vissza a főoldalra

 2014.07.18. 

„Megszólalnak” a honvédsírok

Hetven esztendő telt el a délvidéki magyarság legnagyobb tragédiája óta. Hét évtized hallgatás, titkolózás és a lelkekre nehezülő, átkos kiszolgáltatottság. A hat hétig tartó moratóriumnak a délvidéki magyarok tízezrei estek áldozatául 1944 őszén. Tito partizánjai – a Vörös Hadsereg segédletével – válogatott kínzási módszereket alkalmazva tettek árvává gyermekeket, özvegyekké asszonyokat, gyermektelenné szülőket…

„Elföldelt” múlt

 A Vajdaság északi részén, Magyarország déli határvonalától alig néhány kilométerre fekszik Szabadka, ahonnan több mint kétezren estek áldozatául az értelmetlen vérengzésnek. Egy közös tömegsírban fekszenek a Zentai úti temető 44-es parcelláján…

Szabadka külvárosában járunk, a Magyarország határához vezető Kelebiai úton. A kis település az elmúlt évtizedek során szépen kiépült: ma már többszintes családi házak, valóságos magánbirtokok emelkednek a régi parasztházak fölé, és uralják az egykoron oly elhagyatott és nyugodt környéket. A települést kettészelő nemzetközi úton a nap 24 órájában gépkocsik száguldanak. A zaj felveri valamikori álmából a város központjától mintegy négy kilométerre fekvő Kelebiát, ahol az ósdi lakóházakon kívül jelöletlen honvédsírok őrzik a régmúlt szörnyű eseményeinek emlékét.

Az enyészet kíméletlen pusztítására ítélt régi épületek hallgatagon álldogálnak a nemzetközi út két oldalán. Megkopott, sok szenvedést végignéző, a háború borzalmai és a puskalövések elől menekülő ártatlanoknak menedéket nyújtó épületek ezek. Falaik, ha beszélni tudnának, kegyetlen emlékekről mesélnének. Közöttük a hetven évvel ezelőtt történtekről is. Ezek a régi házak – miközben omladozó vályogfalaikat fáradtan „fürdetik” a kora nyári napsütésben – titkot őriznek, egy borzalmas éjszaka szörnyű titkát.

 Kelebia, a szétlőtt település

 1944. október 13. Szokatlanul enyhe az ősz. A földes utcákat, a dűlősorokba bevezető nyári utakat itt-ott, foltokban lepi a száraz, aranysárga avar. Szép az ősz, az éjszakai égbolt csillagokkal csipkézett. Noha kemény harcok dúlnak az országban, e környéket még nem érte el a háború irtózatos, bűzös lehelete. Ám ezen, a borzalmas éjszakát megelőző délutánon, olyan két óra tájban mintha megmozdulna a föld és leszakadna az ég: kegyetlen tűzharc zajára figyelnek fel Kelebia lakói. Itt, az út két oldalán, mintegy kétszáz méteres szélességben kerültek tűzharcba a kiskunhalasi 15. kerékpáros-zászlóalj és a Magyar Királyi Folyamerők honvédjei a Vörös Hadsereggel. A rettenetes golyózápor az út két oldalán, a sorházak előtt, sőt a gyümölcsösökben, a kertek végében, a fészerek mögött zúdul a területre, nem kímélve sem embert, sem állatot, sem épületet. Sokan estek áldozatul azon a borzalmas napon, közöttük tizenhét magyar honvéd is, akiknek a kilétét csak néhány, még ma is élő szemtanú őrzi emlékeiben.

Ezen emlékek nyomában járva döntöttem úgy, hogy felgombolyítom az aznapi eseményeket. Felkerestem azokat, akik nemcsak hogy megélték azt a rémséges, tizenkét órás közelharcot, hanem ők maguk földelték el az elesett magyar honvédek holttestét is. Kit azért, mert így parancsolták nekik, kit meg azért, mert az emberi méltóság tiszteletben tartása ezt követelte meg tőlük.

