vissza a főoldalra

 2014.07.18. 

Vérbeli pódiumművész

A zenének társadalmi beilleszkedést, közösségi életet elősegítő szerepe is van

Oravecz György zongoraművész 1963-ban született Budapesten. Zongorázni nyolc éves korában kezdett. 1981-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt, tanárai Lantos István és Kocsis Zoltán voltak. 1986-ban a Cziffra Alapítvány ösztöndíjasa lett, majd 1987-ben megszerezte zongoraművészi és tanári diplomáját. Az ezt követő években Európa számos országában adott nagysikerű koncerteket, közülük is kiemelkedik milánói szólóestje, melynek fogadtatása frenetikus volt. Megismerték Kanadában, az Egyesült Államokban, Ázsiában, és több ízben vendégszerepelt Brazíliában is. Külföldi fellépései során nemcsak szólóesteket adott, hanem szimfonikus zenekarok szólistájaként is szerepelt, így például Brazíliában, Olaszországban, Horvátországban, Jugoszláviában, Németországban, sőt 2000 áprilisában a bécsi Musikverein Saal közönsége előtt játszhatta el Beethoven talán legritkábban hallható fiatalkori zongoraversenyét, az Op. 61A-t. Koncertezett a legkülönfélébb zenei fesztiválokon: Rovinj (Jugoszlávia), Clermont-Ferrand (Franciaország), Donau-Fest Ulm, Sonoptikum Frankfurt, Saarland Fesztivál (Németország), Interfórum Fertőd, Szombathelyi Bartók Fesztivál, az 1998-as első magyar Fazioli Fesztivál. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon a legutóbbi alkalommal Liszt összes zongoraetűdjét játszotta el. Ő volt az első vendégművész, akit meghívtak Romániába, közvetlenül a forradalom után. Az 1985 óta eltelt években Oravecz György egyre inkább Liszt-specialistaként vonult be a zenei köztudatba, a „hírhedett zenész" hagyatékának továbbvivőjévé vált, melynek elismeréseként 1993-ban, Rómában felkérték, hogy egy olasz történészek által felkutatott, eredetileg Liszt számára készített zongorát, felújítása után ő mutasson be a nagyközönségnek. 2001-ben elnyerte a Richard Wagner Társaság ösztöndíját, aminek első állomásaként meghívták a huszonötödik évfordulóját ünneplő Társaság jubileumi koncertsorozatára, ami után a kritika már egyenesen Liszt újjászületéséről írt. Több rádió és tévé-adó készített felvételeket róla: a magyar, a francia, az olasz, a brazil tévé, a magyar és az olasz rádió. Elsőként játszotta Liszt Ferenc Haláltáncának szólóváltozatát lemezre és a 2002-ben megjelent Schubert-Liszt válogatás se nélkülözte a kuriózumokat. 2002 nyarán Hong-Kongban vendégszerepelt, ahol Gershwin Kék Rapszódiája mellett Grieg A-moll zongoraversenyét, valamint Liszt Magyar Fantáziáját adta elő. Koncertjei voltak Dél- Koreában, Vietnámban, és Kazahsztánban is. Kijevben az ő előadásában csendült fel Liszt két zongoraversenye (Esz-dúr, A-dúr) az ukrán filharmónia jubileumi koncertjén. Végezetül idézzük Kocsis Zoltánt, aki ezt nyilatkozta róla: „Nagy reményekre jogosító, vérbeli pódiumművésszel van dolgunk személyében, aki több ízben tanúbizonyságot tett virtuóz technikai készségéről, stiláris biztonságáról, valamint - nem utolsósorban - zenei egyéniségének kétségbevonhatatlan eredetiségéről.”

 Jellemzően Liszt szerzeményeit játszom a legtöbbször

 Szinte az összes internetes komolyzenei oldal Liszt-specialistaként említi önt. Elfogadja ezt a titulust?

