Függetlenség

2014.07.11.

Hiszem, hogy minden embernek küldetése van

Generációnkat úgy nevelték, hogy a XX. századnak nincsenek példaképei, de ez nem igaz. Itt van például Esterházy János, sőt vannak zseniális művészeink, gondolkodóink.

Nagy János szobrászművész 1935-ben született Ráskosszentmihályon. Komáromban érettségizett, és miután 1961-ben végzett a pozsonyi képzőművészeti főiskolán –mesterei: Rudolf Pribis, Frano Stefunko –, a besztercebányai, majd a nyitrai tanárképző főiskolán tanított. 1990 és 1995 között előbb a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, majd a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága elnöke.

Jelentősebb egyéni kiállításai: Szenc (1967); Dunaszerdahely (1978); Érsekújvár (1979); Révkomárom (1980); Dunaszerdahely (1984); Pozsony (1990); Esztergom, Pápa, Dél-Komárom, Körmöcbánya (1993), Győr, Mosonmagyaróvár (1994); Budapest, Csepel, Révkomárom (1995), Pápa (1996), Dunaszerdahely (2003); Dél-Komárom (2004); Pozsony (2006); Budapest, Érsekújvár (2007); Léva (2008); Budapest (2012).

A FIDEM által szervezett Nemzetközi Érmeművészeti Kiállításokon vett részt Helsinkiben (1973); Krakkóban (1974); Budapesten (1977); Lisszabonban (1978); Firenzében (1981).

Az EUROPA 24 által szervezett csoportos kiállításokon vett részt Szombathelyen (1991); Bécsben, Erfurtban, Egerben (1994); Linzben (1997).

Nemzetközi kiállításai: La Medaille Tcheslovaque (Párizs, 1973–74); Medailersky Autoprtrét (Brno, 1992); Colleggno – Ősiség és modernség (Torino, 1993).

Elismerései: Sóstó II. díj (1973); Esterházy János-díj (1974); A Magyar Köztársaság Elnökének Aranyérme (2009); A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2000); Posonium Művészeti Díj – Életműdíj (2003); Szervátiusz-díj (2007).

Műveit számos közgyűjtemény őrzi, többek között a Vatikáni Múzeum is.

Ahogy olvasom a munkásságról 2009-ben megjelent albumot, azt veszem észre, hogy főleg a magyarság hőseinek megmintázása foglalkoztatja. Ezt mintha egy kicsit a kortárs, modern művészet negligálná. Miért tartja fontosnak őseink, hőseink szoborba öntését, vagy azt, hogy érmeken ábrázolja őket?