Ahol hőseink nyugszanak

 Hetven év telt el azóta. Hét évtizede legféltettebb titkukként őrizték ezek az emberek annak a napnak és éjszakának az eseményeit. Még soha senkinek nem beszéltek róla. Legalábbis hivatalosan nem. Mindeddig. Most megtették, mert úgy érzik, beszélniük kell, hogy ne merüljön feledésbe annak a tizenhét magyar honvédnek az emléke, akik szülőhazájuktól csupán néhány kilométerre, mégis idegen földben, jelöletlen sírokban nyugszanak.

A Kelebiai út 100-as számú házának kertjében, a szőlőlugas alatt fekszik eltemetve a szabadkai Granyák János honvéd, akit az orosz katonák lőttek le abban a bizonyos tűzharcban. A fiatal katona mellét egy jól irányzott lövés lyukasztotta át. Rábukott a ház kerítésére, élettelen teste ott csüngött arccal a ház ablakai felé. Akkor, 1944-ben a Szalma házaspár élt itt. Fiatalok voltak és nagyon megijedtek a szűnni nem akaró puskalövések hallatán. Később, évek múltán sokat meséltek gyermekeiknek az akkor történtekről. Félelmükben benn húzták meg magukat a házban. Attól rettegtek, hogy őket is eltalálja egy lövedék. A golyók, mint a zápor, úgy hullottak, hol erről, hol arról dörrentek a fegyverek. Az agyonlőtt magyar katonát a tűzharc elültével a ház ura emelte be a kerítésről a saját udvarába és temette el a szőlőlugas alá…

Ő is, akárcsak a többi helybeli, az orosz katonák utasításait követte, amikor a magyar katonák holttestét elhantolta. A sírokat megjelölni nem volt szabad, sőt beszélni sem a történtekről.

A családi házat azóta sem tudták eladni. A vevővel ugyanis mindannyiszor tudatták, hogy az elesett katona sírhelyére nem építhet, azt semmilyen módon nem tüntetheti el, annak örök kegyhelyként meg kell maradnia. Persze ennek a kérésnek egy vásárló sem akart eleget tenni, így a ház jelenleg is lakatlanul, szomorúan áll a forgalmas főút mellett.

   Ruhátlanul, megalázottan

 Pordány Ferenc hadapród hajómesterként védte az ellenséggel szemben Szabadkát. Anyaalakulata nagy valószínűséggel a Magyar Királyi Folyamerők őrnaszádezredének 1. torpedószázada volt. Holtteste két telek mezsgyéjén fekszik. Az övé az egyetlen megjelölt honvédsír itt, és nagy valószínűséggel egész Szerbiában.A két telektulajdonos meghagyta, hogy a honvéd sírját soha senki nem tüntetheti el, annak ott kell maradnia, mert a kőkereszt az itt elesett tizenhét magyar katona emlékműve is egyben. Pordány Ferenc sírhelyét az édesanyja jelöltette meg egy kőkereszttel, rajta a fiatalember neve, születésének és halálának ideje… A lélekben összetört asszony évtizedeken át látogatta fia nyughelyét, a helybeliek sokszor látták, amint naphosszat elüldögélt a sírhely melletti padon, majd néhány hét múlva ismét eljött… Azóta hosszú idő telt el. Az édesanya sem él már, a két magántulajdonban levő telek mezsgyéjén fekvő sírhely pedig némán őrzi a hazájáért életét áldozó fiatal honvéd arcvonásait…

