vissza a főoldalra

 2014.07.18. 

In memoriam Csurka István

Magyarország felszámolása (IV. rész)

Európától sok segítséget nem várhatunk. Ámde, ha bizonyító erővel mutatjuk fel új értékeinket, ha kiemelkedünk a posztkommunizmus zűrzavarából, a jobb minőségű élet mozgóképeivel, akkor felfigyel ránk az újak iránti régi fogékonyságával. S akkor mégsem leszünk felszámolva.

 Mi kényszeríti Magyarországot?

Abban az időben, amit tévesen rendszerváltásnak mondanak, vagyis a Németh Miklós– Antall József kormányváltás idején többek szerint lett volna egy lehetőség kiszállni ebből az óriáskerékből. De nem ez történt, hanem még jobban beszíjazták a magyar népet a nemzetközileg forgatott kosarakba. A pénzügyi rendszer változatlan maradt. Most pedig Antall után még szigorúbb.

Ez, ha belegondolunk, képtelenség. Adva van egy szocialista párt, amelyik azzal szerez erős abszolút többséget, hogy legalább egy kis lélegzetvételt ígér a senyvedő népnek, amelyik visszaálmodik valamit, ami soha nem volt és ezzel szemben már akkor drákói megszorításokat jelent be, amikor még le sem ült a székbe.

A restriktív politika már akkor is rossz volt és önemésztő, amikor Békesi László először volt pénzügyminiszter, és most még rosszabb, mert erről a tarlóról már mindent felkórésztak. Mit akarnak még elvenni ettől a néptől?

Az okokat természetesen nem a személyek rosszindulatában kell keresnünk. És még csak nem is az IMF vagy a Valutaalap eleve magyarellenességében, mert ilyen természetesen nincs. Hiszen, ha a magyar pénzügy, a gazdaság lekapcsolódnék erről a programról, akkor, ha volna sem tudna érvényesülni magyarellenességük. Azt kell tehát feltárnunk, mi kényszeríti Magyarországot, hogy rajta maradjon rendszerváltozáson innen és túl? Mi, és miért?

Egy bizonyos: a magyar gazdasági érdek nem. Mióta visszafogás van, a magyar termelés zsugorodik (egy pazarlóan mesterséges fellökéstől eltekintve), az adósság nőttön-nő, a remény a kilábalásra, felvett centenként fogyatkozik.

 Barbár fénykor

A kormányok vagy a politikai pártok érdeke volna? De hisz a Németh-kormány ebbe bukott bele, Antallé is, az MDF-fel együtt és nem nehéz megjósolni, hogy Horn kormánya is ebbe bukik bele.

Azok viszont, akik ezt a rendszert kiépítették, ma az ország leggazdagabb emberei. Bankvezérek, nemzetközi társaságok tulajdonosai, részvényesek. Kint vannak a nemzetközi térben, pontocskák a koordinátarendszerben. Függetlenek az országtól, külhatalmak megbízottai. Idehaza nincs ember, aki elszámoltassa őket.

Amikor Magyarország belépett az IMF-be és kiépült a magyar bankrendszerben a fogadó bázis, akkor ezzel egyidejűleg egy kettős hatalom is létrejött. Volt egyfelől az MSZMP KB, PB és Kádár személyes, kemény párthatalma, de lett egy másik döntési központ is, az MNB, a pénzügy, ahol a bejött pénzt kezelték, s akik a hitelezőkkel tárgyaltak. Ezeknek már nem lehetett olyan könnyen utasításokat adni, mert ezeket a bankárokat a drót másik végén, valahol a bankvilágban hallotta és védte valaki. Sokat voltak talán négyszemközt, amikor a párt nem látta őket. Idehaza pedig, a pártközpontban nem is nagyon tudták, ki az, akivel bankárjuk odaát, odakünn négyszemközt volt. Aztán, amikor azt is lehetett sejteni, hogy ezeknek az ismeretlen valakiknek, hogy, hogy nem Moszkva környékén is van szavuk, netán Moszkván keresztül is érvényesíteni tudják tengerentúli akaratukat, akkor a pártközpont hirtelen megelégedett azzal, hogy a bankár az ő látszólagos párthatalmát, fellebbvalóságát ismerje el, de gyakorlati munkájába ne engedjen betekintést. A pártvezetés például a legfelsőbb szinten sem ismerte az adósságállomány pontos mértékét, megoszlását, felvételi záradékait.

