vissza a főoldalra

 

 

 2014.02.28. 

A minőségi folytonosság útján

Megdöbbentő, mikor a tanítványom bevallja az egyetemen: óvodás korom óta nem festettem

Szegedi Csaba festőművész 1960-ban született Kiskőrösön. 1981-85: Magyar Képzőművészeti Főiskola, festő szak, mestere: Gerzson Pál; 1985-88: mesterképző.

1988 óta MFT-tag. 1992-ben az Autorengalerie 1 (München) alkotóközösség tagja. 1993-tól 1994-ig Németországi Képzőművészek Szövetségének tagja. 1996 óta a Székesfehérvári Művészek Társaságának tagja. 1988-91 között rajzot tanított a Magyar Iparművészeti Főiskola Előkészítő Intézetében. 1992-től 1995-ig Münchenben élt és dolgozott, 1995-ben Velencére költözött. 1998-tól rajz-festést tanít a Magyar Iparművészeti Főiskolán és a Budai Rajziskolában. 2001-től a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára. A főiskola egyetemi rangot nyert, 2005-ben az intézmény fölvette Moholy-Nagy László nevét. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem adjunktusa.

Elismerései: 1985: Smohay-ösztöndíj; 1986: Glatz Oszkár-díj; 1990: Barcsay-emlékérem; 1991: Barcsay-díj; 1991-92: DAAD-Niedersachsen-ösztöndíj, az Atelierhaus Worpswede (D) vendégművésze; 2006: HAESF/NKA ösztöndíj, a Griffis Art Center (CT, USA) vendégművésze.

Válogatott egyéni kiállításai: (1985) MMK Galéria, Dunaújváros; (1986) Szabadművelődés Háza, Székesfehérvár; (1987) Uitz Terem [Tábori Csabával], Dunaújváros, G. im Atelier, Heidenheim (D); (1988) Aad Leemans Art G. [Tábori Csabával, Palotás Józseffel], Rotterdam; (1990) Csepel Galéria, Budapest; (1992) Covalenco Art G. (G. Gijzenrooi), Geldrop (NL), Kassenhalle am Brill [Haász Istvánnal], Bréma , G. Altes Rathaus, Worpswede (D); (1994) Covalenco Art G., Geldrop; (1995) Duna Galéria, Budapest, Produzentengalerie, München,  (1996) Gárdonyi Galéria, Gárdony; (2003) Pelikán Galéria, Székesfehérvár; (2005) Pátzay Pál Terem, Székesfehérvár; (2006) Griffis Art Center, New London (CT/USA); (2007) Magyar Telekom Galéria, Budapest, Gerbeaud Harmincad Galéria, Budapest; (2008) Artus Studio Galéria, Budapest; (2010) Öreghegyi Közösségi Ház, Székesfehérvár; (2010) Alexey von Schlippe Gallery of Art, Groton/New London (CT, USA); (2011) Hungarian Cultural Center, New York (NY,USA); (2014) Fuga Építészeti Központ, Budapest.

Válogatott csoportos kiállítások: (1987) Bartók 32 Galéria, Budapest; (1988) Madách Galéria, Vác, G. im Atelier, Heidenheim (D); (1990) Aktív Art Galéria, Szentendre; (1991) Árkádia Galéria, Szentendre; (1992) Józsefvárosi Galéria, Budapest, Autogalerie 1, München (D); (1993) G. Daniel Blau, München, Interimsgalerie der Künstler, München; (1994) Europaisches Patentamt, München; (1995) Produzentengalerie, München; (1999, 2007) Művészetek Háza, Szekszárd; (2000) Újlipótvárosi Galéria, Budapest; (2001) Kecskeméti Galéria, Kecskemét; (2001) Chateau Liechtenstein, Valtice (CZ); (2003) Galleria d’Arte Moderna, Cento (I); (2004) Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy (RO); (2003, 2004, 2005) Millennium Szalon, Budapest; (2006) Art Park/Hygienic Gallery, New London (CT, USA); (2007) Scheffer Galéria, Budapest, Európai Kongresszusi Központ; (2008) European Academy, Bolzano (I); (2009) KunStart, Bolzano (I), Galerie Kornhaus, Schwäbisch-Gmünd (D), Vízivárosi Galéria, Budapest; (2010) Balatoni Múzeum, Keszthely; (2011, 2013) REÖK Palota, Szeged; (2013) Fuga Építészeti Központ, Budapest.

