vissza a főoldalra

 2014.07.04. 

Szabadság és a végzet

(Bizet Carmenje Kolozsvárott)

Május 23-án a Kolozsvári Román Állami Operában híres magyar énekesek és egy nemzetközi sztár főszereplésével játszották Bizet legsikerültebb zeneművét, a Carment. Azt az operát, amelynek bizonyos részleteit, így a torreádor-dalt, a Habanera dallamait szinte mindenki ismeri anélkül, hogy tudná, ki írta azokat, vagy melyik darabban hangzanak el. Nos, a szerző, George Bizet olyan korszakban szentelte tehetségét a francia opera megújításának, amelyet az olasz és a német zene uralt. S bizony találóak Nietzsche szavai a Carmenről: „E művel veszünk búcsút a párás északtól, minden hóbortos wagneri eszménytől. A cselekményben mindenekelőtt a forró égöv uralkodik, a száraz levegő, a levegő tisztasága. Itt minden tekintetben megváltozott az éghajlat.” A Carmen szerzője azonban anélkül halt meg, hogy az őt megillető hírnevet megszerezte volna. George Bizet 1838. október 25-én Párizsban született, s a gyermek életét egészen a születésétől kísérte a zene. Édesapja énekórákat adott, míg édesanyja kiválóan zongorázott; ő nevelt a zene iránt érdeklődő gyermekből igazi zongoravirtuózt. 1848-ban a kis George-ot fölvették a Conservatoire-ba, ahol Marmonttel vezetésével elkezdhette zongoratanulmányait. Zimmermann pedig kontrapunkttechnikát és fúgát tanított az ifjú diáknak. Amikor az idős professzor beteg lett, Charles Gounod – a Faust zeneszerzője – lépett a helyébe, aki később nagyban meghatározta Bizet stílusát. Bizet tizennégy évesen zongoraversenyt nyert, tizenhét évesen írta első, Gounod hatását tükröző szimfóniáját. 1857-ben egyik kantátájával hároméves tanulmányutat nyert Rómába, rövid életében ez volt az egyetlen hoszszabb időszak, amelyet Párizson kívül töltött. Rómában nem sokat alkotott, csak négy műve maradt fenn, a Don Procopio című operát 1906-ban mutatták be. Hazatérve elutasította a konzervatórium tanári ajánlatát, hogy teljesen a komponálásnak szentelhesse magát. Egzotikus témájú operái azonban – az indiai környezetben játszódó Gyöngyhalászok, a Walter Scott regénye alapján íródott, Skóciába helyezett A szép perth-i lány – nem keltettek különösebb visszhangot, utóbbi alig 18 előadást ért meg. A konzervatív közönség a zenekari darabjait kedvezően fogadta, de operái sorra megbuktak, így járt az egyiptomi helyszínű Dzsamilé és Alphonse Daudet Az arles-i lány című regényéhez írt kísérőzenéje is. Utóbbi műve később szvitté átdolgozva már sikert aratott, és a halálos beteg Bizet még a Becsületrendet is megkapta érte. A komponista utolsó évei keserűségben teltek, a szakmai kudarcokat magánéletiek tetézték: egykori tanára, az operaszerző Halévy lányával kötött házassága boldogtalannak bizonyult, meg kellett élnie a francia vereséget 1870-ben a poroszok ellen, és egészsége is megromlott. Annyi ereje még volt, hogy elérje a verista operák ősének is nevezett Carmen bemutatását. A szövegkönyv Prosper Mérimée azonos című elbeszélése alapján készült. Mérimée néhány hétig Spanyolországban tartózkodott, de a spanyol nép alsó osztályairól – munkáslányokról, közkatonákról és altisztekről, bikaviadalokról és bikaviadorokról soha azelőtt nem írtak olyan tüzetes társadalomábrázolást, mint ő a Carmenben. Ezt az ízig-vérig romantikus történetet olyan hiteles részletességgel és bőbeszéd nélküli szabatossággal mondja el, hogy ezért sorolták íróját idővel a realisták közé. Bizet visszautasította azt, hogy ellátogasson Spanyolországba, amit azzal magyarázott, hogy francia operát akar írni egy nem kifejezetten spanyol, inkább egyetemes témáról. A laza erkölcsök és a brutális gyilkosság kendőzetlen ábrázolása ellen még az énekesek is tiltakoztak. Bizet jól nevelt előkelőségek és hősök helyett csempészeket, cigányokat és közkatonákat szerepeltetett; a sevillai cigánylány tragikus szerelmi története volt az első, a való életből merített opera. A Carmen az 1875. március 3-i bemutatón majdhogynem megbukott: a közönség „nagyon igaznak és nagyon visszataszítónak” találta. A komponistával három hónappal később, 1875. június 3-án, 36 évesen végzett ízületi bántalmakból eredő szívbaja. Az opera Párizsban egy év után lekerült a műsorról, de a német nyelvű bécsi bemutató még abban az évben hatalmas sikert aratott. Budapesten már 1876-ban színre vitték, de Párizsban csak 1883-ban csendült fel újra a torreádordal – immár világsikerként.