– Örülök ennek az aktuális kérdésnek. 2013-ban tartottuk a Szent István Emlékévet, s erre az alkalomra fölállítottak rengeteg Szent István-szobrot, amit kissé túlzásnak tartok. Félre ne értsenek, ez nem azt jelenti, hogy Szent István személye ellen szólnék. Szent István személyisége rendkívül összetett. A nagy király, az apostoli szent király, az országalapító, a befogadó, a kegyetlen, a népét szétválasztó, egyesítő, az ősi kultúra felcserélője, a gyermeke siratója, Vazul gyermekeinek megmentője, a Turul nemzetség túlélésének megalapozója, a magyar szentek őse és jövőjük megalapozója, és még sorolhatnám. Ilyen embert megjeleníteni, csak egyik oldalát mutatni, félrevezető. Egy menekülő, állandóan keletről és nyugatról támadott népnek biztos helyet teremteni ott, ahol senki sem tudta tartósan megvetni a lábát, bizony emberfeletti teljesítmény. Könnyű dicsérni, átkozni, bírálni. Ő a végletek embere volt, s én így ábrázoltam őt, kételyek közt. Hiszen ő a népét tudatosan vezető és védő kiválasztott személy volt. Ugyanakkor számtalan olyan hősünk van, mint Szent István, de velük szinte senki sem foglalkozik. Így a képzőművészet negligálja a fejedelmek, a vezérek korát. Zoltát, Taksonyt, Elődöt, Lehelt nagyon is elfelejtik. Holott Előd cselekedetei nélkül elképzelhetetlen lett volna a honfoglalás. Zolta fejedelem Csepelen született. A krónikák leírják, hogy mikor Árpád vezér a Kárpát-medencébe érkezett, Csepel főlovászmester vezette őt a Dunán, ahol nagy ünnepély volt, mert megszületett a fia, Zolta. Erdélyben pedig nincs Csabának és Botondnak szobra, ami szintén megdöbbentő. Azért foglalkozom a magyarság hőseinek mintázásával, mert még mindig nem úgy tanítják a történelmet, ahogy azt kellene. Nem az igazságot oktatják. A pozsonyi csatáról is csak most írnak egyes történészek, korábban erről nem esett szó. Ez szégyen. Azt sem tanítják, hogy a nagy tatárjárás, a mongol invázió után a tatárok még kétszer betörtek az országba, s a magyarok legyőzték őket. Arról is hallgatnak, hogy miután Lech mezején fejedelmeinket kivégezték, Botond vezetésével a magyarok egészen a mai Spanyolország területéig eljutottak, és megverték a nyugati seregeket. Ezeket a történéséket azért kellene tanítani, mert a hivatalos történelem arról szól, hogy minket mindig megvertek, kifosztottak. S emellett rokontalan, kultúrálatlan, barbár népnek állítanak be minket. Olyan népnek, amelyik a nyelvét is más népektől „lopta”. Csak nézzük meg nyelvemlékeinket, s láthatjuk, ez nem igaz. Vagy tekintsünk a honfoglalás kori képzőművészetre, mely nagyon fejlett volt, és a szkíta művészet egyenes folytatásáról lehet beszélni. Letagadják azt, hogy mi a hunok rokonai voltunk, s úgy tanítják, hogy mi mindent a környező népektől tanultunk. S a szavainkat is más népektől vettük át. Szlovákiában azt tanítják, hogy milyen sok szót vett át a magyarság a szlávoktól. Arról egyetlenegy esetben sem beszélnek, hogy a magyaroktól ők egy szót is átvettek volna. A szlovákok szerint mi egy primitív nép vagyunk, akik tőlük kaptuk a kultúrát. A szlávok körében igen lassan terjesztették el a bizánci és a római kereszténységet. A magyarság viszont úgy érkezett be a Kárpát-medencébe, hogy már többnyire keresztény volt. Elég csak megnézni a sírokat, melyekben keresztek találhatók. Mi nem szorultunk rá arra, hogy két pap írást ajándékozzon nekünk, hiszen a miénk a világ egyik legrégebbi írása. Nem is vagyunk rokontalanok, hiszen a világ egyetlenegy nemzetének sincs annyi rokon népe, mint a magyaroknak. Mi felvidéki magyarok mást sem hallunk, mit azt, hogy mi mindent kaptunk a szlávoktól. Ha elolvasnák Cirill és Metód írásait, melyekben leírják azt, hogy milyen nép volt a szláv, akkor a szlovákok az összes Cirill- és Metód-szobrot lebontanák, és nem hivatkoznának rájuk. Azt is mondják, nincs magyar faj. Miért nem becsüljük meg Liszt Ferencet, Munkácsyt, és még sorolhatnám.

A XX. században pedig ott volt, az ön által is kedvelt és tisztelt Esterházy János…

– Esterházy János a XX. századi magyarság szent életű politikusa volt. A mi feladatunk, hogy folytassuk a munkáját.

Tavaly, május 15-én felavatták gróf Esterházy János szobrát Budapesten, amelynek ön az alkotója. Miként formázta meg a felvidéki mártír politikus alakját? Hiszen nem egy fiatal, életerős politikus áll előttünk.