Művek közgyűjteményben: Ősz, Tél – Rejtélyes Évszakok sorozat (Europaisches Patentamt), München (D); Szerkezet (Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata); Römi, Ülő Nő, Fekvő Akt, 42nd Street (Dunaújvárosi Művészetért Alapítvány); Közlekedőedények (Large Size Painting Collection, Chateau Liechtenstein), Valtice (CZ); Huntington Street, I-95 Interstate Hwy (Lyman Allyn Museum of Art), New London (CT, USA); Egyensúly (Városi Képtár, Deák Gyűjtemény) Székesfehérvár.

 A műtermében beszélgetünk, s látom, hogy a falra egy Gerzson Páltól származó idézetet ragasztott föl. Főiskolai mestere azt vallotta, hogy „Magyarországon – a világhoz mért kicsinységünk okán – művésznek lenni csak úgy érdemes, csak úgy szabadna alkotni, ha a festő megteremti és megőrzi egyéniségét, alkotásai egyediségét. Nem a trendek kritikátlan követése, hanem az érték keresése, az eredeti megtalálása kell, hogy a művész célja legyen”. Mennyire ért egyet ezekkel a gondolatokkal?

 –Teljesen egyetértek ezekkel a gondoltatokkal, hiszen annak idején, a főiskolán mesteremmel sokat beszélgettünk hasonló művészeti kérdésekről. Igen, szerintem is fontos, hogy a globális hatások ne emésszék föl a lokális sajátosságokat. A kis népek kulturális sokszínűsége csak úgy tud fennmaradni, ha beolvasztják az egyetemes hatásokat, s közben megőrzik tradíciójukat. Gerzson Pál nagyszerű tanárunk volt, rengeteget tanultunk tőle, nagy szellem volt, és a XX. századi magyar festészet jelentős alakja. Természetes, hogy nagyon erős hatással volt tanítványaira, amit nem is volt könnyű feldolgozni. Amikor a főiskola után Németországban éltem, négy évig azon dolgoztam, hogy a főiskolán tanultak terhétől megszabaduljak. Ekkor például a New York-i Iskola, az absztrakt expresszionizmus hatott rám, ami sok tekintetben ellentétes azzal, amit a főiskolán tanultam. Ennek ellenére Gerzson mester tanításai ma is érvényesek, amikre a főiskola után is érdemes volt figyelni.

 Ez azt jelenti, hogy egyes alkotásairól kikérte a véleményét?

 –Müncheni éveim alatt, amikor hazalátogattam és azután is, időnként felkerestem, hogy megmutassam neki legújabb munkáimat, és lássam az ő friss képeit. Ő is eljött párszor velencei műtermembe, és ezek a beszélgetéseink mindig hosszú távú inspirációval töltöttek fel. A Gerzson- osztály nagyon sok remek festőt adott a hazai művészeti szcénának, és a művészeti oktatásban is ott van sok-sok egykori növendéke: Kiss Tibor, Vojnich Erzsébet, Magyari Márton, Tari Gábor, Lugossy Mária, Füzes Gergely, Kecskés András, Scherer József, Ásztai Csaba, Orosz István - és még hosszan sorolhatnám a kortárs magyar művészet patinás neveit .

 A külsőségek felszínes utánzása nem teremt valódi értéket

 Fontosnak tartja, hogy a különböző nyugati trendeket ne másolja le a képzőművész szolgai módon?

