|
 2014.01.24.
Szellemében még élhet
Schéner Mihály kiállítása a Vízivárosi Galériában
A közelmúltban még
itt tevékenykedő, festő, rajzoló, faragó, boldogság-találkozókat
szervező Schéner Mihály (1993–2009) a kortárs magyar és nem
magyar képzőművészet jelese volt. Nyughatatlan alkata – vitázott,
pörölt, embereket dicsért és sértett meg – az állandó pörgést
igényelte. Nála sosem volt megállás. Angyalokkal és ördögökkel
komázott, filozofikus – némelykor versszerű – megnyilatkozásai
(önálló könyvek is születtek belőlük) azt bizonyítja, hogy
a tollat is jól forgatta.
Egyszerre volt
gondolkodó és magamutogató harlekin, s minthogy a csörgősipkát
sem szégyellte, a filmbeli szereplésre éppúgy gondot fordított
– zseniális ripacs volt –, mint valamely díszlet, szobor, játéktárgy,
s nem utolsósorban a színekkel, formákkal tarkított vászon,
farost, papír, textil megmunkálására. Reneszánsz személyisége
sok bajt okozott: azt a sziklát, mozdíthatatlan sziklát is át
akarta világítani fénnyel – gondolkodói lényének derűjével
–, amely nem kért ebből a műveletből. Ám ő, rakoncátlan hívő
lévén, újra és újra megpróbálta.
Életműve,
akarjuk, nem akarjuk – nagy a hallgatás róla –, az egyetemes
és magyar modern művészet élvonalába tartozik. Nincs nála
nagyobb, a felnőttet és a gyermeket is megszólító kísérletező.
A formával álmodott – kelt és feküdt –, s azt akarta, hogy
tárgyai (játékfigurái, szobrai, kerámia és papír plasztikái)
arról a képzeleti világról adjanak hírt, amely a valóságot
ugyan nem megtagadva, de mégis valahol angyali sugárzással
sokszor az égi mezőkön vagy annak közelében landolt.
Angyali ördögei
és ördögi angyalai ugyanannak a teremtő fantáziának szülöttei,
mint magyar motívumokra épített szobrai és vásznai, Szent
István-megidézései, történelmünkhöz kötődő látomásai.
A falut, ahonnan jött, ugyanúgy szerette, mint a várost.
Medgyesháza és megannyi épülete nála a velencei palotákkal
fogott kezet. A lagúnák városba azért zarándokolt el oly
gyakran életpezsdítő élményért, maszkokért, hogy itthon bohókás
lendülettel erőt vigyen a lankadóba.
A békéscsabai
Meseház, amelyben nemcsak a gyermek, de a felnőtt lelke is meg
tud nyugodni, arra példa, hogy a tárgyakban (képekben, bútorokban,
szobrokban, Mátyás trónszékében, stb.) megnyilvánuló
szellem – a művész boldogság-mámorának sűrítménye –
milyen csodákra képes. A művész invenciózus sokoldalúságával
úgy tudja megszépíteni a valót, hogy költészetben fogant
igazságai zajjal rohanó, csörömpölős korunkra is érvényesek.
A Vízivárosi Galéria
kamara kiállítása – Festmények, szobrok, textilek, tárgyak
– érthetően, nem foglalja magában az életmű egészét (különösen
a hatvanas-hetvenes évek nonfiguratív festészete hiányzik, és
néhány szenzációs grafika), ám a család tulajdonában lévő
művek révén is bepillantást tud nyújtani a schéneri
univerzumba. Az arc jellegzetes tulajdonságai – műfajváltogató
gesztussal – így is előttünk állnak: a vonalhálóban és a
festmények alakformálásában megbúvó bravúros rajztudás, az
expresszív ecsetkezelés, az anyag (fa, papírmasé, agyag,
textil) tisztelete.
A Betyárok
(filcrajz) hármas figuráját tekintve csak részben hihetünk a
Schéner Mihály-i vonalháló fenségében – azt mindennél hatékonyabban
az album alakban is megjelent 151 rajz mutatja –, de a Velencei
maszkok, a Birsalmák I–II., és mindenekelőtt a Tóratanulás
(mindhárom olaj, farost) már olyan mű, amely által kiviláglik
eme festőműhely és gazdájának különlegessége.
