vissza a főoldalra

 2014.01.24. 

A méltatlanul mellőzött operákat is repertoáron kéne tartani

Liszt Ferenc varázslatos dalaival külföldön is nagy sikert arattam

Kolonits Klára maganénekesnő (szoprán) énektanulmányait Schultz Katalinnál kezdte, majd 1995-ben szerzett diplomát Forrai Zsuzsa tanítványaként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (BTI) magánének szakán. Későbbi énekmesterei Németh Judit, Halmai Katalin, Ionel Pantea és Anne Reynolds voltak. 1995–97 között a Debreceni Csokonai Színház tagja. 1997–98 közt vendégként a Szegedi Nemzeti, illetve Szolnoki Szigligeti Színházban szerepelt. 1998–2001-ig a Budapesti Operett Színház tagja volt. 2002-től a Magyar Állami Operaház tagja. 1997-ben a III. Budapesti Nemzetközi Énekverseny 2. helyezettje, a trevisoi Toti dal Monte énekverseny különdíjasa, 2000-ben a Magyar Rádió Énekversenyének első díjasa és különdíjasa, 2003-ban a Nemzetközi Haydn Énekverseny 2. helyezettje és különdíjasa. Részt vett Anne Reynolds, Walter Berry és Ileana Cotrubas mesterkurzusain. Vendégszerepelt Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Spanyolországban, Dániában, Horvátországban, Szlovéniában, Szlovákiában és az USA-ban. 2012–13-ban a weimari Nationaltheater und Staatskapelle, 2013–14-ben a linzi Landestheater vendégművésze.

Lemeze: Liszt Songs (EMI-Hunnia Records, 2009). A kiadványt 2011-ben Fonogram-díjra jelölték.

Elismerések: Liszt-díj (2010), A Magyar Állami Operaház Kamaraénekese díj (2013).

Főbb szerepei: Donizetti: Lammermoori Lucia – Lucia, Erkel: Bánk bán – Melinda, Erkel: Hunyadi László – Szilágyi Erzsébet, Mozart: Mitridate – Sifare, Mozart: Figaro házassága – A grófné, Mozart: Don Giovanni – Donna Anna, Mozart: Cosi fan tutte – Fiordiligi, Mozart: Varázsfuvola – Éj Királynője, Mozart: Szöktetés a szerájból – Konstanze, Offenbach: Hoffmann meséi – Olympia, Antónia, Giulietta, Puccini: A nyugat lánya – Minnie, Puccini: Bohémélet – Mimi, J. Strauss: A denevér – Rosalinda, J. Strauss: A cigánybáró – Szaffi, Kálmán: Marica grófnő – címszerep, Lehár: A mosoly országa – Liza, Dohnányi: A vajda tornya – Iva, Verdi: Attila – Odabella, Verdi: Rigoletto - Gilda, Verdi: Traviata – Violetta, Verdi: Falstaff – Annuska, Verdi: Luisa Miller – Luisa.

 Zenészcsaládból származik, nagypapája dr. Bartha Dénes zenetörténész volt. Az ő személye mennyiben volt hatással pályaválasztására?  

– Nagyapám személye számomra nagyon lényeges emberi és szakmai értelemben is. Már hatéves koromban hangszert tanultam, fuvolistának készültem, amit nagyapám a legmesszebbmenőkig támogatott. Hangszerrel ajándékozott meg, és meggyőzte szüleimet, hogy engedjenek zenei általánosba. Így a Kosciuszko Tádé utcai ének-zenei általános iskolába jártam, ahol Ifj. Sapszon Ferenc minőségi kórust hozott létre. Ez a kórus később több díjat is nyert. Később felhagytam a hangszeres zenéléssel, és karvezető szerettem volna lenni, majd huszonéves koromtól énekelni tanultam, de nagyapám ezt már nem élhette meg.

Sokszor gondol rá, mikor kiáll a színpadra énekelni?

 – Talán furcsának hangzik, amit mondok, de tudom, hogy ott van mellettem. Sőt mikor dalokat éneklek – ez a műfaj közelebb állt hozzá – akkor még jobban érzem a jelenlétét. Tehát nekem nem kell rá gondolnom, hanem bizonyos vagyok benne, hall és lát engem.

 Szülei műszaki értelmiségiek. Ők mennyire támogatták leányuk zenei tanulmányait?