 –Gerzson Pál a ’80-as években jelentette ki az ön által idézetteket. Akkoriban az érlelődő rendszerváltozás bizonyos nyitást hozott a Nyugat felé. Sok friss kortárs európai irányzattal ismerkedhettünk meg, melyek nagy hatással voltak ránk, és sokan igyekeztek ezeket néha túlzottan is követni. Ez talán érthető is volt, hiszen addig a hazai képzőművészeti élet el volt zárva a külföldi folyamatoktól. A magyar kultúra hagyományosan Nyugat felé tekint, gondoljunk csak a „nyugatos” költőkre, a Nyolcakra, Rippl-Rónayra, és most, a háború óta először ismét Európához lehetett igazodni. Gerzson mester igyekezett a figyelmünket a valóság megfigyelésén alapuló természeti tanulmányokra és az ebből eredő absztrakt összefüggésekre irányítani, és távol tartani minket attól, hogy idejekorán átvegyük és éretlenül utánozzuk a külföldi irányzatokat. Visszagondolva, nem biztos, hogy ez helyes volt, mert a hazai művészetre elég termékenyítőek voltak ezek a nyugati hatások. Abban egyetértek, hogy hiteles művészet csak mélyen gyökerező, megalapozott alkotói folyamatokból jöhet létre, mert a külsőségek felszínes utánzása nem teremt valódi értéket. A világ arra kíváncsi, hogy a magyar művészek mit tudnak hozzátenni a globális művészeti folyamatokhoz.

 Ha valaki megtekinti az ön festményeit, vagy a modern művészek műveit, meg tudja állapítani a készítője nemzetiségét?

 –Nagyon nehéz erre a kérdésre hitelesen válaszolni, mert a telekommunikáció és a globális tömegközlekedés térhódításával egyre zsugorodik a fölgolyóbis, a lokális kultúrák egyre jobban hatnak egymásra, keverednek, és harmonizálnak egymással. Persze ez többnyire egyirányú, ezt jól példázták pár éve a nagy kínai kortárs művészeti seregszemlék, ahol az összes ma létező művészeti trend képviseltette magát. A Hong Kong Art Fair katalógusait lapozva könnyen gondolhatná az ember, hogy egy baseli ,vagy New York-i kiállításról van szó, hacsak nem lennének vágott szemek a figuratív képeken. Azért persze felismerhetők bizonyos nemzeti karakterek. A francia festészetet a könnyedség, a kifinomult elegancia jellemzi, az amerikai művészetben viszont a nyers erő és a nyílt szókimondás a dominál. Jó lenne látni, hogy milyen a modern magyar festészet.

 Lehet ezt látni?

 –Remélem, bár ezt egy külfölditől kéne megkérdezni. A magyar festészetet a rendkívüli sokszínűség jellemzi, emellett egyfajta sűrűség és zsúfoltság, túlterheltség. Amikor Münchenben laktam, felvételiztem a híres Képzőművészeti Akadémiára posztgraduális képzésre, de nem vettek föl. Hollmann mester, akihez jelentkeztem, azt mondta: kedves kolléga, mit keres ön itt, ezek a képek túl jól meg vannak csinálva, hagyjon helyet azoknak, akiknek még tanulniuk kell. Ezt a kudarcot tulajdonképpen szakmai elismerésnek is vehetjük. Nem csak ránk, magyarokra, hanem a többi közép-kelet-európai nemzetre is jellemző, hogy terheltek vagyunk történelmi, politikai, szociológia problémákkal, traumákkal. Minket ráadásul még egy krónikus identitás-zavar is súlyt. S mindez kihat a képeinkre.

 Ezzel azt is elismerik Nyugaton, hogy Európa-színvonalú a magyar képzőművészeti oktatás?

