vissza a főoldalra

 2014.01.24. 

A békési szellemiség meghatározta családunk identitását

Születésnapi beszélgetés Csurka László érdemes művésszel

Akadnak színészek, akik pusztán az orgánumuk alapján is tévedhetetlen biztonsággal felismerhetőek. Csurka László is közéjük tartozik. Különleges hangja mellett a ragyogóan megformált karaktereiért, páratlan művészi értéket képviselő szavalataiért vagy épp utánozhatatlan szinkronalakításaiért egyaránt csodálhatjuk. A néhány nap múlva 78. születésnapját ünneplő színművész egy nagy sikerű őszi Erkel-premier után és egy közelgő újszínházi bemutató előtt mesélt a Csurka-család identitásáról, a magyar sorsversekhez fűződő különös kapcsolatáról, a kultúra hanyatlásának okairól, valamint Somogyvári Rudolf igazságáról.

 Egy ember életében általában alapvető fontosságú, hogy mit hoz magával otthonról, illetve az iskolából. Az ön esetében is igaz ez a megállapítás?

– A legteljesebb mértékben. Édesapám, Csurka Péter íróember volt, ami jelentős mértékben meghatározta úgy a bátyám, mint az én világlátásom kialakulását. Amikor véget ért a világháború és hazatértünk Bajorországból, Békésre mentünk. Apám ágán odavalósi volt a rokonságunk is, nem beszélve arról, hogy micsoda szellemi élet jellemezte a térséget. Békés megyei volt a híres könyvkiadó, Püski Sándor, a közeli Biharugrán élt Szabó Pál, és megfordult apámnál Veres Péter, Sinka István vagy épp Féja Géza is. Apám révén személyesen ismerhettük ezeket a nagy formátumú embereket, gyerekfejjel gyakran hallgathattuk, hogy miről beszélgetnek, hogyan látják a világot, a nemzeti sorskérdéseket, a magyarság helyzetét. Ezek örökre meghatározták a mi gondolkodásmódunkat is.

 Amelyhez a békési református gimnázium is nyilván sokat hozzátett.

 – A középiskolát Pisti és én is a Szegedi Kis István Református Főgimnáziumban végeztük el. Jó pár évvel korábban édesapánk is ugyanitt érettségizett, így mindhármunk számára ez az alma mater. Büszke vagyok arra, hogy az iskola büszkeségeinek tablóján mind a három Csurka fényképe ott van. Az én életemben külön is nagy szerepe van a békési gimnáziumnak, mert az itteni önképzőkörben próbálkoztam először a színészettel és a rendezéssel is. Miután időközben Pisti bátyám a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, dramaturg szakra, így én magam is egyre inkább a színművészeti felé kacsingattam. Végül két évvel később magam is ide jelentkeztem, igaz, színésznek. A sikeres felvételiben nyilván komoly szerepe volt az önképzőkörben megszerzett gyakorlatnak is. Összességében is azt lehet mondani, hogy a békési szellemiség meghatározta családunk identitását.

 Miközben ön a világot jelentő deszkákat választotta, bátyja, Csurka István híres író lett, akinek Majális című drámáját ön rendezte a Játékszínben. Konzultáltak egymással a darab színpadra állítása alkalmával?