 –Nem ön az egyetlen, aki felvetette ezt a kérdést. Örülök neki, hogy Liszt-specialistaként tartanak számon, ez a jelző semmilyen problémát, terhet nem jelent számomra, bár nem mindegy, hogy ebből mennyi szól a zongorázásomnak, és mennyi a kinézetemnek. Ugyebár egy zongoristára, ha hosszú a haja, és nem túl telt az arca, könnyen rásüthető, hogy olyan, mint Liszt. Nem tagadom, jól jártam azzal, hogy ezt a titulust, jelzőt rám aggatták. Valamiért számomra Liszt művei könnyebben zongorázhatók, testhez állóbbak, de ez, gondolom, alkati kérdés. Más zongoristáknak bizonyos technikai problémák miatt Liszt nehezebb, ugyanakkor Mozart magától értetődő.

 Azért a Liszt-specialista jelző nem lehet véletlen, hiszen 1993-ban Rómában felkérték, hogy egy olasz történészek által felkutatott, eredetileg Liszt számára készített zongorát, felújítása után ön mutasson be. És elsőként játszotta lemezre Liszt Ferenc Haláltáncának szólóváltozatát.

 –Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kezdet kezdetén, a zenében a romantika állt közel hozzám. Jellemzően Liszt szerzeményeit játszom a legtöbbször, de azért a harminc év, amelyet eltöltöttem a pályán, megóv attól, hogy beszűkülten megragadjak egy szerzőnél. Amikor a szólóművek területén rám bízták a választást, akkor valóban Liszt felé orientálódtam, de a kamarazenei felkérések, illetve a versenyművek óhatatlanul kiszélesítették a repertoáromat. Mára több mint harminc zongoraverseny eljátszása után magam is szívesen látogatok új, és általam addig nem próbált zenei területekre, így aztán egyre kevesebb olyan zeneszerző van, akitől még soha semmit nem játszottam.

 Ez azt jelenti, hogy kortárs szerzőktől is játszik?

 –Természetesen. Bizonyos büszkeséggel tölt el, hogy egyes kortárs szerzők műveinél a koncert szervezői nagy valószínűséggel számolnak velem is. Ugyanakkor milyen érdekes megfigyelni, ahogy az annak idején a kortárs szerzőknek kijáró értetlenkedéssel fogadott Bartók miként vált mára a klasszikus zenei repertoár részévé.

 Hogyan látja, idehaza, vagy külföldön van-e nagyobb presztízse Liszt Ferencnek?

 –Mindezt én a 2011-es Liszt Év idején tudtam a legjobban fölmérni, mert akkor utaztam, kvázi „Liszt-nagykövetként" a legtöbb külföldi városba. Természetesen felerősödött az a régi vita, hogy Liszt milyen nemzetiségűnek számít? Úgy vélem, ebből a szempontból továbbra is az az érv látszik a legjobban megtámogatottnak, hogy Liszt maga magyarnak vallotta magát. Mikor Liszt Ferenc értesült a pesti árvízről, elhatározta, hogy Bécsbe utazik és koncertet ad az árvíz károsultjai javára. És azt se feledjük el, hogy a Zeneakadémia alapítója, első elnöke és a zongoraművész-képző tanfolyam vezetője Liszt Ferenc volt. Ez persze semmilyen módon nem befolyásolja a kérdésben említett presztízsét. Mint zenész és zongoraművész vitán felül áll az ő ismertsége, elismertsége.

 Mi motiválta arra, hogy zongoraművész legyen?

 –Esetünkben lehetne keresni valami bonyolult kapcsolódást, de mégis banálisan egyszerű volt az indulásom. Nagyon korán kiderült, hogy jók a zenei képességeim. Ezért zenei általános iskolába írattak, zeneiskolába is jártam. Ez még részemről nem volt tudatos választás, mert mindez szüleim döntése volt. Általános iskola harmadik osztályába jártam, amikor megkaptam első pianínómat.