 –Amikor a müncheni találmányi hivatalban volt kiállításom két német kollégával, az akadémia híres professzora, Rudolf Seitz nyitotta meg a táraltot. Amikor rólam beszélt, külön kiemelte a képeim szakmai kvalitását, és hogy Magyarországon láthatóan tudják, kiket támogatnak a művészeti egyetemeken. Ezzel a magyar művészeti oktatás színvonalát ismerte el a müncheni professzor.

 Menjünk vissza a múltba; Kiskőrösön született. Ott is töltötte gyermekéveit?

 –Nem, Dunaújvárosban nőttem fel. Szüleim friss házasokként érkeztek a városba, és albérletet vettek ki. Mikor a főbérlő meghallotta, hogy édesanyám gyermeket vár, rögtön felmondott nekik. Ezért édesapámmal Kiskőrösre költöztek a szüleihez. Ezen a ponton mindig Karinthy Babits paródiája jut eszembe, és úgy folytatom: táviratilag értesítettem édesanyámat, hogy még születésem előtt sürgősen költözzenek Kiskőrösre, hogy majdan kiállítandó születési és személyi okmányaimban ne éktelenkedjen Sztálinváros. 1963-ig ez volt a város neve.

 Már 4 évesen világos szürkét akartam kikeverni

 Olvasmányaimból arra következtetek, hogy erről a városról nem lehetett azt mondani, hogy a kultúra fellegvára. Mi az, ami mégis motiválta a képzőművészet felé?

 –Valóban Dunaújváros nem volt a kultúra fellegvára, de az ’50-es években nagyon sok ambiciózus fiatal szakember, főleg reálértelmiségi költözött oda, hogy felépítsék az új várost. A munka és egyéb lehetőségek mérnököket, orvosokat, tanárokat vonzottak ide az ország minden pontjáról. Így a város egyfajta kis Amerika volt; nemcsak a kalandorok, de a szürkeállomány is idejött. A későbbiekben aztán nagyon sok tehetséget adott az országnak Dunaújváros. Amikor én a hetvenes és nyolcvanas években Budapesten tanultam, nagyon sok dunaújvárosi diák volt az egyetemeken, főiskolákon. S hogy mi motivált a képzőművészet felé? Minden gyermek szeret rajzolni, csak ezt a legtöbben az iskolában elhagyják. A rajzolás természetes, ősi önkifejezési forma, természetesebb, mint a beszéd. Előbb látunk, s azután beszélünk, s amit a gyermek lát, azt sokkal előbb rajzolja le, mint elmondja. Az iskolában a „fontosabb” tantárgyak miatt legtöbben leszoknak a rajzolásról, s azok, akik mégsem ezt teszik, hanem továbbra is rajzolnak, azokból talán művész lesz. Én már az óvodában felhívtam magamra a figyelmet rajzaim aprólékos pontosságával és kifejezőerejével. Óvónőim már azt jósolták szüleimnek, hogy ebből a gyerekből biztos grafikus, vagy festő lesz. A családi legendáriumban fennmaradt, hogy már 4-5 évesen nagyon érzékeny voltam a színekre; amikor korombéli társaim még a színeket alig bírták megkülönböztetni, én már a világos szürkét akartam kikeverni.

 Volt a családban, felmenői között, aki művészettel foglalkozott?

 –Nagybátyám, Szegedi Zoltán festőművész, aki fölismerte tehetségemet, és szeretettel terelgette első szárnypróbálgatásaimat, ő készített föl a szakközépiskolára. Azt is meg kell említenem, hogy Dunaújvárosban a nagyvállatok támogatásának köszönhetően nagyon jó, erős művészeti közeg alakult ki, az Uitz Béla Kiállítóteremben egymást váltották a kortárs művészeti kiállítások. Ma itt működik a Kortárs Művészeti Intézet.

 Tehát már túl vagyunk a szocreál időszakán.