 – Nem, nem folytattunk ilyesfajta konzultációkat Pistivel, viszont mégis érdekes a  Csurka-darab rendezésének története. 1988-ban kaptam felkérést a Játékszín igazgatójától egy darab megrendezésére. Őszintén szólva eredetileg nem is a bátyám darabjában gondolkodtam, ám végül mégis úgy döntöttem, hogy a Majálist választom. Mielőtt nekifogtam a munkának, felhívtam Pistit, hogy engedélyezi-e a darab rendezését számomra. Természetesen igent mondott, így elkezdődtek a próbák. Törőcsik Mari játszotta az egyik főszerepet. A próbákon egyszer sem jelent meg a bátyám, ám a premieren tiszteletét tette. Magam is izgalommal vártam, mit szól majd a rendezésemhez. Végül azt írta be az emlékkönyvbe, hogy „Kedves Öcsém! Nagyszerű, mert egyszerű! Köszönöm! Bátyád” Pisti nem volt túlontúl bőbeszédű, így ez a mondat számomra a legnagyobb dicsérettel ért fel. Azt hiszem, Pisti – bár sem színész, sem rendező nem volt – tökéletesen értette a színházat, értette a viszonyokat. Tisztában volt azzal, hogy a színházban az első helyezett a közönség, majd a színész következik és végül a rendező. És ez még akkor is így van, ha a világ összes színházi plakátján az író neve van legfelül. Ennek ellenére sem feladata egy írónak, hogy felügyelje a darab készítését, és ezt Pisti pontosan tudta. Ami pedig az ő darabjaiban való szerepeket illeti, ott sem volt nehéz dolgom. Egyrészt azért, mert a karakterek nagyon jól meg vannak írva, szinte jutalomjáték egy színésznek, másrészt pedig amúgy is ismertem őt, ismertem írásainak mozgatórugóit, tudtam, hogy mit akar üzenni, mit akar elmondani az adott darab, illetve azon belül a rám osztott szerep.

 Márai Sándor Mennyből az angyal című verse szinte eggyé forrt önnel. Egy interjúban egyszer azt mondta, hogy immár képtelen számon tartani, hányszor szavalta el, arra viszont nyilván emlékszik, mikor találkozott először ezzel a csodálatos költeménnyel?

 – Ez a Márai-költemény – hasonlóan számos más, magyar érzületű költő életművéhez – a kommunizmus alatt tiltólistán volt, így csak kevesekhez juthatott el. Magam sem találkoztam vele a rendszerváltást megelőzően. Aztán valamikor az 1990-es évek elején – 1956 után először és egyben utoljára – hazajött a csodálatos színésznő, Szörényi Éva, és adott egy önálló estet a Nemzeti Színházban. Az ő estjén, tőle hallottam először Márai versét. Ez nem meglepő, hiszen Szörényi Éva és Márai Sándor igaz barátságban voltak egymással. Még akkor este elkértem a művésznő titkárától a verset, aki szerencsére tudott is adni belőle egy másolatot. Már akkor eldöntöttem, hogy én ezt a verset megtanulom, és ha csak lehetőségem adódik, szavalni is fogom. Erre aztán a bátyám által létrehozott Bocskai Színpadon nyílt először alkalmam. Amikor a bocskais műsort összeállítottuk, akkorra már számos olyan vers a kezembe került, amelyeket egyaránt magyar sorsverseknek lehet nevezni. Ezek között említhetünk több Wass Albert-költeményt, a Mennyből az angyalt, valamint Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát és a Nagy magyar télben valamint az Eredj, ha tudsz című Reményik-költeményeket is. És a sor még korántsem teljes.

 Van kedvence a magyar sorsversek közül?

 – Mindegyik az. Nem szabad közülük bármelyiket is külön kiemelni, mert maguk a költők közül sem lehet választani, és a versek mondandója is olyan, ami valamennyit nagyon fontossá teszi. Ezért volt kiemelkedő jelentősége annak, hogy annak idején a Bocskai Színpad az ország minden szegletébe elvitte ezeket a műveket, amelyeknek alapműnek kellene lenniük, ám tapasztalataim szerint éppen az ellenkezője igaz: sokan a mi előadásunkon hallották őket életükben először. Hozzá kell tennem, hogy művészi pályám egyik legfelemelőbb élménye is a Mennyből az angyalhoz köt: 2012. október 23-án 400 000 ember előtt szavalhattam el a Kossuth téren. Bizony, megremegtem egy picit, amikor megláttam a hatalmas, végeláthatatlan tömeget magam előtt.

 A magyar sorsversek kapcsán szerzett szomorú tapasztalatának apropóján szeretném megkérdezni, hogy összességében milyennek látja napjaink kulturális életét?