 Megkapta az első hangszerét, de vannak olyan gyerekek, akik ettől függetlenül, szülei kérését, vágyait nem veszik figyelembe, s azokkal dacolva más pálya felé orientálódnak.

 –Nem volt „B" variáns. Tisztán emlékszem arra a napra. Ahogy megkaptam a pianínómat, leültem mellé, és este már eljátszottam a Himnuszt két szólamban. Mondjuk, annyira azért ez nem a semmiből jött, hiszen karéneken a mű alt szólamát énekeltem, ettől függetlenül, szerintem ez egy pár órás zongorázás után egész jó teljesítmény. Egy szó mint száz, bármilyen teátrálisan is hangozzék, abban a pillanatban létrejött a kapcsolat a hangszer és köztem.

 Már gyermekkorában is sok hangversenyre eljárt?

 –Jóval később váltam lelkes koncertlátogatóvá. S azt sem mondom, hogy olyan típus voltam, akit el sem lehetett csalni a zongora mellől. Így a zongorista pályafutásom elején az jelentette tanáraim számára a legnagyobb gondot, hogy miként szoktassanak a rendszeres munkára.

 Míg a többi gyermek tanítás után játszhatott, addig önnek gyakorolnia kellett. Ez sosem okozott problémát?

 –Egy harmadikos-negyedikes gyereknek, aki egy-két éve tanul zongorázni, naponta 20-30 percnél többet nem kell eltöltenie a zongoránál, bár abban az életkorban ez is soknak tűnhet.

 S mellette ott van a kötelező szolfézs.

 –Az én időmben zenetagozatosoknak még nem volt kötelező szolfézsórákra járni a zongoratanulás mellett. Amikor már ötödik éve tanultam zongorázni, azt tanácsolták, hogy menjek el szolfézst is tanulni, és ebből a tárgyból nagyon jól teljesítettem. Annyira, hogy a szolfézstanárnőm fél évig tudta elviselni azt, hogy - nem akarok szerénytelen lenni - tudásommal „szétverem" az érdemi munkát, és áthelyezett abba az úgynevezett előkészítő csoportba, amibe a Zeneakadémiára felvételizők jártak. Tehát nekem a szolfézs – sokakkal ellentétben –kellemes élmény volt. Hiszen tudom, hogy a gyerekek nagy része, akik hangszeres előkészítőbe járnak, valami miatt irtóznak a szolfézstól.

 Mielőtt a Zeneakadémiára jelentkezett volna a konzervatórium növendéke volt?

 – A „szokványos" utat jártam be. A konzervatórium növendéke voltam, majd fölvettek a Zeneakadémiára. Akkoriban létezett a „különleges tehetségek iskolája", ami azt jelentette, hogy a gyermek rögtön a Zeneakadémiára kerül, és ott foglalkoznak vele. Az egyik vizsgám után vetődött föl, hogy oda kéne járnom. Viszont akkori tanárom, Héra András, nagyon helyesen amellett kardoskodott, hogy ne jelentkezzek a „különleges tehetségek iskolájába", mert ismert annyira, hogy tudta, ez az intézményi váltás akkor és ott több kárt okozna, mint amennyi előnnyel járna. Hiszen ahhoz a szétszórtsághoz, ami ebben az időszakban jellemzett engem, egy olyan típusú, majdhogynem 24 órás tanári kontroll szükségeltetett, amit rajta kívül nem sokan vállaltak volna.

 Elsőre fölvették az akadémia zongora-tanszakára. Nem lepődött meg ezen?

 –Nem, mivel korosztályomban, egyértelműen, és számomra is jól érzékelhetően, az élvonalba tartoztam. Így igazából eszembe sem jutott, hogy nem sikerülhet a felvételim. Egyetlen problémás momentumra emlékszem, mégpedig, hogy az előfelvételin –ahol még akkoriban Kadosa Pál elnökölt –keveseltem azt a részt, amit meg akartak hallgatni Liszt H-moll szonátájából, így én többet adtam elő a műből, amit egyébként a bizottság nagy türelemmel és megértéssel fogadott.