 –A hatvanas években én már szerencsére nem éreztem ezt a bőrömön, de a városban lehetett érzékelni a korszak lenyomatait. Szerencsére olyan családban nevelkedtem, ahol nem volt kétséges, hogy a kommunizmus veszélyes és ártalmas ideológia, és a szocialista rendszer, amiben élnünk kell, egy tévedés. A hivatalos iskolai oktatást otthon édesapám módszeresen kiigazította, így tisztában voltam vele, hogy április negyedikén, november hetedikén ugyan föl kell venni a piros úttörőnyakkendőt, de a hős felszabadító szovjet csapatok valójában az országot megszálló idegen hatalom hadserege. Tudtam, hogy a szocreál ideológiailag súlyosan terhelt művészet, de ennek ellenére felfedeztem Domanovszky freskóiban a festői értékeket, ahogy Somogyi József Martinász szobrában is, mert egy gyönyörű plasztikáról van szó, ami semmivel sem rosszabb, mint Meunier Tüzikovácsa, vagy Dokkmunkása.

 Általános iskolában eldöntötte, hogy festőművész szeretne lenni?

 –Óvodás korom óta rendületlenül erre a pályára készültem, és ebben a családom is mindig támogatott. Szerencsém volt, mert remek iskolákban tanulhattam. Az általános iskolai rajztanárom Gábor Imre képzőművész édesanyja volt, majd a Török Pál utcában is nagyon jó tanáraim voltak. A Képzőművészeti Szakközépiskola a hetvenes években egy rendkívül progresszív magas színvonalú művészeti iskola volt.

 Hogyhogy grafika-és nem festő szakon tanult a Kisképzőben?

 –Dunaújvárosi tanáraim tanácsára jelentkeztem erre szakra, mert akkor az volt ott a legerősebb. Így grafika szakon végeztem, de inkább festeni szerettem. Tölg-Molnár Zoltán volt a legjobb tanárom, aki a rajzot és a festést oktatta. Gunda Antaltól és Pásztor Gábortól a sokszorosító grafikai eljárásokat tanultam, de Birkás Ákosnak, Moser Zoltánnak is sokat köszönhetek.

 Viszont nem vették föl azonnal a főiskolára.

 – Abban az időben harmincszoros (!) volt a túljelentkezés festő szakra, így nagyon nehéz volt bejutni. Tölg-Molnár hármunkat kiválasztott az osztályából, és elvitt a munkáinkkal együtt Sváby Lajoshoz, a főiskolai mesterhez. Azt szerette volna, hogy mint a Zeneakadémiára a különleges tehetségű növendékeket, különleges eljárással, már harmad évben előre vegyen föl minket a főiskola. Ez persze nem sikerült, és érdekes, hogy ennek ellenére érettségi után az első évben nem vettek föl. Egy évig jártam esti előkészítőre, és a következő évre még jobban fel voltam készülve, de akkor sem sikerült a fölvételi. Ez elkeserített és addigra fővárosi egzisztenciám is ellehetetlenült, így hazatértem szüleimhez. Egy évig alig rajzoltam, és amikor harmadszor fölvételiztem, akkor egy rossz rajzommal fölvettek.

 Mostanában is előfordul olyan, hogy olyan műveiről zengnek ódákat, melyeket nem tart annyira jónak?

 –A művész a legtöbb esetben másként ítéli meg saját munkáit, mint a nézők, vagy a műítészek. Sőt, maga is másként ítéli meg a munkáját, amikor épp elkészült vele, és másként néhány nap, hónap vagy év múlva. Gyakran kérdik az újabb munkáimat látva, hogy miért nem olyanokat festek, mint korábban. De amikor azokat festettem, akkor a még korábbiakat kérték számom. A művészettörténetben sok példa van erre. Georges de La Tour képeit kétszáz évig elfelejtették, majd az impresszionisták fedezték föl újra. A kubisták első kiállításáról feljegyezte egy újságíró: „az emberek kijöttek a teremből, és egymásba haraptak.” Ma pedig egy kubista kép klasszikusnak számít. A mű befogadásához szakértelem és idő kell, és az értékítélet idővel változik. Sokat hallgatok zenét, aminek a befogadásához nekem is meg kellett érni, lélekben föl kell nőni. Huszonévesen jazzt és Pink Floydot hallgattam, legföljebb Gershwint. Majd harmincévesen évesen jött Mozart, Vivaldi, aztán Debussy, Liszt, és ma már többnyire csak komolyzene, sok barokk és régizene, de Wagner, Bartók szerzeményeit, sőt kortárs műveket is hallgatok.