– Az az elvem, hogy az illető személyt abban a korszakában ábrázoljunk, amikor igazán önmaga. Az a szobor, mű, tánc vagy zene, amely nem okoz katarzist, az nem mű. Ha látok egy szép festményt, akkor érzem, valami történik bennem. Ezt szeretném elérni a szobraimmal, hogy ha valaki ránéz, akkor érzelmeket váltson ki belőle. Tehát változást idézzen elő belül. Esterházy kapcsán rájöttem arra, hogy olyan dolgokat kell alkotni az életben, melyek megváltoztatják az emberiség legalább egy kis részét, és valami jót tesznek a földön. Soha nem volt még annyira szükség a jóra, a tisztességre, az igazságra, mint most – és Esterházy erről beszél. Ez az, amely mentén az ember elindul. Érdekes, hogy ez visszafelé is igaz, mert az a szobor, amelyben nincs zene, filozófia, gondolat, kompozíció, formai megoldás, költészet, nem ér semmit. Sokat olvastam Esterházy Jánosról, és megpróbáltam őt a kiteljesedésében ábrázolni. Az életét végigkísérve meg kellett találnom azt a pontot, amikor ő a csúcson volt. Esterházy nem fiatal férfiként, szlovákiai magyar politikusként volt a csúcson. Akkor az első volt a szlovákiai politikusok között. Ugyanakkor egy volt közöttük. Ő a börtönben teljesedett ki. Ott szinte szentként tisztelték a társai. Amikor Budapestet ostromolták az oroszok, fölajánlotta a szenvedéseit a magyar népért. Sorsát tudatosan vállalta. Meghurcolták őt, előbb a Szovjetunióban, majd Csehszlovákiában. Egy olyan erkölcsös személyiség volt, aki egész Európának példát mutatott. Az is szerencsés, hogy anyai ágon lengyel származású volt, így a két testvérnépet személye „összehozza”. Az egyik Szovjetunióban lévő szemtanú látta őt 41 kilósan, kopaszon, fogatlanul, tüdőbajosan, gyomorbajosan, megverve, meztelenül, mert leszedték róla az összes ruhát, és egy katonakabátot dobtak rá. Ezt az embert próbáltam megmintázni. Több variációt készítettem, elfogadták, bronzba öntötték és tavaly május 15-én Budapesten ünnepélyesen leleplezték. Abba is gondoljunk bele, hogy Jézust is szenvedései csúcsán ábrázolják a legtöbbször, és nem tanításai közben.

Mírovban szeretnék Esterházy emlékére kálváriát állítani

Az albumból kiderült, hogy Mírovban szeretne egy golgotát állítani…

– Mírovban, a cseh–lengyel határ mentén lévő településen, ahol ő meghalt, szeretnék még egy szobrot szentelni neki. Pontosabban egy kálváriát, egy kereszt-kompozíciót megalkotva. Mírov Csehszlovákia legkegyetlenebb kastélybörtöne volt, jellemző, hogy a fasiszták és a kommunisták is ide börtönözték be foglyaikat. Mírov érdekessége, hogy ott 500 lengyelt, 500 csehet és szlovákot – főpapokat, tudósokat – kínoztak halálra. A véleményem az, hogy Esterházy már akkor – tudtán kívül – egyesítette a visegrádi négyeket. Ez a kálvária összegzése lenne művészi életpályámnak, mind az eszmeiséget, mind az általam kifejezett gondolatot illetően. Mi, felvidéki magyarok azt szeretnénk elérni, hogy Esterházyt rehabilitálják, s ismerjék el, hogy mi mindent tett. Arról is hallhatnak, hogy Esterházy nagyon sok zsidót mentett meg. Ha már más történetet nem tanítanak, mint liberálisat, és állandóan a holokauszt van napirenden, akkor tessék Esterházyról is beszélni. És azokról a magyar hősökről, akik életüket kockáztatták azért, hogy zsidókat menekítsenek, bújtassanak. Arról is kevés szó esik, hogy 1945 után mennyi magyar családot deportáltak, mennyi magyar embert végeztek ki. Mírovban tehát egy olyan kálváriát szeretnék építeni, amely a magyarság zarándokhelyévé válhat.