A bolsevista hatalomgyakorlási technikának alapeleme a valódi jogkörök, a valódi felelősségek és hierarchiák elrejtése. Ez ebben a bankvilágban is így van. Csak egy-két név bizonyos, de sem a nyilvánosság, sem az állami vezetés nem tudja pontosan, hogy ki mi fölött rendelkezik, kivel és mivel van összekötve és honnan kapja az utasításait.

A következőket azonban tényszerűen lehet tudni róluk: családi szálakon, valamint a legszigorúbb szervezettséggel össze vannak kötve a kommunista párt őssejtjeivel. Ott van az idegvégződésük Péter Gábor társaságában, az 1945-ben megszerveződő politikai rendőrségben és a párt legvédettebb vonalaiban, amelyek sokszor elvezetnek, pontosabban kivezetnek a világ legerősebb titkosszolgálataihoz.

 Ki számít beavatottnak?

 Ezt természetesen nem szabad úgy érteni, hogy a mai szabaddemokrata vezetők valamennyien bele vannak kapcsolva ebbe. Legtöbbje nem is tud róla és a vád ellen őszintén tiltakozik. De hát ugyanígy volt ez a bolsevista szervezetekben mindenkor. Itt nincs beavatási szertartás, mint a velük szorosan együttműködő szabadkőműveseknél, itt a lényegbe, a kapcsolatrendszerbe, a nagy információba éppen hogy nem avatják bele még a látható csúcsot sem. Azt persze csak a történészek fogják megtudni évtizedek múlva, hogy valójában kik és honnan irányították a szabad Demokraták Szövetségét és természetesen az MSZMP-MSZP-t, amelynek hozzájárulása nélkül gyermekes játék maradt volna a szabad Kezdeményezések Hálózata – például –, amellyel ’88– 89-ben akarták kévébe kötni a megmozdult értelmiséget.

Most, hogy immár az egymást követő második választási vereségük után is a tényleges hatalom birtokosai, talán ideje megkérdezni: hogyan lehetséges ez? Mi kényszeríti rá az őket legyőző pártokat, pártvezetőket a velük való paktumkötésre, vagy most a közös kormányzásra? Ugyebár az világos, hogy nem Pető Iván súlya, Kuncze Gábor politikai nagysága, vagy a mögöttük álló nélkülözhetetlen szakértelem. Nyilvánvaló: csak valahol a háttérben, a kimondhatatlanban fekszik el ez a kényszerítő erő, mint valami súlyos vasmacska az iszapban.

A mai fejleményeket csak úgy érthetjük meg, ha végignézzük az előzményeket. Miután Magyarország mértéktelenül eladósodott, az éppen fennálló politikai rendszer összeomlása csak úgy kerülhető el, ha az további hiteleket kap. A hatalom tehát azok kezében összpontosul, akik ezt intézik, akik a pénzforrásokkal kapcsolatban vannak. Ezen a valutahullámhosszon természetesen politikai információk és parancsok is érkeznek. Méghozzá teljes rejtettségben.

 Adománytevők – befurakodók

 A nyolcvanas évek közepe, vége: megjelenik Magyarországon egy bőkezű, mesésen gazdag alapítványtevő, aki először végigosztja a magyar irodalmat havi 8-10 ezer forintokkal, és még csak nem is nagyon ellenőrzi, hogy az ösztöndíjazottak teljesítették-e vállalásukat. Sok száz mértékadó személyiség leköteleződik. Ez az adományozó ember ma be akar furakodni a legnagyobb magyar bankba. Közben az első alapítványának jogtanácsosából az Országgyűlés alelnöke lett, az általa támogatott párt másik, voltaképpen sokáig csak háttérembere pedig a köztársaság elnöke. Az elnök úr megválasztása utáni első évben nyolc nem hivatalos látogatást tett az Egyesült Államokban, minden alkalommal találkozott a Zsidó Világszövetség vezetőivel, az egyik ide tartozó alapítvány, az Emanuel pedig színdarabjának bemutatását szponzorálta, kitüntették, előadásokat tartott. Soros fel van tüntetve ezen alapítvány szponzorai, kurátorai között is.

