vissza a főoldalra

 2014.01.24. 

Vélemények balról a nagy ellenzéki *összefosásról*

Hont András: Falhoz csapott, sárba tiport, agyagba döngölt, tönkretett, széjjelszedett, atomjaira bontott, hazavágott, elpáholt, összevert, fölaprított, ledarált, széttrancsírozott, kiröhögött, megszégyenített, agyonalázott csapaton ne változtass.

Gyurcsány Ferenc újratöltve. Ezt a produktumot volt képes a haladó értelmiség három és fél év alatt előállítani, ami nem csoda, ha azt vesszük, hogy az ország egyáltalán nem érdekli őket.

Most már biztos, hogy ez a mottó vezette a baloldali szellemi elitet, amikor hosszas zsarolások, hisztik, intrikák és petíciózások után elérte, hogy a Lehető Legszélesebb Ellenzéki Összefogás jegyében újra összeálljon a 2009-es MSZP. Jelenleg ugyanis az van, hogy az MSZP megegyezett egy volt MSZP-miniszterelnök vezette formációval, hogy tárgyalásokba kezdenek egy másik volt MSZP-miniszterelnök pártjával. Konrád György meg nagybőgőzik a háttérben.

 Itt csak és kizárólag egy értelmiségi-érzelmi körnek nyújtott elégtételről van szó, arról hogy a baloldali pártok úgy döntöttek: az ő kedvükben óhajtanak járni, mint ahogy ebben az országban 1991 óta ez rendre történik.

Ez az a társulat – noha számtalan társadalomtudományi végzettségű, sőt ilyesmiket oktató, ilyesmikről író ember is van benne –, amelyik elgondolkodni sem volt hajlandó, hogy miért született meg a kétharmad, hogy két évtized alatt mi vezetett a 89-es rendszer összeomlásához. Három és fél év alatt odáig jutottak, hogy jöjjön újra Feri. Ha már egyszer a magyar nép kihajította a kukába az MSZP-t Gyurcsányostul, akkor az a megoldás, hogy az MSZP próbálkozzon ismét Gyurcsányostul. Vannak, akiknek ezek szerint nem elég egyszer megbukni.

 ***

 Galló Béla: Gyurcsány tehát kellő pillanatban – korántsem véletlenül – érkezett. A rendszerváltozás előtt a nómenklatúra KISZ-esei közt, utána a privatizáció zavarosában jeleskedett, s csak harmadik házassága révén tapadt meg a politika új világában.

Színrelépésével az MSZP addig jól menedzselt súlyos szociológiai érdekellentéte a háttér homályából rögtön a kirakatba került. A magát baloldaliként meghatározó pártban hatalomra jutott egy nómenklatúra-milliárdos, ami még csak hagyján, de azonnal kattogni is kezdett neofita tőkés öntudata.

Engels esetét említeni itt, sánta párhuzam. Fajsúly különbségeik mellett, Engels beleszületett vagyonába, mégis antikapitalista lett, Gyurcsány MSZMP-s kapcsolati tőkéje révén szerezte vagyonát, ennek ellenére vált neofitává. Kevesen vették észre, de ez volt az a pillanat, amikor néhány nemzetközi példához hasonlóan a pártokban nálunk is nagytőkések kezdtek el közvetlenül politizálni, s ahol lehetett, behatoltak a kormányokba is. Itáliában Berlusconit, itthon Gyurcsány mellett Kókát, és később Bajnait említhetjük, mutatis mutandis. Cégirányítási mechanizmusok, reflexek iktatódtak a szükségképpen demokratikus politikai folyamatokba, számos kényes kérdést vetve föl ezzel. Hiszen ha a politika tényleg cégesíthető, mi szükség van akkor a hagyományos politikai osztályra? Hírhedett őszödi beszédében Gyurcsány célzott is erre a dilemmára, jócskán ráijesztve saját fontosságuk tudatában lubickoló „hagyományos” kollégáira. Arról már nem beszélve, hogy a politikai és gazdasági hatalom efféle közvetlen összefonódása nyilván az üzleti versenytársak gyanúját is felébresztette.

Ami a politikacsinálás időtlen bizánci technológiáját és korszerű kommunikációs követelményeit illeti, Gyurcsány nagyjából tisztán látta, mi a teendője. Pártja szociológiai skizofréniájának tudatában volt, s az SZDSZ-t is jól ismerte. A szabad demokraták politikai eszéről nem bírt valami nagy véleménnyel, éppúgy lenézte őket, mint saját párttársait. Nem is akarta hát az egyik gyenge pártot a másik gyengébe beolvasztani, mikor személyében informálisan egyesíthette a kettőt. – Minek ide két párt, amikor itt az új fejedelem? – gondolhatta. Megújhodást hirdetett, kreatív rombolást, és zubolyi elánnal minden szerepet el akart játszani: a baloldali ideológusét éppúgy, mint a ravasz koalíciós politikusét, sőt az oroszlánt is magának követelte. Nagy akarásából többnyire aztán csak a rombolás valósult meg, mert saját társadalmi és nemzetközi mozgásterét, lehetőségeit és eszközeit rosszul mérte fel, s ahogy múlt az idő, egyre inkább csupán az oroszlán szerepét mímelhette. Egy vehemens, de valójában fogatlan oroszlánét.