Egy katolikus himnuszból idézek: „Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek.” Mit gondol, az ön szobrai, ha nem is direkt módon, de rávezethetik-e arra a magyarságot, hogy tisztán, hősiesen, megalkuvás nélkül élhessen?

– Nagyon remélem. Immár 25 éve „élek” Esterházyval. Én készítettem az első Esterházy-emléktáblát, még a pesti Szép utcában. Ezután hosszú csönd következett, majd úgy volt, hogy Tatán lesz egy Esterházy-szobor. Lassan össze is gyűlt volna a pénz, amikor Magyarországon beütött a nyolcéves szocialista rémuralom. Azóta persze az „Esterházy Jánosok” szaporodnak, és egyre több van belőlük, hiszen ez most már inkább egy alulról jövő kezdeményezés. Konkrétan az a megrendelés, amit én kaptam Budapestről, régi ismerősöktől jött. Még Hortobágyról ismerjük egymást Kovács Gergelynével, aki tulajdonképpen a keresztanyja ennek a szobornak. Ő hozott össze egy civil társaságot, zseniális embereket vontak ebbe bele, zseniálisan megszervezve. Én abban az időben csináltam Budán egy kiállítást, ahol volt egy kis terem külön Esterházynak szentelve, és hát tulajdonképpen ott jött össze a társaság. Voltak persze, akik már akkor ellenezték a szobrot. Egy részük politikai okokból. Mások azért, mert azok az Esterházy-szobrok, melyeket én készítek, nem szép szobrok, nem gyönyörködtetésre valók. Ezek voltak már akkor is a kifogások. Fontosnak tartom, hogy a magyarság ne csak gazdasági téren legyen erős, hanem erkölcsileg is. Tudjuk, hogy az erkölcsi hanyatlás is okozta a Római Birodalom bukását. S ha ez az amoralitásos szemlélet uralkodik tovább Európában, akkor bizony az EU-nak nem sok jövőt jósolok. Nem tudom, hogy tudatosan-e, de szinte másoljuk a bukófélben lévő Római Birodalmat. Nagyon remélem, hogy a magyarságot mindez nem érinti majd. Hiszen Orbán Viktor miniszterelnök úr, aki zseniális politikus, nagyon jól látja azt, hogy keresztény értékek, a humanizmus értékei nélkül nem lehet közös Európáról beszélni. S ő arra is törekszik, hogy a magyarságnak minél több példaképe legyen. A mi generációnkat úgy nevelték, hogy a XX. századnak nincsenek példaképei, pedig vannak. Itt van például Esterházy János, de vannak zseniális művészeink, gondolkodóink feltalálóink és névtelen áldozatok: például a Don-kanyar hősei. Hiszem, hogy minden egyes embernek küldetése van. Éppen hogy soha nem volt ennyi, mint ebben a szörnyű században, és most is vannak, ezekre kéne hallgatnunk. Csak hát ezeket most is, mint korábban annyiszor, elhallgattatják. A történészek többsége szerint nincsenek XX. századi katona példaképeink. Holott zseniális katonáink voltak, akiket fasisztáknak bélyegeztek meg. A második világháború és a rendszerváltozás utáni időszak sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a hazai történettudomány megírta volna a valóságnak megfelelően: miként menekült meg a budapesti zsidóság 1944-ben a náci haláltáboroktól. Úgy hallottam, hogy most Koszorús Ferenc ezredesnek szeretnének szobrot állítani. Ő nagyon sok zsidót mentett meg. Vonatokat fordított vissza. Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez a példa nélkül álló, kockázatos hőstett, eredményezte azt, hogy Budapestnek a németek általi végleges birtokbavétele három és fél hónappal eltolódott. Arról sem hajlandók beszélni, hogy a protestáns lelkészek milyen sok zsidót kereszteltek meg, hogy mentsék őket. Ők talán nem voltak hősök? Azt nem állítom, hogy az idegeneket nem kell tisztelnünk, de az abszurdum, hogy minden külföldit becsben kell tartanunk, míg a saját hőseinket negligáljuk.