 – Sajnos úgy érzem, hanyatlás zajlik a kultúrában is, rossz irányba mennek a dolgok. Rögtön el kell mondani, hogy ez nem okvetlenül a színház vagy a művészek hibája, sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalomban általánosságban megfigyelhető folyamatok képeződnek le a kultúrában is. A hétköznapi életben azt látjuk, hogy a legtöbb ember nem csinál egyebet, mint fut a pénz, a megélhetés után. Ugyanez zajlik a kultúrában, és azon belül a színházi világban is. Annak idején híres bográcspartikat szerveztem, ahol az is fontos volt persze, hogy mit eszünk, de az igazi lényeg nyilvánvaló módon az együttlét volt, a társaság, meg az, hogy jókat beszélgessünk, jól érezzük magunkat együtt. Ma már egy ilyen régi típusú bográcspartit képtelenség volna összehozni, és nem csak azért, mert politikai téren is szekértáborokra bomlott a művészvilág, hanem azért is, mert szinte már 3-4 embert is lehetetlenség összeszedni egy közös programra. Abban is nagy változások történtek, hogy megszűntek az éjszakai szórakozóhelyek, ahol pezsgő élet folyt, és amelyekre nem a tivornyák miatt emlékezünk jó szívvel, hanem a hangulat, a légkör miatt. Mindezek miatt nem igazán irigylem a mai, fiatal színészeket. Az egész színjátszás alkalmazkodik a megváltozott világhoz, az új értékrendhez. Egyértelműen a zenés darabok kerültek előtérbe, amellyel önmagában még nem volna semmi baj, ám eközben szép lassan eltűnik az emberközeliség, a közvetlenség a színpadokról. Ma már nem hallani olyan párbeszédet egy előadásban, hogy „– Hogy vagy? – Köszönöm, jól. – És édesanyád? – Köszönöm, ő is!”, pedig az ilyen, látszólag egyszerű, a mai viszonyok között már-már unalmasnak tetsző párbeszédekben van benne az élet sűrűje, a lényeg. A fiatalok nagy része pedig éppen ebből marad ki, amellyel véleményem szerint nagyon sokat veszítenek.

 Mostanság hol láthatjuk a színpadon?

 – Hála Istennek, még mindig aktív vagyok, számítanak a játékomra. Ősszel az Erkel Színházban bemutatott Háry Jánosban játszottam el az öreg Háry szerepét. Nagy örömmel mondtam igent a rendező, Vidnyánszky Attila felkérésére, hiszen számomra is nagy élményt jelentett egy kicsit elkalandozni az opera világába. Nagy izgalommal várom a január végét is, mert gőzerővel készülünk Gyurkovics Tibor Nagyvizit című darabjának újszínházi bemutatójára, ami január 31-én este lesz majd. Ebben az egyik főszerepet kaptam meg, ami egyfelől nagy öröm, másrészt pedig büszkeség is, hiszen az ember önbecsülésének is jót tesz, ha lehetősége van arra, hogy megmutassa: még mindig képes megtanulni és eljátszani egy komoly szerepet.

 Éveken át zajos sikerrel futott a Fizetek, Főúr! című sanzonestje a Magyar Színházban. Ez már nem látható sehol?

 – Ezen a címen már nem, ám az előadás némi átalakítással még mindig létezik. Most Versre felel a dal címmel egy olyan műsort állítottam össze, amelyben a legsikeresebb, legkedveltebb sanzonok mellett néhány fontos vers is elhangzik. Kísérőm továbbra is a vérbeli bárzongoristák utolsó mohikánja, Mártonffy Miklós, akit a Magyar Fórum olvasói is jól ismerhetnek az egykori Pannon Rádió Éjszakai kávéház című, közkedvelt műsorából. Akadnak meghívásaink, érezhető, hogy van igény erre a műfajra, és mindig sikert aratunk Miklóssal.

 Napokon belül betölti a hetvennyolcat. Örömmel látom, hogy jó pár évet letagadhatna.

 – Különösebben valóban nincs okom panaszkodni, jól érzem magam a bőrömben, boldog vagyok, mert még mindig játszhatok. Igaz, mindig fáj valamim, de erről meg kedves barátom, a csodálatos színész, Somogyvári Rudolf egyik aranyköpése jut az eszembe. Rudi ugyanis egyszer azt mondta, hogy ha egy férfi 50 éves kora után úgy ébred fel, hogy nem fáj semmije, akkor az a férfi valószínűleg meghalt. Nekem ébredéskor még fáj mindenem, hál’ Istennek.

Kovács Attila