Kunyi Béla bácsi életének már a kilencedik évtizedét tapossa. Mindössze tizenhét éves volt akkor, amikor két öccsével együtt hat magyar honvédet temetett el családi házuk közvetlen közelében. Ekképp emlékszik vissza az éjszaka történéseire: „A tűzharc véget értével az oroszok parancsba adták, hogy én mint a család három fiúgyermeke közül a legidősebb, földeljem el a magyar katonákat. Először a mi kertünk végében elesett Pordány Ferenc holttestének kellett megásnom a sírhelyet pontosan ott, ahol összerogyva megtalálták az oroszok. Kivezényeltek bennünket a helyszínre, fegyvert fogtak ránk, az arccal a földnek fordult, halott honvédról pedig lerángatták a katonaruháját és a csizmáját, a fegyverét kettétörték és a sírgödörbe dobták. Erre kellett ráfektetnem szegény fiatalembert… Karakteres arcvonású, fekete, pödrött bajuszú, igazán szép szál budapesti legény volt. Minden bizonnyal jó katona lehetett. Őt sirattuk meg a legtöbben itt, a környékbeliek közül, amikor visszaemlékeztünk rá a csata után néhány nappal, hogy alsóneműben, széttört fegyvere által megalázva került örök nyughelyére. Noha nem hiszem, hogy valaha is meg tud nyugodni a lelke szegénynek… Azóta idegen kézre került az ország ezen része, ő is idegen földben van eltemetve…”

 Katonazubbony és lótemető

 Béla bácsi öccsét, Jánost is arra kényszerítették az orosz katonák, hogy segítsen bátyjának a holttestek elhantolásában. Még csak tizenhárom éves volt akkor. Alig volt fiatalabb azoknál a magyar honvédeknél, akik itt estek el. A legfiatalabb katona tizenkilenc, a legidősebb mindössze huszonnégy évet élt…

„Az orosz katona, miután a halott honvéd csizmáját lerángatta, a katonazubbonyt hozzám vágta – emlékszik vissza János. – Azt mondta, az enyém lehet, csinálhatok vele, amit akarok. Így tettek a többi magyar honvéd ruhájával is. Ezeket mind összeszedtük, és egy idő után – a zsebekben talált személyes papírok alapján – értesítettük a hozzátartozókat a történtekről. Érdekes, de egyedül csak a budapesti hadapród édesanyja kereste és jelöltette meg a fia sírhelyét. A többiek tudomásul vették, de soha nem keresték meg hősi halált halt hozzátartozóikat. Tudtommal még a szabadkai Granyák János sírhelyét sem, pedig az ő szüleinek személyesen a bátyám vitte el az okmányokat Zentai úti családi házukba…”

Itt, a Körte utca végén egy gazzal benőtt, hatalmas domb áll. Kunyi Jánostól megtudom, hogy ide hordták össze az orosz katonák lelőtt lovait és a magyar honvédek kerékpárjait, amellyel ideérkeztek. Földet dobáltak rájuk. A „régieken” kívül szinte senki sem tudja, hogy e méretes domb miféle szörnyűségnek a nyomait takarja…

 „Jönnek a magyarok!”

 A Kelebiai út túloldalán három másik, jelöletlen magyar katonasír van. Az útszéli, ritkaságszámba menő kétágú, hatalmas fenyő alatt is egy honvéd nyugszik. Neki fél fejét vitte el a lövedék…

„Ezen az alig 10-15 négyzetméteren temettünk el három honvédet. Az egyikük holttestét nem ástuk le elég mélyre. Másnapra kikaparták a kutyák. Akkor kimélyítettük a sírgödröt és abba tettük bele a fiatal katonát – mondja Kunyi János. – Itt nyugszik Szabó János és Böhm János szakaszvezető illetve hadapród. A többiek nevére sajnos már nem emlékszem. De arra az éjszakára, annak minden egyes percére kristálytisztán. Borzalmas volt. Szinte szüntelenül ropogtak a fegyverek…”