 – Az akkori politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy szüleim humán pályára menjenek, bár ők eredetileg ott szerettek volna érvényesülni. Ráadásul édesapám a budapesti piarista gimnáziumban végzett, ami nem volt akkor „jó ajánlólevél”. Anyukámnak nagyon jó énekhangja volt, amit az ő nagymamájától örökölt, aki Bécsben énekszakot végzett. Dédmamám igazi contra-alt volt, de miután férjez ment, befejezte énekesi pályafutását. Tehát a zenei vonal benne él a családban. Éppen nagyapám életpályája miatt – ami nem volt zökkenőmentes – féltettek engem, s mindig megkövetelték, hogy az összes tantárgyból a lehető legjobb érdemjegyeket szerezzem meg. Szüleim a saját szakterületükön különlegesen jól megállták a helyüket, és hálás vagyok nekik, hogy megengedték, hogy zenét tanuljak. Sőt édesanyám azt is támogatta, hogy a karvezetés szakot lecseréljem ének-szakra, így egy megélhetést biztosító szakmát egy bizonytalan kimenetelűre cseréljek föl.

 Mit értsünk azalatt, hogy nagyapja életpályája nem volt zökkenőmentes?

 – Batta András kormánybiztos nagyapám 100 születésnapjára szervezett szimpóziumon kijelentette, hogy „Dr. Bartha Dénes a II. világháború előtt Berlinben tanult muzikológiát és klasszika-filológiát, majd kollégájával, Szabolcsi Bencével együtt azt kezdeményezték, hogy a Zeneakadémián jöjjön létre a zenetörténészeti szak. Ő állította össze a tanrendet, jelölte ki a tananyagot, de azon az ajtón, amit ő nyitott ki a magyar zenetudomány történetében, már nem léphetett be, csak most, 2008-ban.” Nagyapám az 1950–60-as években itthon egyre inkább háttérbe szorult. Ezért a ’60-as évek végén először Ausztriában és Angliában tartott előadásokat, majd a ’70-es évek végétől az USA-ban kapott katedrát, s egészen nyugdíjazásáig ott tanított. El lehet képzelni azt, hogy mindezt a hazai kurzus nem nézte jó szemmel. Családunk pedig a nagyszülőket nagyon nélkülözte, s nagyon nehéz volt a rendszeres kapcsolattartás.

 Milyen zenék szóltak otthon a szülői házban?

 – Nagyon érdekes, mert a családomban a rádióból és a lemezjátszóból nem szólt zene, hanem élő muzsikálás folyt. Alapvető gyermekkori élményem, hogy mikor nagyapám nyaranként itthon volt, sokat zongorázott nekem. Így amikor délutánonként aludnom kellett, Mozart- és Schubert-szonátákra aludtam el. Ahogy akkor sem szólt a házban zene, nálunk otthon most is csak élő muzsikálásról beszélhetünk. Gyerekkoromtól kezdve kórusokban énekeltem, különböző zenekarokban fuvoláztam, majd énekes lettem. Otthon is sokat zenélünk a férjemmel, de nagyon szeretem a csendet, sőt szükségét is érzem!

 Az úgynevezett könnyű zene sem kapcsolja ki? Több operaénekessel beszélgettem, akik rockzenét, dzsesszt hallgatnak otthonukban.

 – Nagyon kedvelem a mai napig a dzsesszt, de azt is inkább élőben hallgatom. És bizony néhanapján a dzsessz műfajába is kirándulok énekesként. Babos Gyula és Fekete Kovács Kornél barátaim – Kornél a Modern Art Orchestra vezetője – megpróbálták a klasszikus zenét és a dzsesszt „összeházasítani”. Így klasszikus operaáriákat hangszereltek át dzsesszzenekari kíséretre, ami nagyon jó kezdeményezés volt.

 Ha már a CD-knél tartunk; több bécsi, német operafelvételt hallgatok, s azt veszem észre, hogy minden hang a helyén van, ritmikailag semmi kivetnivalót nem érzékelek, de valahogy túl steril az egész, és hiányzik a vitalitás.

 – Lehet igazság abban, amit mond; több előadást volt szerencsém a bécsi Staatsoperben megtekinteni, és volt erre is példa, de kétszer is láttam állóhelyről a Trisztán és Izoldát Bécsben Thielemann-nal, és az az előadás annyira megragadott, a hangzásélmény annyira felejthetetlen volt, hogy nem is éreztem megterhelőnek azt, hogy a négy és fél órás előadást végig kellett állnom.