 Lantos István és Kocsis Zoltán mennyire voltak szigorú mesterek?

 –Először Szegedi Anikóhoz kerültem a Zeneakadémián, de csak fél évig volt a tanárom, mert férje Párizsba ment tanítani, s ő követte. A tanárok viszont nem kapkodtak utánam, mivel „problémás gyereknek" számítottam. Persze nem kell túlzottan vad dolgokra gondolni, akkoriban ehhez az is elég volt, hogy hosszú a hajam, és, hogy az ingemet nem tűrtem be a nadrágomba. Más kérdés, hogy az az ing térdig ért. Lantos István úgy lett a tanárom, hogy még külföldön volt, mikor hozzá osztottak be növendéknek. Mikor aztán a diploma előtt egy évvel Lantos tanár úr egy évre kiment Japánba, újból tanárt kellett váltanom. Akkor követtem el azt a huncutságot, hogy előbb bementem a tanulmányi osztályra és azt mondtam, Kocsis Zoltánnal már megbeszéltem, hogy ő vegyen át. Kocsisnak meg azt mondtam: a tanulmányi osztályon beosztottak hozzá. Mikor aztán kiderült a csíny, elintézte egy mosollyal.

Amúgy nem voltak problémáim a szigorral. Nekem pont olyan tanárokra volt szükségem, akik megmutatták, hogy valami lehetséges, még ha előtte azt lehetetlennek is gondoltam. Van, akinek ilyenkor megy el a kedve, és van, akit ez inspirál. Én az utóbbiak közé tartozom.

Emlékszem, ezért volt a h-moll szonáta is meghatározó élmény az életemben, mivel kezdő konzisként eszem ágában sem volt belevágni a megtanulásába, de mikor a szomszéd teremben az egyik szünetben meghallottam, hogy valaki azt játssza, onnantól tudtam, hogy akkor ez számomra sem „tiltott gyümölcs", és persze azonnal meg is akartam kapni. Ez volt az a pillanat, amikortól nem kellett ellenőrizni, eleget gyakorolok-e.

 A művészi pálya sosem nyújtott biztos megélhetést Magyarországon. Senki sem próbálta rábeszélni arra, hogy inkább „civilként" érvényesüljön?

 –Személyesen engem senki sem próbált lebeszélni a művészi pályáról. Amikor fölvettek a Zeneakadémiára, az egész tanszakot behívták egy beszélgetésre, és ott az egyik tanár elmondta, hogy ne legyenek illúzióink, elég telített a „zongoraművész-piac", de hál'Istennek ennyi az ezzel kapcsolatos összes élményem.

 Kocsis Zoltán nyilatkozta önről: "Nagy reményekre jogosító, vérbeli pódiumművésszel van dolgunk személyében, aki tanúbizonyságot tett zenei egyéniségének kétségbevonhatatlan eredetiségéről." Mennyire tartja lényegesnek, hogy egy művész ne "csak" a kotta hangjegyeit adja vissza, hanem egyéniség is legyen? Tehát beleadja az elődásásba saját magát is.

 –Mindenki beleviszi az egyéniségét az előadásába. Egyébként nem vagyok egy rendszerező típus, így nem is próbálok ezen a téren „recepteket" gyártani.

 Ha egy mű, vagy előadói forma nem jó, nem eredeti, nem időtálló, az előbb-utóbb kiderül

 Arra sincs „recept", hogy mitől válik valaki művésszé?  