 Visszatérve a főiskolás évekre: 1985-től mesterképzésen is részt vett.

 –Kihasználtam azt a lehetőséget, hogy a jobb eredményeket elért hallgatók kérvényezhették azt, hogy mesterképzésre járjanak. Ez a három év számomra igazi jutalmat jelentett. Nem voltak elméleti óráink, hanem egész nap festhettünk, és a mesterünkkel konzultáltunk. Így a mesterképző a főiskolán belüli egyfajta alkotóházként működött. A ’80-as években a Képzőművészeti Főiskola egy jó értelemben vett klasszikus akadémia volt, de mégsem volt akadémikus a képzés. Művészeti anatómiát, geometriát, festészettechnikát tanultunk, mindent, ami a mesterségbeli tudáshoz kell. Mégis Mattise, Miro, a klasszikus avantgarde volt az eszmény, és az absztrakt festészet – amit Gerzson Pál is művelt. A főiskolán kubisztikus képeket kreáltam, a mesterképző idején inkább a metafizikusok hatott rám.

 Maradjunk a ’85-ös évnél, hiszen akkor volt az első kiállítása, s éppen Dunaújvárosban. Ön ragaszkodott a helyszínhez?

 –Kötelességemnek éreztem, hogy abban a városban rendezzék meg az első kiállításomat, ahol megszereztem az alapokat. Nagyon jó volt a kiállításom fogadtatása, akár az azt követőké is. Sajnos éppen a New York-i kiállításom nem hozott túl nagy sikert, talán azért, mert nem volt jó a szervezés.

 1987-ben pedig az akkori NSZK-ban volt kiállítása…

 –Már főiskolásként nagyon sokat utaztam Európában, s arra törekedtem, hogy munkáimat bemutassam külföldön. Akkor persze nem volt ez olyan könnyű, mint ma, pláne nem képekkel. Bonyolult vámeljárások, vízumok, meghívólevelek kellettek az utazáshoz, de a világlátás vágya nagyon erős motiváció volt. Németországban, Hollandiában voltak ismerőseim, barátaim, akik kiállítást szerveztek számomra. Időnként adtam el képet, és ez fedezte a költségeimet.

 Még főiskolás korában néhány napot New Yorkban töltött. Volt valami, ami művészként megfogta az amerikai kulturális központban?

 –Az egy nagy kaland volt. Három hetet töltöttem az USA-ban, s néhány napot New Yorkban. Volt egy barátnőm, egy amerikai lány, aki Moszkvában orosz nyelvet és irodalmat tanult. Amikor végzett, akkor bejárta az európai országokat, s így ismerkedtünk meg Budapesten. Ő hívott meg Amerikába. El lehet képzelni, milyen óriási hatással volt egy ilyen utazás és New York egy 26 éves szerelmes ifjú képzőművészre 1986-ban. Akkor fogant az a sorozat, amit nemrég állítottam ki a Fugában. Sohasem volt szándékomban, hogy kint maradjak, így Amerikából is hazatértem, és akkor, ötödévben manhattani felhőkarcolók által inspirált képeket készítettem, de valódi élmények hiányában a sorozat lassan kiürült. Mindezt Gerzson mester észrevette, és azt mondta nekem: „Csaba, most már úgy fest, hogy megnyom egy gombot és kijön egy New York-i kép”. Ezután húsz évet kellet várni, hogy a megrekedt témát és a benne rejlő lehetőségeket friss inspirációkkal kibontakoztassam. 2006-ban a térlátásáról és a térábrázolásról szóló doktori disszertációm mestermunkáit kellett elkészítenem, ezért megpályáztam egy féléves rezidenciát a Connecticut állambeli New Londonban székelő Griffis Art Center alkotóházba. Ez egy HAESF ösztöndíjjal lehetővé is vált, ekkor folytattam a félbe maradt sorozatot.