 Tudtommal egy ideig jobban vonzotta a képzőművészet, mint a zene. Ebből arra következtethetünk, hogy ügyesen rajzolt középiskolás korában?

 – Már négyéves koromban kiderült, hogy elég jól rajzolok, és a képzőművészet iránti vonzalmam nem szűnt meg. Nagyon sokat járok múzeumokba, és ez az egyetlen dolog, ami igazi kikapcsolódást nyújt számomra. Ha megtehetjük, s időnk engedi, akkor férjemmel nagyon sok külföldi – például firenzei, római, párizsi, londoni – múzeumot is meglátogatunk. Ez a „kultúrsokk” a színházat egy időre elfelejteti velünk.

 Gondolom, így nem mindegy, hogy milyen díszletek között, milyen jelmezben lép színpadra…

 – Arra, hogy milyen színpadkép vesz körül, s milyen jelmezben játszom – ahogy a többi énekes kollegámnak – nekem sincs semmilyen ráhatásom. Természetesen vannak vízióim, hogy milyen díszletek között szeretnék játszani, de ezek a legritkább esetben találkoznak a valósággal. El kell fogadni a koncepciót, és ha kialakul a rendezővel egy egészséges diskurzus – ami nem minden esetben sikerül– az fantasztikus élmény.  

Ettől függetlenül egy énekesnek nem lehet mindegy, hogy milyen díszlet veszi körül, és milyen jelmezt visel.  

– Ez természetes. Előfordult, hogy egy teljesen modern, avantgárd produkcióban nagyon jól éreztem magam, máskor pedig nem igazán kellemes azokban a régebbi rendezésekben részt venni, amikor olyan hajdani neves énekes ruháját viselem, amit nem az én alkatomra szabtak. Az a különlegesség, ha megbeszélhetem a rendezővel, hogy milyen jelmezben kényelmes mozognom. De bármilyen jelmezt is viselek – például a linzi Varázsfuvolában egy igen nehéz, kényelmetlen ruhát kell hordanom – a szerepre és a hangi tökéletességre kell koncentrálnom, hiszen ez a feladatom.  

Eleinte karmester szerettem volna lenni

 Mi vitte rá arra, hogy először karvezetésre jelentkezzen?  

– Karmester szerettem volna lenni, és akkor azt gondoltam, hogy ennek az első lépcsője a karvezetés.  

A karmesterek között igen kevés a nő…  

– Ez igaz, de ami engem erre a pályára motivált, az a tévé által közvetített karmesterverseny volt. Akkor még a közönség a lámpák felkapcsolásával szavazott… Abban az életkorban nem általános, hogy egy gyermek Bartók Béla Concertojával kel és fekszik, és mindez bennem hatalmas érzelmeket kavart föl. Már felnőtt fejjel látom, milyen adottságok szükségesek a karmesterséghez, és bevallom, egyikkel sem rendelkezem.  

Előfordult, hogy feltett egy lemezt, s mikor nem látta senki, akkor vezényelt rá?  

– Természetesen, de aztán visszatértem a realitások talajára. Egyik tanárom felhívta arra a figyelmemet, hogy bizony fizikai adottság is szükséges ahhoz, hogy egyetlen ember magára tudja vonni 50-100 zenész, énekes figyelmét.  

Még szilveszter előtt megtekintettem egyik portálon Carlos Kleiber vezényletével a Denevért. A kamera mutatta, hogyan indította el a második fölvonás nagy együttesét. Hihetetlenül magával ragadó…  

– Nem csodálom, mert számomra is Carlos Kleiber a XX. század egyik meghatározó karmestere. Az összes DVD-felvétel megvan tőle, s vezénylését figyelve az az érzésem, hogy Carlos Kleiber produkciói valóban hordoztak valamiféle csak rá jellemző megismételhetetlen muzikális intenzitást.  

Térjünk vissza a pályafutására. Fölvették a karvezetés szakra, amit három év után abbahagyott.  

– Már amikor másodéves karvezetős voltam, elkezdtem énekelni tanulni, azután jelentkeztem a Zeneakadémia tanárképző intézetének ének szakára.  

1997-től több nemzetközi énekversenyen vett részt. Ezekre önként jelentkezett, vagy tanárai biztatására?  