1956-ban át akartunk menni társaimmal Magyarországra harcolni

Térjünk most rá az ön pályafutására. Rákosszentmihályon született. Hogyan került ki a családja Felvidékre?

– Édesapám és édesanyám is a Felvidéken született. Édesanyám vasutas családból származott, és az I. világháborút követően, mikor a csehek megszállták a Felvidéket, akkor az egyenruhát viselő magyarokat, a rendőröket, a postásokat, az erdészeket, a vasutasokat egyaránt telefondrótra akasztották föl. S éppen ezért sokan Magyarországra menekültek, s vagonokban laktak embertelen körülmények között. Édesapám korábban a Felvidéken tanult, elvégezte a közgazdaság-tudományi egyetemet, de nem lehetett belőle diplomata, sőt munkanélkülivé vált. Azért kerültünk Rákosszentmihályra, mert nagyapámnak ott volt háza, s ott tudtak szüleim biztonságban élni. Aki csak tudott, menekült Magyarországra. Ahogy tudott; egyik nagybátyám Szőnynél átúszta a Dunát, megfázott, és tüdőbajban halt meg. 1940-ben, mikor a déli részek visszakerültek, akkor hazatértünk a felvidéki Komáromba. Majd jött a kitelepítések szörnyű időszaka. A megaláztatás, az üldöztetés egyaránt érintette a felnőtteket, a gyerekeket. S a mai napig másodrendű állampolgárok vagyunk Szlovákiában. Kitelepítési emlékművem a Monostori Erődben áll. Az alkotáson láthatók, hogy a marhavagon rácsos ablakán kezek nyúlnak ki, kapaszkodva a semmibe, integetve, lemondóan, búcsúzva, megtörve. Az elhurcolt emberek fájdalmát idéztem meg ezzel. Akik pedig a Felvidéken maradtak, azoknak jelentős részük beolvadt a szlovákságba, s ez a folyamat a mai napig tart. Visszatérve a családomra: apámnak Komáromban könyvüzlete volt, de azt elvették tőle. Többszörösen tönkretettek bennünket.

1961-ben végzett a pozsonyi képzőművészeti főiskolán. Nem érte-e negatív diszkrimináció a pozsonyi főiskolán magyarsága miatt?

– 1956-ban diáktársaimmal mi is szervezkedtünk. Át akartuk menni harcolni Magyarországra. De ez lehetetlen volt, mert lezárták a határt. Agitáltunk többeket, hogy a cseh, a lengyel és a német haderő együttesen segítse a magyar forradalmárokat. Ez akkor bizonyára naivságnak tűnt.

Mesterei Rudolf Pribis és Frano Stefunko voltak. Ők a magyar diákokhoz miként viszonyultak?

– Mindkét mesteremnek nagyon sokat köszönhetek. Nehéz volt bekerülni a magyaroknak a főiskolára, de miután már bent voltunk, védtek bennünket. 1956-ban annyira összevesztem azzal a tanárommal, aki a tudományos marxizmust oktatta nekünk, hogy lemarháztam őt. Mondanom sem kell, hogy ezért ki akartak rúgni. Végül is mestereim megmentettek. Negyed éves voltam, amikor Kisfaludi Strobl Zsigmond meglátogatta iskolánkat. Meglátta munkáimat, át akart vinni magához Magyarországra, de ez többeknek nem tetszett, s ezért úgy határoztak, hogy a negyedév elévégzése után kirúgnak a főiskoláról. Megkértem Pribist, aki kedvelt engem, hogy intézze el, hogy fejezzem be az iskolát. Azt mondta, hogy ha hallgatok, nem politizálok, akkor két éven keresztül lehetek a hallgatója, amíg le nem diplomázom. Így is tettem, hiszen akkor már családos ember voltam. Végül is kitűnőre diplomáztam. Holott több tanárt idegesített az, hogy magyaros figurákat mintáztam meg a főiskolán.