Szó se róla, a
hagyományos látásmódon alig túllépő virágcsendéletek
(azok közül is leginkább a Virágcsendélet III.) faktúrájának
a gazdagsága s a megnevezett művön látható motívumkezelés jól
jelzi, hogy milyen festővel van dolgunk. S jóllehet az itt
szereplő két templomkép – Sándorfalvai templom (2004),
Gercsei templom (2003) – színkombinációja is fölvillantja a
valóság és a hit közelében mozgó ecset érvényességét, ám
a mítoszi (azon belül is a reneszánszba nyúló, illetve
bibliai) kirándulás különösképp a Velencei maszkok és a Tóratanulás
jellemzője.
Az előbbi festmény
három alakja, a rizsporos hajú férfi és az őt közrefogó két
(sötét és világos) grácia együttese azért is izgalmas, mert
nem lehet tudni, még csak sejteni sem, hogy a három maszk mögött
valójában férfi vagy nő lakozik-e: s ha mindkettő, milyen arányban.
A Tóratanulás fő alakja, minden tudást továbbadni igyekvő
mestere pedig az a férfi, aki a szerkezetet tekintve szinte alapként
tartja az ismeretre szomjazókat (nem véletlen, hogy itt is, mint
megannyi más képen, az arc az önportré vonásait hordozza). A
két Birsalma-variácó közül a Birsalmák II. azért
izgalmasabb, mert a fonnyadt gyümölcs létében egyúttal ott
van, maszk formájában, az embert megpróbáló idő sötét
rejtelme is.
Felületkezelő
megoldásában (szerkezet, a szürreális részegységek egymáshoz
való viszonya, expresszív indulat, stb.) szenzációs mű a
foltvarrással (patchwork) készült Tűzhalál című textil
falikép. A művész ebben is kiélhette fantáziáját, hiszen a
világégést szimbolizáló kavargásban nem csupán a hamura ítélt
emlékeket (nő, játékszerek, madárijesztő) látni, hanem saját
– több változatban is jelenlévő, némelykor torzított –
fizimiskáját is.
A Magyar játékfundamentum
köteteit ismervén számomra nem meglepetés a hetvenes években
készült Kerekes huszár játékfigurák invenciózus formaépítkezése.
Avval, hogy a művész a hagyományos ló ábrázolásoktól –
csaknem költőivé emelve a formát – eltér, a gyerek szépérzékét
és formakészségét is segítségül hívja a gyakorlati
foglalkozáson. Nem volt véletlen a Három királyok című filmből
ismert Fagalambok (1992), kecses állatplasztikák sikere sem.
Ugyancsak igen szépek a felületükön királyt, szívet,
Napistent megjelenítő, többféle funkciót ellátó tárgyak, a
Kockás ló-téka, illetve a Piros ló-téka (mindkettő színezett
fa).
A plasztikai erő,
akár a „homorulatot” nézzük (Törvénytábla I. II. c.
reliefek), akár a „domborulatot” (a kiállított művek nagy
része), ott van minden Schéner-szoborban, az egyszerűbb, a
karakterföltárás szerint leleményes papírmasé (színházi
kellék?) maszkoktól kezdve – három van kiállítva belőlük
– egészen a monumentális Királyig és Királynéig (mindkettő
festett fa). Az 1967-es kerámia-szobrok (Napoleon, Beefeater,
Betyár – Rózsa Sándor) vérbő, formázásban, színezésben
is (máz, festés) megtestesülő, nemegyszer vaskos humora ott
van Gubó Kati három alakjában, és a két vitrin megannyi kerámiaplasztikájában
is. Ez utóbbi sorozat a fennkölttől (Szent István-sótartó) a
groteszkig terjed (Kukula, Törpe). S nem kevésbé artisztikus a
kitűnő rajzgyűjtemény megelőzte Kéz (mázas butélia) és a
magyar motívumkincset felületi s plasztikai gazdagságában tükröző
Mézeskalácshuszár lovon (fehér kerámia).
1987-ben jelent
meg a rajzos-verses-filozofikus kis kötet, a Diabolikon (Ördögjárás),
1997-ben pedig az Inferno. Mindkettőben a művész s gondolkodó
legjobb magát adta. (A tárlaton az alkotó csaknem húsz albuma
s kötete szintén látható.) S milyen igaz a festőművész-bábos-formatervező-író
az egy mineműségén s valóságán töprengő aforizmája:
„Miután az Egy holttá vált, szellemében még élhet”.
Szakolczay Lajos
|