 A legtöbb művész a nagyvárosokból a szabadba, vidéki környezetbe szeretne menekülni. Önnél ez nem így történt?

 –26 évesen egy fiatalembernek a nagyváros pezsgése adja az izgalmat. Közben eltelt több mint 20 év, ma már inkább madárcsicsergésre vágyom. Most Velencén lakom, a műtermemből jól lehet látni a tavat, a sukorói dombokat, a felhők vonulását. Mostanában a táj inspirál. Az Atelierhaus Worpswede ösztöndíjasaként kilenc hónapot töltöttünk a feleségemmel egy természetvédelmi terület mellett. A németek szerint kétféle ember létezik, Stadtmensch és Dorfmensch. Mi a műteremházban ismertük föl, hogy nem városlakók, hanem a vidéki élet szerelmesei vagyunk.

 Művészetében a modern stílust választja, ugyanakkor a bútorokban visszatér a klasszikusokhoz. Ez nem jelent ellentmondást?

 –Ebben nincs semmilyen ellentmondás, mert bár kortárs festő vagyok, arra törekszem, hogy a képzőművészetben a szakmai, minőségi folytonosság útján haladjak. Nem véletlen, hogy az 1987-es csoportos kiállításunknak a Folytonosság címet adtuk. Hiszem, hogy a festészetben létezik olyan képi értékrendszer, ami alapján egymás mellé lehet helyezni a reneszánsz Mantegna, a holland Rembrandt, a szürrealista Miró, és Matisse vagy az absztrakt expresszionista Willem deKooning képeit. Nagy hatással volt rám André Malraux Az obszidián fej könyve, amiben a szerző Picassóval beszélget arról, hogy a festők évezredek óta ugyanazt a képet festik. Tehát a művészet nem elszigetelt egyéni mitológia, hanem kultúrákon és korokon átívelő folyamatos diskurzus.

 Az avantgárd mára elszakadt a közönségtől

 Én viszont azt látom, hogy jelenleg nagyon sokféleképpen látják a festők a témákat. Ebben az izmusdúlásban nem tévedhet el a néző?

 –Sajnos azok a nézők, akik nem követik a képzőművészetben az új irányokat, egyre inkább tanácstalanok. Ez a tendencia a XX. század közepe óta erősödik, és az avantgárd mára elszakadt a közönségtől. Sőt ma már poszt-avantgárdról beszélünk, és a művészek nem is törődnek azzal, hogy ez a szakadék ne táguljon tovább.

 Ma sokan foglalkoznak videóinstallációkkal, akció művészettel is. Ez nem érdekli önt?

 –Ma már szinte bármit lehet csinálni, a művészet szétfeszíti a saját kereteit, korlátlanná válik. Én úgy gondolom, hogy a játék akkor izgalmas, ha ki van jelölve a pálya, és tudni lehet, mik a szabályok. Hitem szerint a festészet a képalkotás, a vizuális kifejezés legnemesebb módja. Willem de Kooning-ot,  idézve; olyan jó valami olyasmit csinálni, amit immár 30 ezer éve művelnek a Földön.

 Mi különbözteti meg a festőt a festőművésztől, az ügyes mesterembert az alkotótól?