–Önként jelentkeztem a nemzetközi énekversenyekre, mert tudtam, hogy sokkal nehezebb annak operai pályára kerülnie, aki nem a Zeneakadémia opera tanszakán végzett. A versenyeken való jó eredményeknek köszönhetően ösztöndíjat is kaptam, így Olaszországban tanulhattam majdnem három hónapon keresztül. Így pályám elején elég jó tapasztalatokat szerezhettem arról is, milyen igényeket támasztanak külföldön az énekesek felé. Akkor még azt gondoltam, hogy vonzó lehet a külföldi meghallgatásokon, ha sokféle szoprán szerepet tudok, de kiderült, hogy nem szeretik, ha valakinek behatárolhatatlan a hangfaja és a szerepköre. S azt is megtanultam, mennyire lényeges az önmenedzselés.  

Miután lediplomázott, nem tanárként helyezkedett el, hanem 1995-től a debreceni színház művésze lett. Jó időben volt jó helyen?  

– Mivel gimnáziumot, és nem zeneművészeti szakközépiskolát végeztem, a zeneakadémiai felvételire úgy készültem föl, hogy eljártam Avar Zsuzsa tanárnő felkészítő kurzusaira. Nagyon érdekes, hogy abból a csoportból, akikkel együtt jártam erre a „zenei gyorstalpalóra” szinte mindenki a pályán van. A karmesterek közül Kesselyák Gergely, Vashegyi György, Kollár Imre, Kaposi Gergő. Akkor még szinte mindenki hangszeren tanult. Amikor Vashegyi György létrehozta a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart, akkor én a kórus egyik alapító tagja lettem. Később lehetősége kínálkozott számára a Budapesti Kamaraoperában a Varázsfuvolát színre vinni, akkor felkért, mint harmadéves főiskolai hallgatót, az első dáma szerepére. Addig nem is volt ambícióm színpadon állni, hanem dal- és oratóriuménekes szerettem volna lenni. Még nem tudtam, hogy ez itthon gyakorlatilag nem létező fogalom. A Varázsfuvola produkció végére köteleztem el magam az opera irányába. Negyedik évfolyamosként már versenyeken vettem részt, s elmentem meghallgatásra az Operaházba. Az akkori igazgató, Ütő Endre föl is vett ösztöndíjas státusba, szerepeket is ígért nekem, de mire én odakerültem, már nem ő volt az igazgató. Őt Vámos László követte az igazgatói poszton, ő is meghallgatott, szintén ajánlott szerepeket, de sajnos egy év múlva meghalt. Így két évig úgy voltam az Operaház ösztöndíjasa, hogy egy hangot sem énekeltem. Kocsár Balázs karmester – aki zeneigazgató volt Debrecenben – édesanyja, aki a tanárképzőben tanított, arra kérte a fiát, hallgasson meg, és ő fölvett a színházába. Nagyon fiatal énekesi gárdába kerültem be, és remek produkciókban vehettem részt.  

Ha jól tudom, nem tanult színészmesterséget a Zeneakadémián. Ez nem jelentett problémát?  

– Nem, mert nagyon sokat tanulhattam Debrecenben a pályájuk csúcsán lévő énekesektől. Ők rengeteget segítettek nekem a színpadi alakításban. A döntő ezen a téren az Operettszínház volt, ahová úgy kerültem, hogy éppen munka nélkül voltam, s egyik kolléganőm mondta, hogy másnap előéneklés van a Nagymező utcai legendás színházban. Megtanultam a Denevérből a csárdást, azt elénekeltem, bár a karmesterek eléggé csodálkoztak azon, hogy eddig még soha nem játszottam operettekben. Viszont ez az a korszak volt, mikor az Operettszínház híres primadonnája, Kalocsai Zsuzsa kisbabát várt, és Halasi Imre igazgató több fiatalt fölvett a színházba. Mednyánszky Ágitól tanultam meg a színpadi beszédet, és nagyon sokat számított, hogy Szóka Júlia, Oszvald Marika és később Kalocsai Zsuzsa színészi játékát figyelhettem. Az Operettszínházban három évadot töltöttem, közben a szolnoki színházban vendégként a Marica grófnő címszerepét énekelhettem, s ezt a produkciót Ács János rendezte. Ő nem csak remek rendező, de pedagógus is, és nagyon sokat foglalkozott velem; úgy éreztem, mintha egy színészmesterség-kurzus hallgatója lennék. Az operettes időszak alatt lehetőségem volt operát is énekelni, és ekkor alakult ki gyümölcsöző munkakapcsolatom Selmeczi György zeneszerzővel, karmesterrel, rendezővel. 1999-ben dolgoztam először vele a Kolozsvári operamesék forgatásán. Selmeczi György akkoriban alapította az Auris Társulatot, amelynek tagjai voltak, többek között Herczenik Anna, Sólyom-Nagy Máté, Csereklyei Andrea, Kovács István és jómagam. Selmeczi György színészileg is foglalkozott velünk, segített megtapasztalni, hogy hogyan kell felépíteni egy figurát.  

