kabaréban pedig Schneider kisasszonyt játszottam. Az utóbbi musicalben Feleki Kamill partnere lehettem. Feleki megtanított a színpad igazságára, s ezt a tudást a mai napig kamatoztatom. Amikor Oberfrank Géza lett a zeneigazgató, 1981-ben bemutattuk Mozart Figaró lakodalmát, amiben Marcellinát alakíthattam, s végre énekelhettem! Nagyon sokat jártunk vidékre, és akkor felléphettem a Latabár-fivérekkel is. A gálaesteken pedig szavaltam és sanzonokat is énekeltem. Rengeteg operettben léptem föl az Operettszínházban – 25 év alatt több mint 40 alakításom volt - , s mikor a Turay Ida Színházhoz kerültem, akkor azokra a szerepekre hívtak meg, amiket már a Nagymező utcai teátrumban eljátszottam.

 A brüsszeli Manhattan Színházban egy magyar cigánylányt játszottam

 Elvégezte az Operettszínház Stúdióját, majd egy évig brüsszeli Manhattan Színházban játszott.

 –Ami akkor derékba is törte a pályámat…Egy tenorista, bonviván volt akkor a szerelmem, és ismeretségein keresztül elintézte, hogy meghallgassanak minket egy bécsi kabarészínházban. Nagy sikere volt a produkciónknak, így az egyik impresszárió kivitt minket Brüsszelbe. Viszont lejárt az egy hónapos szabadságunk, és ezért írtunk az akkori igazgatónak, hogy adjon nekünk pár hét fizetés nélküli szabadságot, mert külföldi szerződést kaptunk. Ezt nem engedélyezték, így csak késve kaptuk meg a vízumot is. Szerencsémre a barátom édesanyja az ORI-ban dolgozott, és el tudta intézni, hogy soron kívül megkapjuk a vízumot. A Manhattan Színház orosz darabjában, a Balalajkában játszottam egy magyar cigánylányt. Ami még nagy gondot jelentett számunkra, hogy ez a teátrum leégett, ami késleltette a hazajövetelünket. Mikor hazajöttünk, szinte mindenki disszidensnek nyilvánított bennünket, s ezt a vádat azzal sem sikerült cáfolnunk, azzal sem, hogy nyugati tartózkodásunknak semmilyen jogi következménye nem lett. Leszerződtem Debrecenbe, de Vámos tanár úr 1973-ban visszahívott az Operettszínházhoz, s akkor játszottam a már említett darabokban. Az Operettszínházzal voltam kint először Németországban, ahol például a Marica grófnőt és a Cirkuszhercegnőt adtuk elő. Akkor kezdtem igazán elsajátítani a német nyelvet. Elég sok igazgatóváltást értem meg, és idővel kisebb szerepeket kaptam. A fiatal művészeket egyre több darabba tették be, és a nálam idősebbek pedig nem nagyon engedték, hogy nagyobb szerepekhez jussak. Tehát kegyetlen volt ez a pálya, mégis nagy szeretettel gondolok vissza minden egyes szerepemre.

 Lehetett valamit ellesni az Operettszínház „nagyságaitól”?  

–Igen, hiszen az iskolákban, és a nagy művészektől is meg lehet tanulni a mesterséget, a technikát. Magát a színjátszást, azt, hogy miként kell egy figurát alakítani, azt viszont nem lehet megtanulni másoktól. Először is nagyon jól meg kell ismerni az adott darabot. Ezért úgy tanulom meg a szerepeimet, hogy többször elolvasom az egész művet, hogy minél jobban megértsem a szituációkat, és azt, hogy az adott figura honnan jött, miért jött, és hová tart a darab belső ideje alatt. Régebben voltak elemző próbák, műhelymunkák, ám ezekre mára alig jut idő. Utoljára Mikó István tartott ilyen elemző próbát, amikor a Hosszúhajú veszedelemre készültünk föl. Az egész mesterségben a próbákat szeretem a legjobban. Azok kihívást jelentenek számomra, mert a próba adja meg azt az izgalmat, ahogy az írt szöveg élettel, érzelemmel és céllal telik meg. Azt is szeretem megfigyelni, miként válik eggyé a színész a szerepével.

 Szokták mondani, hogy ma nagyon sok a színpadon az ügyes mesterember, aki remekül tud kézen állni az éneklés közben, de az illető egyénisége mégsem sugárzik át a néző felé.

 –Egyetértek ezzel. Jászai Mari mondta azt: „csak az ügyesektől mentsen meg az Úristen!” Mert az ügyes mindenféle szituációban megállja a helyét, ám nem közvetít a néző felé semmit. A tehetség viszont szerény, csak a színpadon mutatkozik meg.