–Minden művész más és más, de azért jobb, ha mások érzik úgy, hogy bennem megvan az, amiért pódiumra termettem, mivel ez akkor is adottság és nem saját elhatározás kérdése. Amúgy ez más szakmában, más pályán is így van. Most tartják a foci-vb-t, ezért adott a párhuzam, azt sem lehet megtanulni, ami egyes focistákban különleges, amitől kiemelkedőek. Magas fokon elsajátítható maga a futballtudás, de hogy mitől lesz valaki Messi, vagy "Hamesz" Rodriguez, az már nem a tanulható kategóriába tartozik. Ugyanezen oknál fogva bizonyos szint felett az előadóművészi képességeket sem lehet megtanulni. Nagyszerűen meg lehet tanulni zongorázni, remekül meg lehet tanulni a darabokat. És aztán valami miatt az egyik zongoristát jobban szereti a közönség, mint a másikat.

 Azt, hogy a közönség valakit jobban kedveljen, mennyire befolyásolja a média?

 –Természetesen a legtöbb ember befolyásolható. Tehát, ha valakinek a plakátjaival gyakran találkoznak az emberek, sokszor látják az illetőt, a hangversenyeire is többen mennek. De az igazi dolgok mégiscsak a pódiumon dőlnek el. Mert ha valami nem jó, nem eredeti, nem időtálló, az előbb-utóbb kiderül, a reklámtól függetlenül.

 Amennyiben nem zenekari koncertről van szó, hanem csak egy zongora van a pódiumon, s azon játszik - akkor nehezebb a közönséget megérinteni?

 –Szó sincs róla! Akkor sokkal könnyebb a dogom, mert akkor minden csak rajtam múlik.

 Nem is jár kockázattal?

 –Ennyi év után már nem ugyanazt értem kockázat alatt, mint például tizenvalahány évesen. Persze attól még előfordulnak bájos történések. Az első szólóestemet például épp a konziban tartottam, de a koncertre való felkészülés mellett sajna megspóroltam a közönségszervezést, így aztán a megjelent három lelkes rajongó létszámát az utcáról becsábított ad hoc nézőkkel kellett több mint tíz fősre duzzasztani.

 Vannak, akik azt mondják, három embernek is ugyanúgy kell játszani, mintha 300-400 ember ülne a közönség soraiban. Befolyásolja, hogy mennyien ülnek a nézőtéren?

 –Természetesen. Mondani persze lehet, hogy ugyanúgy játszunk egy-két embernek, mint több száznak, holott hihetetlenül inspiráló, ha sokan ülnek a nézőtéren, pláne ha mindemellett a közönség és köztem kialakul, egy szavakkal nehezen leírható kapcsolat. Ez az a bizonyos egymásra hangolódás, amelytől, adott esetben több hasonló minőségű előadás közül, az egyik jóval nagyobb élménnyé válik közönség, és előadó számára egyaránt.

 Van példaképe a zenében, akinek a tevékenysége kiindulási alap lehetett?

 –Tanáraimat nevezném példaképeimnek, de nem olyan értelemben, hogy leutánzom őket. Amikor még nem voltam Kocsis-tanítvány, már akkor is szerencsés helyzetben voltam, mert az ő generációjuk akkor robbant be a zenei életbe, mikor gyerekként ismerkedtem a zongorával. A példaképet talán nem is jó kifejezés, mert sok szempontból más alkat vagyok, mint az említettek. Vannak olyan muzsikusok, akikre tökéletesen illik az, hogy zenével ébrednek, s azzal fekszenek. Még, ha én nem ilyen típus vagyok is, akkor is lehet olyan zenemű, vagy zenei kihívás, amire azt mondhatom, hogy köthető hozzám, hiszen ha azt meghallgatják, vagy valahol csak szóba kerül, sokaknak én jutok az eszébe. Ezt úgy fogalmaznám meg, bármilyen közhelyesen hangzik is, akiktől tanultam, azoknak határozott elképzelésük volt arról, milyen úton szeretnének végigmenni, és ahhoz az irányhoz tartották is magukat. Őket szellemi értelemben lehet példaképnek nevezni.