2005-ben leforgatta a Kékszakállú-filmet, majd Juditot színpadon is elénekelhette Szegeden. Judit szerepét általában mezzók éneklik, s ritka az az énekesnő, aki Luciát, Melindát és Juditot is énekelne. Nem jelentett nehézséget ez a szerep?  

– 2006 januárjáig elég sokféle szoprán szerepet énekeltem, aminek egyik oka az önfejűségem, a másik pedig a szükségszerűség volt. Még főiskolás koromban született egy gyermekem, akinek fölneveléséhez szinte minden munkát elvállaltam. Valóban, Judit mélyebb fekvésű szerep – bár Bartók jelzése a kotta első lapján: Judit szoprán –, de később Kesselyák Gergely mikor ő lett a főzeneigazgató, fölvetette, hogy csak drámai koloratúr szerepeket énekeljek. Azóta ebben a fachban éneklek, s csak egyszer tértem vissza egy fesztiválon a Figaró házassága grófnéjára, ami nem koloratúr szerep. Azóta úgy alakult a sorsom, hogy drámai koloratúr szerepeket éneklek, és kikerülöm azokat a fölkéréseket, melyek más irányba terelnének.  

Több mint tíz országban vendégszerepelt. Magyarországi társulattokkal lépett föl külföldön, vagy személyre szóló fölkéréseket kapott?  

– Az utóbbiról van szó. Úgy alakult, hogy először a környező, hajdani szocialista országokba kaptam meghívást, majd Ausztriában és Németországban nagyon sokszor és több helyen léptem föl. Dániában is több koncerten énekeltem, és a nyáron a finn közönség előtt is bemutatkozhatok. A külföldi menedzserek Magyarországra is eljutnak, és ők ajánlanak ki különböző társulatokhoz. Mivel az Operaház egyre intenzívebben foglalkoztat, ezért úgy ítéltem meg, hogy csak akkor vállalok külföldi fellépéseket, ha azok nem ütköznek hazai elfoglaltságaimmal.  

Melyik szerepre kapja a legtöbb meghívást?  

– Jelenleg az Éj királynőjére. A menedzserek biztosra mennek, és azt nézik, hogy az adott énekesnő azt a szerepet a lehető legjobban énekelje.  

Nem unalmas egyazon szerepet ilyen sokszor egymás után elénekelni?  

– Nem ön az első, aki nekem szegezi ezt a kérdést, és a válaszom most is az, hogy nem unalmas. Egyrészt azért nem, mert ezt a szerepet éneklem magyarul, németül, s a nyáron pedig finn nyelven fogom. Másrészt különféle rendezői koncepciók szerint kell eljátszanom ezt a szerepet. Olyan, mintha soha nem érne véget egy próbafolyamat, mindig lehetőséget kapok az élettől arra, hogy hangilag és színpadilag még tovább csiszolhassam a dolgokat. Soha sem álltam úgy a színpadon, hogy azt untam volna. Közel hetvenszer és hat rendezésben léptem föl a Traviata Violettájakét, de képtelen vagyok rutinból, beleélés nélkül elénekelni ezt a szerepet. Hogyan is lehetne? Hiszen mind Mozart, mind Verdi operája zseniális. Ráadásul kihívást jelent, hogy a folyton változó kollégákkal és karmesterekkel miként tudok együtt dolgozni, és a közönségre hogyan hat a játékom.  

Előfordult, hogy egy rendezővel vagy karmesterrel való vita miatt visszaadott egy szerepet?  

– Erre még nem volt példa, de a pályám elején előfordult, hogy kissé szemtelenül visszabeszéltem. Hamar rájöttem, hogy ezt nem lehet megtenni. Akármilyen számomra fölösleges, vagy extrém dolgot kér tőlem a rendező, azt meg kell csinálnom, ráadásul úgy, mintha avval egyetértenék. Éppen ezért igyekszem megbarátkozni a számomra kissé fura rendezésekkel és zenei megoldásokkal, s azt keresem, hogy mi lehet belőle a hasznom, hogyan lehet az alakításom még jobb, gazdagabb ezáltal. Meg kell találnom minden előadásban, szerepben az örömet magam és a közönség miatt, hiszen a nézők érzékelik, ha kelletlenül éneklek a színpadon. Az én feladatom elemi erejűvé tenni azt a színpadon, amit a rendező otthon elképzelt. Emellett, ha módomban áll, olyan koncerteket, dalesteket szervezek, melyek a saját örömömet megtalálom.  