János szerint a honvédek minden bizonnyal azt az utasítást kapták, hogy számoljanak le az itt bujkáló partizánokkal. Arra viszont nem számítottak, hogy a Vörös Hadsereg katonái várnak rájuk. A Kiskunhalas irányából kerékpáron érkező magyar honvédek – mintegy 12 órás közelharc után – az oroszok prédájává lettek. Miközben közeledtek, egy helybeli bácsi kiáltozva futott végig a mindössze néhány házból álló településen: „Jönnek a magyarok!” Az oroszok ezt meghallva tüzet nyitottak rájuk. Ez lett a magyar katonák veszte…

A helybeli civil lakosságot az oroszok nem bántották, de behúzódtak a házakba, ólakba, gyümölcsösökbe, csűrökbe és onnan lőtték a magyar katonákat. Egy itteni lakos, bizonyos Miskolci János is áldozatául esett ennek a hirtelen kerekedett tűzharcnak. Az akkor olyan ötven év körüli férfit, aki valószínűleg a munkából igyekezett haza, a háza közelében érte halálos találat. Ott is temették el hozzátartozói, a saját telkén, a régi daráló épülete melletti ház mögött…

„Az oroszok féltek a magyar honvédektől. Szinte rettegtek tőlük, és volt is rá okuk! Ezt bizonyítja, hogy bár túlerőben voltak, közülük is sokan elestek” – emlékezik vissza Kunyi János.

 Emlékmű az egyiknek, jelöletlen sír a másiknak

 Az orosz katonák holttestéért másnap jött egy lovas kocsi, azon vitték be őket Szabadka központjába, és a mostani zöld szökőkút helyén kiásott közös sírba temették el őket. Maradványaikat azóta átszállították a pravoszláv temetőbe, s emlékművet is emeltettek nekik. Minden év októberében, a „felszabadulás ünnepén” megemlékeznek róluk, az emlékművet megkoszorúzzák. Az akkor itt elesett magyar honvédek emlékét azonban csak az a néhány kelebiai lakos őrzi, akik szemtanúi voltak annak a bizonyos csatának. Senki más nem vesz tudomást róluk.

 Minden titokra fény derül egyszer

 Az ég felé nyúló öreg fenyő árnyékában, a családi ház kertjében, a két telek mezsgyéjén és a közeli réten nyugvó sírhelyek néma tanúi a fiatalon kihunyt magyar életeknek. Miért hallgattak az emberek ilyen hosszú időn át a történtekről? Minden bizonnyal féltek. Most jött el az ideje, hogy elmeséljék, és hogy végre, ennyi év elmúltával megtudják az emberek, hogy itt magyar honvédek nyugszanak jelöletlen sírokban, akik fiatal életüket áldozták a II. világháborúban, mégsem őrzi az emléküket senki ezen a néhány helybeli magyar emberen kívül.

 Posztumusz kitüntetés

 Illésfalvi Péter főtanácsos, a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Háborús Kegyeleti Főosztály Katonai Hagyományőrző Osztálya és a Hadisírgondozó Hivatal szakreferense munkatársaival kilátogatott a helyszínre, ahol felmérte a jelöletlen honvédsírok állapotát, fotókat készített és adatokat gyűjtött. A főtanácsos közbenjárására az itt elesett magyar katonák neve mellett az adatbázisban a „halálának körülménye és helyszíne ismeretlen” helyett már konkrétumok állnak.