 Egy évvel a diploma megszerzése előtt, 1986-ban a Cziffra Alapítvány ösztöndíjasa lett. Ezáltal már koncertező művészé vált?

 –Még mielőtt ezt az ösztöndíjat megkaptam volna, koncertező művésznek számítottam, mivel már a Magyar Rádió 1985-ös zongoraversenye után bekerültem a zenei köztudatba. A Cziffra Alapítvány díja számomra azért volt lényeges, mert arról akkor még a Vigadóban tartott válogatáson maga Cziffra György döntött. Ezután Senlisben koncerteztem, s ennek köszönhettem később több franciaországi meghívásomat.

 Szinte nincs olyan európai ország, ahol ne koncerteztem volna

 Számtalan országban lépett föl. A külföldi hangversenyeken magyar szerzők műveit is népszerűsítette?

 –Örömmel mondhatom, szinte nincs olyan európai ország, ahol ne adtam volna koncertet. Felléptem Észak- és Dél-Amerikában, Ázsia több országában - Japánt kivéve. Ausztráliában még nem jártam, s még nagyon szeretnék Afrikába eljutni. A kérdésére válaszolva: amikor egy magyar zongoristát meghívnak külföldre, akkor nem elhanyagolható szempont, hogy magyar szerzők műveit mutassa be. Én jellemzően Liszt műveit adtam elő. A hangversenyekre legtöbbször meghívásos alapon került sor. De számtalan esetben „beugró" művészként is felléptem a világ különböző részein.

 Ön volt az első magyar művész, aki a romániai forradalom után Bukarestben lépett föl. Hogy történt erre a koncertre a meghívás?

 –1989 december végén, amikor éppen Németországban hangversenyeztem, akkor érkezett egy felkérés, hogy januárban szeretnének a bukaresti rádióban egy olyan koncertet szervezni, ahol az ottani zenekarral magyar szólista lép föl. Érdekes, hogy még akkor is ott voltak a homokzsákok a rádió épülete előtt, s fegyveres katona őrizte az intézményt, amikor megérkeztem.

 Milyen visszhangjuk volt a külföldi koncerteknek?

 –Többen szememre vetik, hogy nem gyűjtöttem össze a rólam szóló anyagokat, kritikákat, fényképeket. Így aztán sok rólam szóló írás sajnos mára gyakorlatilag elérhetetlen. Most már könnyebb a dolgom, mert az interneten fenn vannak a beszámolók, kritikák, s nem kell újságkivágásokat gyűjtögetnem.

 Azt mondják, a legtöbb művész hiú ember. Azzal, hogy az önről szóló anyagokat nem gyűjtötte össze, akkor abból arra következtethetünk, hogy nem hiú ember?

 –Egyszerűen nem tartottam fontosnak akkor azt, hogy kritikákat gyűjtögessek. Amikor a pályára kerültem, akkor nem azonnal szembesültem azzal, hogy a művész életéhez nemcsak a gyakorlás, a koncertezés tartozik hozzá, hanem saját imázsának építése is. Viszont bennem is van egy bizonyos fokú hiúság, így szeretem, ha foglalkoznak velem, s ha dicsérnek.

 Lényegesnek tartja, hogy egy művésznek menedzsere is legyen?

 –Biztos jó dolog, ha valakinek állandó menedzsere van, viszont pályafutásom alatt nekem ez nem igazán jött össze. Nem törekedtem erre, csupán így alakult.

 Mennyire befolyásolják a kritikák?

 –A kritika szubjektív műfaj, s ezt minden művésznek tudnia kell. Így előfordult, hogy egy szerintem jól sikerült előadásomat lehúzták - visszahallgattam az adott hangversenyt, ami nem jellemző rám, s megállapítottam, minden a helyén volt -, míg egekig dicsérték egy olyan koncertemet, ami egyáltalán nem volt annyira jó, sőt.