Miben hibázott? Például abban, hogy az MSZP belső szociológiai ellentmondását a „posztmodern” politika révén vélte feloldhatónak. Készpénznek vette azt a posztmodern feltevést, hogy a társadalomban elfoglalt strukturális helyzet másodrendű a kulturális vonzalmakhoz képest, és hogy az emberek a kulturális preferenciáik alapján választanak pártot. Egy masszív, folyvást szélesedő középosztályra épülő jóléti társadalomban mindez akár még igaz is lehet, szociálisan vészesen lecsúszó régiónkra azonban – ahol a primer társadalmi szükségletek sincsenek kielégítve – mindez aligha alkalmazható. Hacsak úgy nem, ha tényleg el is hisszük, hogy a hajléktalan azért lehet egy pártban a milliárdossal, mert amíg előbbi az aluljáróban fetreng a HVG-n, utóbbi azt a jacuzzijában ülve lapozgatja.

Posztmodern tévútjához jól illeszkedett, hogy ideológiai „újításaként” az Európában már éppen darvadozni kezdő harmadik utas szocdemeket kopírozta. Bizonyára olvasott egy-két könyvet a neoliberalizmust feltett kézzel elemző Anthony Giddenstől, s írt belőlük egy felvizezett harmadikat. Amikor pedig a körötte zizegő értelmiségi had lelkesen tapsolt erre, ettől máris igazolva érezte teoretikus „teljesítményét”. Pedig valakinek illett volna feltennie a kérdést, vajon a rendszerváltozás után gyorsan kialakuló magyar roncstársadalomra ráhúzható-e egyáltalán bármiféle nyugati ideológiai séma? Mert ami – ideig-óráig – jó volt a nyugati társadalmak szociáldemokráciájának, hogyan felelhetett meg az MSZP-nek, ha ez a párt az elnyomorodó tömegek védőjeként kívánt politizálni?

Gyurcsánynak viszont tökéletesen megfelelt. Mi több, azt képzelte, ezzel olyan széles körben hat már, ő lesz az, aki a gyűlöletstruktúrán áthatolva, ideológusi varázsával kikezdheti a jobbközép táborát. Oda is nyilatkozott egy hetilapban, hogy Kádár Jánosnál politikailag sokkal közelebb érzi magához gróf Bethlen Istvánt, hogy aztán Kádárt később épp Nagy Imre háza előtt dicsérje, fölöttébb jó ízléssel. Persze, egy politikusnak mindig úgy kell, ahogy a szél fúj. Az ökör legyen következetes, ne a politikus. No de ennyire ne?

Kormányzásáról sokan és sokszor írtak már, fölösleges volna ismételgetni. Bő hatéves tevékenysége a Fidesz kétharmados parlamenti győzelméhez vezetett, s hozzá még a szélsőjobb is bejutott a parlamentbe, hiszen kihasználhatta és eltorzíthatta a balliberálisok által elhanyagolt szociális indulatokat. Gyurcsánynak mindebben, ha nem is száz százalékos, legalább kétharmados felelőssége van.

Kormányfőnek még rosszabbnak bizonyult, mint ideológusnak, hiányzott belőle Horn – kellő ön- és emberismereten alapuló – ravaszsága, amellyel a nála okosabbakat is képes volt már-már észrevétlenül irányítani. Meglehet, Gyurcsánynak pechje volt, hogy nem találkozott nála okosabbakkal…

Kettős – kormányfői és pártelnöki – bukása után azonban hamar magához tért, s kilépve-kiszorítva az MSZP-ből, új pártot alapított. Lemeze persze a régi, miként motorikus szerepvágya is. Hiába vesztették érvényüket a neoliberális dogmák, hiába futott semmibe a rájuk épülő harmadik út, ő még mindig ezekkel házal – most épp az „ellenzéki összefogás” kapuja előtt. Tudja, akár kinyílik előtte a kapu, akár nem, számára egy a fontos: a politikában akárhogy is, de megtapadni. Nem látja be: a baloldalon ő már végjátékos, a baloldal megújítása már mások feladata.

De Zuboly maradna. Minden ár megéri neki.

(Zuboly a Szentivánéji álom szamara)