A Carmen sikerének magyarázata, hogy zenéje a francia opera értékes hagyományait és Bizet olaszországi tanulmányútjának hatásait ötvözi, tele van lírai és drámai mozzanatokkal.

Carmen az a szerep, amelyben mindazt megmutathatja egy nő, amit magában hordoz. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Carmen a tömény nőiesség, a túlfűtött erotika megtestesítője, ami együtt jár azzal, hogy ugyancsak nyitottnak és bátornak kell lenni az eljátszásához. Ez az opera valóban az erős, sugárzó nőiesség és a szabadság zenei szimbóluma. Veress Orsolya – aki rendelkezik az említett tulajdonságokkal – hangja szép színű, az alsó és a felső lágéban is erőteljes, bár fent a szokottnál kissé gyorsabb vibrato jellemzi. Ugyanakkor a hang kiegyenlített, egynemű, a regiszterek között szinte észrevehetetlen átmenettel. Csupán egyetlenegy helyen, a II. felvonás utolsó hangja (a „la liberténél”) volt éles és megbicsakló. Az elegáns énekesnő kitűnő színésznő is, abszolút főszereplője volt az előadásnak. A szerep megformálásával viszont nem minden esetben érthetünk egyet. Az első és második felvonásban remekül eljátszotta a flegma, a csábító, a lobbanékony, tüzes cigánylányt. Az opera második részében viszont gonosz nővé vált, bár a Kártyaária haláltudata egyik csúcspontja az alakításnak. Természetesen a csempészképnél és a IV. felvonás nagy fináléjában ironikusnak kell lennie. De mindezt csak azért teszi, hogy Josét eltávolítsa magától. Carmen viszont nem gonosz, nem egy „cigány Lady Macbeth”, hanem csapodár, és szabadon – nem számolva a következményekkel, melyek végül a vesztét okozzák – cselekszik, és mondja ki azt, amit érez. Emellett a művésznő azt is bemutatta – főleg, ahogy Escamillo mellett belépett a IV. felvonásban –, hogy Carmen képtelen a boldogságra. Mindig provokál, viselkedésével szélsőséges indulatokat akar kiváltani. Csak úgy képes létezni, ha állandóan forr körülötte a levegő. De soha rosszabb Carment, mint amit Veress Orsolyától hallhattunk, láthattunk! Fülöp Márton Escamillo, a torreádor szerepében újfent remekelt. Azon ritka énekes, aki nemcsak énekével, de megjelenésével is csodálatba ejti a dalszínházak közönségét. Rendkívül szép és különleges színezetű hangja mindent elbír, a bikaviador szerepében az intenzív hangerőt, párosítva a kifejezőerővel. Kiművelt, magas és mély fekvésben is tisztán érthető éneke az előadás és az erdélyi operajátszás nagyjai közé emelte. Szólnunk kell a már Budapesten is ismert, a miskolci Aida Radameséről, arról a mexikói születésű Hector Lopez Mendozáról, aki a jövő évadban a Magyar Állami Operaházban a Parasztbecsület és a Bajazzók tenor főszerepét is elénekli. Szerepelt Costa Ricán, Guatemalán, Argentínán keresztül Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban. Kolozsvárott láthattuk már a Trubadúrban, a Szerelmi bájitalban és most a Carmen Don Joséját játszotta, énekelte nagy sikerrel. Mendozának van légköre, és ha belép a színpadra, nyomban fel kell figyelni rá. Éneklésének pregnáns ritmusával, zenei karaktereinek változatosságával mindvégig élményt nyújt. Már első megszólalását határozott, mégis érzelmekkel dús hangszín jellemezte. A három említett énekes tette igazán élvezetessé ezt a rendezési hibáktól hemzsegő – például hóesésben karaktercipőt viselnek a női szereplők – produkciót.

emma