 Hajdani tanárainak, így Kocsis Zoltánnak kikérte a diploma után a tanácsát? Tehát elhívta őket egy-egy koncertjére?

 –Vannak olyan művészek, akik szeretik, ha szakmabeliek is ülnek a nézőtéren, hogy aztán kikérjék a véleményüket. Ezt az opciót én kifejezetten kerülöm, de legalábbis tudatosan sosem teszek érte. Kifejezetten idegesít, ha olyanok ülnek a nézőtéren, akik "ezer éve" ismerik bizonyos trükkjeimet, vagy gyengéimet.

 Mennyit gyakorol? Van, aki azt mondja, hogy ilyenkor már nem kell gyakorolni, azt húszegynéhány éves korig kell, s utána elég a rutin.

 –A „második ötven” kezdetén a zongoraművésznek a fiziológiai adottságokat is figyelembe kell vennie. Most másztam ki egy majdnem négy éves ínhüvelygyulladással bőven „megáldott" periódusból, amelynek pont az említett rutinból megoldott koncertezés volt az előzménye. Szóval, ha úgy tetszik, orvosi rendelvény a hozzám hasonló „rutiniék" számára a napi egy-két óra gyakorlás.

 Van hangszerideálja vagy kedvenc márkája?

 –Alapvetően befolyásolja a koncertet a zongora márkája, de azért érdemes ezen a téren nyitottnak lenni. Hiszen játszottam már nagyon jó érzéssel szinte "nevenincs" hangszereken. Általában a Steinway-hez ragaszkodom, de ha máson kell játszanom, akkor sem problémázom. Sőt, arra kifejezetten büszke vagyok, hogy az ifjúsági koncerteken, amikor mostoha sorsú településeken próbáljuk a kultúrát eljuttatni a gyerekekhez, néha még elektromos zongorán is képes vagyok eljátszani egy-egy zongoraversenyt. Végső soron előbbre való, hogy játszhassak, és utána következik, hogy milyen gyártmány maga a hangszer.  

Több lemezt is készített. Így a Haláltáncot is. Ennek van valami kuriózuma?

–A Haláltánc nagyon fontos darabja az életemnek, s ezért annak idején mindent megtettem, hogy fölvehessem lemezre. Ennek egyébként egyik feltétele volt, hogy a Haláltánc szólóváltozatát is felvegyem, ami akkor az első ilyen volt a világon. Mikor ötven éves lettem, s a Bartók Rádióban több héten keresztül különböző koncertfelvételeimet sugározták, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az elkövetkezendő években a számomra kedvesebb, fontosabb művekből szeretnék felvételt készíteni.

 Maga a lemezkészítés nem kissé "steril" műfaj a koncertezéshez képest?

 –Persze, hogy „steril" műfajról van szó. Az lenne az optimális, ha a lemezen lévő darabok koncerten hangoznának el. Ehhez viszont sok tényezőnek kell egybe esnie. Először is ki kell választani egy jó koncerttermet. Másodszor, lényeges, hogy a közönség és köztem meg legyen a már említett „kapcsolat", s én is a legjobbat hozzam ki magamból. S a zongorán se pattanjon el egyetlen egy húr sem. Ha ez nem jön össze, akkor a koncertfelvételt meg kell ismételni. Szóval nem könnyű.

 Milyen jövőt jósol az élő koncertezésnek ebben a mai világban, ahol mindent Youtube-on hallgatnak az emberek?

 –Az az élmény, ami koncertteremben, vagy bármelyik előadótérben megtörténik, semmilyen internetes oldallal, az azon lévő felvételek meghallgatásával nem pótolható.

 Aki zenével foglalkozik, más tantárgyakban is sikeresebb lesz

 1987-ben tanári diplomát is szerzett. Tanítványai is vannak?