 –Attól, hogy valaki nagyon jó szakmai tudással rendelkezik, még nem biztos, hogy jó művész lesz. Egy dolog a nyelvtan és a szókincs, és más dolog, hogy mit mondunk el vele, és hogyan. A formatervező tanszéken tartott rajzórákon a hallgatóimnak gyakran elmondom: attól még nem lesznek jó designerek, ha jól tudnak rajzolni, vagy értenek a színekhez, de mégis ez alapvető eszközt ad a kezükbe. A mesterségbeli tudást meg kell szerezni, de aztán meg is kell tudni szabadulni tőle. A klasszikus avantgárd nagy érdeme, hogy a kifejezést és a kutató szándékot tette a biztos tudás elé. A klasszikus értékrend helyébe lépett az innovatív értékrend. A gondot az jelenti, hogy míg a klasszikus avantgárdban még lényeges volt a szakmai tudás is, a század közepétől már egyre inkább csak az újdonság, a meghökkentés, sőt a botrány az üdvösség záloga. Pedig ami pusztán csak új, az még korántsem biztos, hogy értékes is.

 Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanuló diákok között is vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az a jó alkotó, aki elszakad a nézőtől, és minél meghökkentőbbet produkál?

 –Szerencsére nálunk ilyen problémák nincsenek, mert itt designer-növendékeket tanítunk, s ezen az egyetemen jobban megmaradt a szakmai értékek tisztelete. A formatervezőknek olyan formákat kell alkotniuk, amelyek előttük nem léteztek, és ehhez létező formákon végzett stúdiumokon keresztül vezet az út. Számukra lényeges a térlátás kifejlesztése, amihez a legjobb módszer a térbeli formák rajzolása.

 Miként látja a hazai rajzoktatás helyzetét?

 –Hosszú évek óta az a tapasztalatom, hogy a hozzánk fölvételt nyert fiatalok közül nagyon sokan nem kapták meg a középiskolákban azokat alapképzéseket, melyek nélkülözhetetlenek az egyetemi tanulmányaik során. Megdöbbentő, mikor a tanítványom bevallja: óvodás korom óta nem festettem.

 Művészként, művész-tanárként hogyan ítéli meg a hazai vizuális kultúra helyzetét?

 –Katasztrofális állapotban van a hazai vizuális kultúra. Elég csak megnézni, hogyan is néznek ki az utcáink, a házaink, az óriásplakátok, hogyan raknak ki egy táblát egy épületre. S ha a gyermekeink ebben nőnek fel, nem jósolható túl szép jövő.

 A kórismét fölvázolta, de mi kerüljön rá a receptre?

 –Az, hogy a rajzórán fessenek, rajzoljanak a gyerekek. Hiszen nincs jobb módszer a rajzolásnál az esztétikai érzék fejlesztésére. Közben a tanuló megtapasztalja azt, miként lehet az adott felületet megkomponálni, a színeket harmóniába illeszteni. Éppen ezért szorgalmazza Freund Tamás Széchenyi-díjas magyar neurobiológus a belső világ gazdagítását a művészeti nevelés által. Lényeges, hogy megtapasztalják a tanulók a kreativitás dimenzióit.

 Jelenleg mi ihleti a művészetét?

 –Mostanában a környékbeli táj és a természeti jelenségek izgatnak. A térségben találhatók a különös formájú kőmatuzsálemek, az ingókövek.  Inspirál a tó, a köd, a hajnali égbolt, az éjszakai fények. De akármilyen furán hangzik, a zene is sok löketet ad.

 Bizonyára jól megélne abból, ha egész nap a tavat festené, s azt eladná a strandok előtt…

 –Nem vagyok benne biztos, hogy ezekkel az absztrakt képekkel sok pénzt keresnék a strandokon – az egy másik piac. Egyébként régen rossz, ha a kép azért készül, hogy eladják. A művészet nem árucikk előállító tevékenység, hanem intellektuális kaland. A kép egy probléma fölvetése és megoldása. És minden megoldás újabb és újabb kérdéseket vet föl.

Ezért nincs nyugdíjas festő.

 

Medveczky Attila