Amikor az ösztöndíjak osztogatása elkezdődött, még híre-hamva sem volt az SZDSZ-nek. Csak a Beszélő működött. Látszólag. Valójában már elkezdődött a csendes kiválasztása az ország új vezetőinek. Kilépni a kommunista pártból, sőt szembefordulni vele, ezzel erkölcsi tőkét szerezni az értelmiség köreiben és mindezt védetten. A kemény mag köré azonban lágyabb borítóréteg is kell. Az írók, a művészek mindig és mindenkor a társadalom hangadói. A soros alapítvány az első szabad választásokig alaposan megszórta mannával a hangadókat, akik természetesen mit sem tudtak a dolog lényegéről. Nem csupán az eleve odahúzók kaptak! Csengey Dénes például két vagy három éven át ebből pénzelt, tartotta el gyermekeit, magam voltam az egyik ajánlója. E nélkül nehezebben élt volna meg és nem tudott volna a politikába merülni. Amikor aztán a legnagyobb szüksége lett volna rá, már nem újították meg ösztöndíját.

Nem ez a kérdés természetesen, hanem hogy miért tűrte el a még erős, Grósz Károlyban tetőző hatalom, hogy ellene ösztöndíjazzák a magyar értelmiséget? Nem voltak képesek kideríteni, kicsoda Soros? Nem látták, hogy a Beszélőn keresztül egy egész ellenállási gócot, erőközpontot hoznak létre? Az apparátus, a III/III-as ügyosztály figyeli és jelenti minden lépésüket és nem történik semmi? A főkolomposok külföldi ösztöndíjakat kapnak. Ezt is soros fizeti. Néha van egy kis botrány, aztán minden marad a régiben. Elvesznek egy másológépet, jön másik. Illegális nyomdák működnek országszerte, akkor, amikor sóhajtani sem lehet tudtuk nélkül. És a sajtó egyre nyíltabban áll az illegálisok mellé.

 A Beszélő-s ellenzék kezdte

 Ez persze, valljam be, a magam, a magunk végtelen politikai naivságának a története is. Az 1985-ös monorierdei találkozót a Beszélő-s ellenzék kezdeményezte, de rögvest kapcsolatot keresett az Írószövetségben hangadó népi írói táborral, velünk, és már az előkészítésben is együttműködtünk. Konspiráltunk…! Hol egy magánlakáson gyűltünk össze néhányan, hol egy kocsmában. Ott az egyik ilyen összejövetelen ismertem meg egy Bauer Tamás nevű fiatalembert, akit Kennedyék a „közgazdászok” képviselőjeként mutattak be. Okos volt, tájékozott, mérsékelt és konstruktív. Megtörtént a „Monor”, nagy pártbotrány lett belőle, sok embert kirúgtak az állásából. Bauer Tamás is tartott egy közgazdasági előadást. Engem, lényegében véve a monori szereplésemért, ’86-ban másfél évre eltiltottak mindenféle publikálástól, Bauer Tamást viszont mint élközgazdászt beválasztották a Hazafias Népfront elnökségébe. Akkor még Pozsgay Imre volt a Hazafias Népfront főtitkára, de már meglehetősen erős támadások érték, méghozzá belülről.

Ribánszky elvtárs is ott volt…

Addig konspiráltam Bauer Tamással, míg aztán ügynök nem lettem. A politikai felső régióban egyedüliként, aki önmaga elszámolt magával, de akit minden jöttment leügynököz ma a sajtóban és akárhol, miközben egész családok kötődései nincsenek felfedve és a legrikítóbb bűnökről egy szó sem esik, sőt az odatartozás ma a legjobb ajánlólevél. Fő veszély a szélsőjobb! De hát erről van szó?!

Mégis, ma azt mondom, megérdemeltem a sorsom. Képes voltam a körmös-Bauer családjának egy tagjával konspirálni, magyar ügyben összeszövetkezni. Akkor mit várjunk el az információtól elzárt magyar átlagpolgártól, a lelkes „ellenzékiek” seregétől, a maguk sokszor keserves népi életét élőktől, akik malaclopóikban, apjuktól örökölt katonaládákban, zsákokban hordták szét Karcagtól Keszthelyig a Beszélőt és a többi titkos gyúanyagot. És micsoda boldogság ömlött el rajtuk! És ehhez mi is hozzájárultunk, akik bár a nép átlagánál több, de az ország újjáteremtéséhez vészesen kevés információval fogtunk bele a politikai munkába. A lényeges információk mindig odaát voltak.

(1994. augusztus 18.)

(Folytatása következik)