 1995-ben elbúcsúzott az Operettszínháztól. Hol lépett föl ezután?

 –A ’90-es években szakmai nyugdíjba mentem, és kollégáimmal magántársulatot alapítottunk. 8-10 évig bejártuk Németországot különböző operettprodukciókkal, amit egy impresszárió szervezetett számunkra. Hidvégi Miklós volt ennek a társulatnak a vezetője és Harsányi Frigyes végezte a kapcsolattartói munkát.

 Jelenleg a Turay Ida Színház produkcióiban látható. Hogyan került kapcsolatba ezzel a teátrummal?

 –A Turay Ida Színház Cirkuszhercegnő operettjét német nyelven is akarta játszani. Viszont aki addig alakította Schlumbergernét, nem tudta németül a szerepet. Tudták rólam, hogy én játszottam ezt a figurát Németországban, így elhívtak a darabba. Darvasi Ilona igazgatónőnek annyira megtetszett az alakításom, hogy egyre több szerepet ajánlott föl számomra.

 Nagyon izgalmas élete volt ezen a „kegyetlen” pályán. Hogy bírta mindezt erővel, energiával?

 –A sok viszontagság egyre jobban megerősített. Nem csak színésznői, de az anyai szerepben is helyt kellett állnom. Két gyermeket neveltem föl; leányom, Kokas Piroska követett a színészi pályán, ő jelenleg Győrben játszik a Csoportterápiában. Fiam viszont már civil szakmát választott, közgazdászként dolgozik.

 Sosem gondolt arra, hogy tanítással foglalkozzon?

 –Dehogynem! Amikor a Hegedűs a háztetőnt felújítottuk az Operettszínhában sokszor kikérték a véleményemet. Régi vágyam, hogy játékmester lehessek. Nagyon jól el tudnék magyarázni egy-egy jelenetet, és be is tudnám mutatni azokat a próbák folyamán.

 Igen csak nehezen tudtuk egyeztetni ennek az interjúnak az időpontját a szinkronmunkák miatt. Megváltozott a szinkron világa is?

 –Még operettes koromban szerettem volna szinkronizálni, és megkértem az akkori igazgatót, Malonyay Dezsőt, hogy segítsen nekem abban, hogy a Rádióban és a szinkronban is foglalkoztassanak. Erre azt válaszolta: „nagyon szívesen segítenék magának, de a maga hangja nem alkalmas a mikrofonra.” Ehhez képest, hála Istennek, elég jól megélek a hangomból.

Régebben a nagy filmeket híres, ismert színészek szinkronizálták. Mostanában viszont egyre többen kerülnek ki szinkronstúdiókból, és ők olcsóbban vállalnak munkát.

 –Anno a Pannóniában hat műteremben folyt a munka. Ma már számtalan szinkronstúdió létezik. Egyre több új film érkezik be hazánkba, és a szinkronstúdiók is versenyhelyben vannak.

 Sosem tartoztam a kilincselők közé

 Sok szinkronmunkája van?

 –A szinkron a mellékes keresetet jelenti számomra. Sajnos már egyre kevésbé az a fontos, hogy este 7 és 10 között mit csinál a művész a színpadon, hanem, hogy nappal mennyire ügyeskedik, menedzseli magát. Sosem tartoztam a kilincselők közé. Az én kapcsolati tőkém a munkám.

 A közeljövőben a Turay Ida Színház produkciói közül a Hosszúhajú veszedelemben, a Lili bárónőben és a Holle anyóban láthatjuk. A Holle anyót, gondolom, főleg gyermekek tekintik meg. Nehezebb nekik játszatni, mint felnőtteknek?

 –Kétségtelen, hogy a gyermekek sokkal őszintébbek, mint a felnőttek, s ha valami nem tetszik nekik, vagy unják a játékot, akkor beszélgetnek, ki akarnak menni a nézőtérről. Nagyon örülök annak, hogy figyelnek arra a gyerekek, amit mondok, hiszen a Holle anyó nevelő jellegű színjáték. Ugyanúgy játszom a felnőtt és a gyermek, illetve a pesti és a vidéki közönségnek. Ha egy szerep már be van próbálva, azt csak egyféleképpen lehet játszani.

 Hogyan jellemezné a Turay Ida Színház társulatának a légkörét?

 –Az első pillanattól kezdve nagyon jól éreztem magam ebben a társulatban, amelynek fiatal tagjai készségesek, míg az idősebbek nyugodtak, és próbálják átadni tudásukat az ifjabb nemzedéknek. Nagyon örülök annak, hogy két alkalommal is nekem ítélték oda kollégáim szavazata alapján a Premier kosarat.

 

Medveczky Attila