Ez egy olyan adatbázis, amely mintegy félmillió személy adatait tartalmazza. Nem kizárólag a hősi halált haltak és eltűntek foglaltatnak benne, hanem mindazok, akik bármely okból fel lettek véve a veszteségi lajstromba, legyen az betegség, sebesülés, baleset, hadifogságba esés, megszökés vagy kivégzés. Persze ez az anyag nem teljes, hiszen az eredeti iratok nem maradtak meg teljes egészében. De azon a tényen túl, hogy több tízezres nagyságrendről beszélhetünk, sajnos nem tudok pontos számot megjelölni, mert ezt az óriási munkát még nem végezte el senki. Ugyanis előbb össze kell állítani a jelenleg határon túl lévő volt magyarországi települések listáját – ez mintegy 6-7000 települést jelent –, majd a veszteségi oldalon egyenként kell elvégezni a szűrést. Terveink között szerepel ennek megvalósítása, mert ez nagyon nagy adósság, s a legalább közelítő értékek feltárása a közelmúlt történelme iránt fokozódó érdeklődést mutató Kárpát-medencei összmagyarság számára is fontos – mondja Illésfalvi Péter. – A helyszínen található egyetlen megjelölt sírban Pordány Ferenc nyugszik, aki azon a borzalmas napon hadapród hajómesterként védte az ellenséggel szemben a várost. Anyaalakulata nagy valószínűséggel a Magyar Királyi Folyamerők őrnaszádezredének 1. torpedószázada volt. Az itt elesett 17 magyar katona között van például Böhm János is, aki szintén hadapród hajómesterként harcolt a folyamzárezred magyarkanizsai III. zászlóaljánál. Mindkét személy posztumusz megkapta a Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érmet. A hősi haláluk után folyamőr zászlóssá kinevezett katonára a Honvédségi Rendeletek egyik 1945. évi számában bukkantam rá. Az adatokból az is következik, hogy a város határában 1944. október 13-án hajnalban lezajlott harcban – noha a 15. kerékpáros-zászlóalj jelenlétét kizárni nem lehet – bizonyosan részt vettek a folyamerők katonái is.

S hogy az anyaországnak szándékában áll-e – a most feltárt tények birtokában – a Szabadka határában 1944. október 12-én és 13-án hősi halált halt magyar honvédek jelöletlen sírhelyeinek megjelölése, a főtanácsos a következőket mondja el:

– Feltétlenül. A szerb partnerszervezettel előkészítés alatt áll a két ország közötti hadisírgondozó egyezmény létrehozása, de ettől függetlenül tervezünk újabb délvidéki utakat, melyeknek során ezeket a sírhelyeket, s más hősi temetőket is szeretnénk felkeresni. Egyúttal biztatom és bátorítom a délvidéki magyarságot, hogy ha biztos tudomásuk van a II. világháború során bárhol is elhantolt honvédekről, azt mielőbb tudassák a budapesti Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatalával. Az 1944–45-ös délvidéki etnikai tisztogatás során meggyilkolt magyarok tömegeinek szomorú históriáját illetően – hála elsősorban az itteni magyar történészeknek, újságíróknak – már sikerült áttörni a hallgatás falát. Az említett magyarországi hivatal a katonai veszteségeket próbálja meg feltárni, így azt ígérhetem, hogy ezeknek a kutatásoknak az eredményeit – akár kifejezetten a Délvidékre vonatkozóan is – mielőbb elkezdjük közzétenni úgy a világhálón, mint nyomtatott formában is.

 Áttörni a hallgatás falát

 A kora nyári szellő átsuhan a honvédek sírhelyei fölött, s mintha egy rekviemet dúdolna alig hallhatóan. Megható pillanatok ezek: hetven év múltán, egy szörnyű csata színhelyén, magyar honvédek örök nyughelyén álldogálva igyekszem képzeletben rekonstruálni az eseményeket. És áldom a percet, amikor ezek az idős emberek eldöntötték, megosztják közös titkukat velem, e riport révén pedig még sokakkal… Ezeknek az embereknek köszönhető, hogy az itt nyugvó fiatal magyar katonák emléke újfent szárnyra kél, bejárja a mára már idegen vidéket, és tiszteletet keltve élni tud tovább – remélhetőleg most már e cikk olvasóinak szívében is. Ugyanakkor bízom benne, hogy ez a szomorú történet tovább „öröklődik”, az eljövendő korosztály szabadon beszél majd róla, ezáltal ténylegesen is áttörjük a hosszú ideig tartó hallgatás falát…

(A fotók Kovács Attila felvételei)