 –Tanítással is foglalkozom, de mindez eléggé „ad hoc" jelleggel indult, gyakorlatilag előzmény nélkül. Történt, hogy Szigetmonostoron az iskola igazgatója úgy gondolta, praktikusabb, ha a gyerekek zenét tanulnak, mintha lézengenek, unatkoznak. Így aztán belefogtunk, mégpedig annyira úttörő jelleggel, hogy az első időkben még szolfézst is tanítottam. Képzelheti. Nem bántam meg, hogy tanítok, mert fantasztikus élményekben volt részem. Ha akkor nem kezdek el ezzel foglalkozni, akkor ma például föl sem vetődne bennem az, hogy mennyi ének-zene óra szükséges egy héten Kodály országában. Hiszen nagyon sok felmérés, tanulmány azt mutatja, hogy aki zenével foglalkozik, más tantárgyakban is sikeresebb lesz ,és egyébként a zeneoktatás sok esetben megoldja a szocializációs problémákat is. Ezt nagyon sokan tudjuk, csak más-más módszereket alkalmazunk. Ezen a ponton kell megemlítenem a Symphonia Alapítványt, amit azért hoztunk létre Kupper András barátommal, hogy legalább kísérleti jelleggel beindíthassuk a venezuelai El Sistema alapú oktatást, ami nagyon leegyszerűsítve a mi Kodály-módszerünk egyik oldalági hajtása. A program kiváló szociális mutatói keltették fel nagyon sok szakember figyelmét. Mindemellett itt is az egyik alapvető feltétel, hogy minél többen részt vegyenek a zenetanulásban.

 Kodály is hangoztatta azt, hogy a „zene mindenkié".

 –Pontosan, mi ezt szeretnénk a XXI. században megvalósítani, ugyanakkor tudomásul kell vennünk a megváltozott környezet, az internet, és a kábeltévé, magyarán a fogyasztói társadalom járulékos hatásait. Fantasztikus eredményeket produkál egy már bejáratott, működő kórus, de a kezdésnél elveszíthetjük a csatát, ha a zenetanár eszköztelenül lát munkához. Tehát a helyzet egyik kulcsa, szerintünk, hogy minél több hangszerrel találkozzanak a gyerekek. A hangszer most is képes őket elvarázsolni, csak legyen minél több választási lehetőségük, hogy alkatuknak, képességeiknek megfelelő hangszeren játszhassanak.

 Ezzel a módszerrel elérhető az, hogy a hangversenyekre a jövőben értő közönség érkezzen?

 –Talán igen. De úgy vélem, hogy aki bármilyen élő zenét hallgat, azért teszi - és mi zenészek is azért játszunk -, hogy jól érezze magát, jól szórakozzon. Viszont az El Sistema-program kifejezetten azokat a gyerekeket célozza meg, akik szegénységben, elmaradott környezetben élnek. Az első próbálkozásunkat a Máltai Szeretetszolgálattal együtt indítottuk a monori cigánytelepen. S nem a zenei tudás fejlesztése volt a lényeg, hanem, hogy a gyermek attitűdje pozitív módon változzon. Természetesen ezt a célt nem lehet néhány hónap alatt elérni. Bár a magam iskolájában a hagyományos oktatási formában tanítok, mégis kissé máshogy néz ki nálam a zeneóra, mint általában. A hozzám járó gyerekek többségének ugyanis nincs otthon zongorája, ezért megengedem, hogy napjában többször is bejárjanak hozzám a növendékem. Szeretik a hangszert, a zenetanulást, sokszor egymással is versengenek, ami egészen elképesztő hatással van a teljesítményükre. Nagyon büszke vagyok arra, hogy idén a tanévzáró zongoravizsga utáni napon is ott vártak a terem előtt a növendékeim, hogy emlékeztessenek egy ígéretemre, mely szerint, ha túl vagyunk a vizsgán, behozom az elektromos zongorát, hogy nyolc kézzel is eljátszhassanak egy darabot. Tehát esetünkben a közösség a fontos, a közös zenélés élménye.

Medveczky Attila