Ha már a dalokat említette; 2009-ben Liszt-dalokat tartalmazó lemezen énekelt. Kinek a kezdeményezésére jött létre ez a CD?  

– Az egyik Traviata előadás után megkeresett a Hunnia Records vezetője, Hunka Róbert, azzal, hogy úgy gondolja: „Jár nekem egy lemez!”. A Liszt-évben született meg ez az ötlet, s ezért választottam, hogy az ő dalait énekeljem a lemezre. Sajnos viszonylag kevesen ismerik Liszt Ferenc dalait, ezért is gondoltam arra, hogy ilyen kuriózumot hozzunk létre. Liszt írt belcanto-stílusú olasz, német és francia dalokat is. Sőt az egyetlen angol nyelvű dala olyan, mintha Britten előfutára lenne. A szívemnek különösen kedves az egyik magyar nyelvű dala, az Áldjon ég. Liszt-dalokat többször énekeltem külföldön is, és nagyon szerette a közönség.  

Mi lehet annak az oka, hogy egy dalest nem vonz annyi embert, mint az opera?  

– Ennek egyik oka, hogy a klasszikus dalokat jóval kevesebben ismerik, mint a közismert operákat, s itthon még egy Richard Strauss- vagy Britten-operára is igencsak nevelni kell a közönséget. A másik, hogy a dalokat eredeti nyelven szokás énekelni, ami hátráltatja a befogadást.  

Ki a „külső füle”, illetve „külső szeme”, akinek kikéri a tanácsát?  

– A legfőbb segítőm férjem, Dinyés Dániel zeneszerző, zongoraművész és karmester, s ő a kezdetektől fogva tanácsokkal lát el. Ha csak teheti, minden fellépésemet meghallgatja, és az ő fülében teljes mértékben megbízom.

 Ileana Cotrubas magánkurzusa meghatározó élményt jelentett  

Több mesterkurzuson vett részt. Ezeknek milyen hozadéka volt?  

– Nagyon sok. Később jöttem rá, hogy időben meg kellett volna fogadnom Walter Berry tanácsát, aki még pályám elején elmondta, milyen szerepek valók nekem. Ileana Cotrubas magánkurzusa külön élményt jelentett számomra. Mikor Magyarországon tartózkodott, akkor egy héten át jártam hozzá énekórára, a Traviátát vettük át. Cotrubas egykor világhírű volt Violetta szerepében – éppen a már említett Carlos Kleiber vezényletével– , így ez a találkozás egy életre meghatározta pályámat.  

A különböző karakterű hősnők közül ki áll a legközelebb művésznőhöz?  

– Egészen tavaly novemberig a valaha énekelt legteljesebb nőalak számomra Violetta volt, de mára csatlakozott hozzá Luisa Miller. Ezek mellett még nagyon szeretem Melinda szerepét a Bánk bánból. A Tisza-parti jelenet repertoárom egészen különleges csúcspontját jelenti.  

Az Erkel Színházban bemutatott Verdi–Schiller-trilógiáról lapunk is beszámolt. Mennyire tartja fontosnak, hogy a keveset játszott, de értékes operákat is bemutassák?  

–Ez egy lényeges kérdés, mert a Magyar Állami Operaház repertoárján nem szerepelnek azok az operák, amiket nagyon kedvelek. Verdi korai műveire és Donizetti, Bellini operáira gondolok. Donizetti remekművét, a Lammermoori Luciát tíz éve nem játszották az Operaházban. Ez azért is hiányzik nekem, mert bizonyos szerepeket egy adott életkorban kell elénekelni. Mindezt azzal próbálom kompenzálni, hogy az említett szerzők operáinak szoprán áriáit, ha tehetem, koncerteken eléneklem, és erősen lobbizom, hogy ezeket az operákat bemutassák. Ha nem sikerül intézményes keretek között ezek színrevitele, akkor magánkezdeményezés által kéne megoldani, mert úgy érzem, hogy a hangom ezen művek által teljesedhetne ki igazán.

Medveczky Attila