Sikerült a magyar költészetet megszerettetnem szlovák növendékeimmel

Később tanított a besztercebányai majd a nyitrai főiskolán is.

– Először megkaptam Nyitrán a végzős osztályt. Nekik mintázást tanítottam. Akkoriban három szak volt a főiskolán: szlovák nyelv, történelem és képzőművészet. A mintázás oktatására három óra volt összevonva. Az első órán megadtam a növendékeimnek a témát, közben korrigáltam, míg másik két órán a magyarság irodalmáról beszéltem. Ez annyira jól sikerült, hogy például Ady Endrét is megszerették azok a soviniszta szlovák diákok, akik eleinte szóba sem akartak velem állni. Nagyon szerettek a növendékeim, s ezért féltékenyek voltak rám kollégáim. Eleinte azt mondták, mivel gyermekeim vannak, nem soroznak be katonának, de irigyeim elintézték, hogy két évre bevonuljak a seregbe. Semmilyen rendfokozatot nem kaptam, mert nem voltam hajlandó arra, hogy megalázzam a kiskatonákat.

1990 és 1995 között előbb a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, majd a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága elnöke volt. Ez milyen feladatokkal járt?

– Nem volt könnyű feladat, mert volt, aki vállalta a tagságot, míg mások félelemből, vagy karriervágyból ezt elutasították. Nem egy magyar képzőművész megtagadta a származását is, hogy jobban érvényesülhessen. De még előtte sem volt egyszerű az életünk. Komáromban vettem egy házat, felépítettem a műtermet majd ’68-ban kirúgtak, mert a Csemadokban központi bizottsági tag voltam, és olyanokat is mondtam, ami akkor többeknek nem tetszett. A selmeci hegyekben találtam otthont, ahol vettem egy malmot, s úgy elfelejtettek, mintha nem is lettem volna a világon. Ennek azért megvolt az előnye, mert az állambiztonságiak nem találtak rám. A ’89-es rendszerváltást követően megalakítottuk a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságát, amelynek elnöke lettem, de nem tudtam olyan messziről vezetni, ezért leköltöztem Heténybe. Ott létrehoztam a Lilla Galériát – ez az első magyar galéria volt –, amely szépen működött, majd onnan visszaköltöztem Helembára, mert a gyerekek ott nőttek fel és szeretem ezt a tájat. Azt is el kell mondanom, hogy sosem voltam párttag, erkölcsös voltam, nem lehetett soha lefizetni, s ami igazán fáj nekem, hogy nem egy esetben azok „döftek hátba”, akiknek sokat segítettem. Így aztán nem lettem tagja egyetlenegy szlovák képzőművészeti társaságnak sem, hanem az Esztergomi Művészek Céhéhez csatlakoztam. Esztergomban több alkotásom is áll, így a Sobieski-emlékmű a ferences rendház és gimnázium épületegyüttes IV. Béla király utca felőli oldalán, a falon látható IV. Béla királynak emléket állító bronz domborművem, melyet a város a millennium évében állíttatott. És az 1956-os emlékművem a Sötét kapunál látható.

Mit szeretne megvalósítani 79. életévén túl?

– A már említett mírovi kálváriát. Ezt érzem időben és térben a legközelebb magamhoz. Amikor a közelmúltban barátaimmal Mírovban jártunk, a fegyház épülete előtti dombot megpillantva a Golgota képe merült föl bennem. Ez a Golgota nemcsak Esterházyról, a mártírról szólna, hanem minden üldözöttről, akiket az előző diktatúrák sanyargattak, megaláztak és meggyilkoltak.

Medveczky Attila