vissza a főoldalra

 2014.07.25. 

Nem szeretem, ha beskatulyáznak

A kolozsvári magyar színészek is sokat tehetnek azért, hogy erdélyi nemzettársaink helyesen használják anyanyelvüket

Farkas Lóránd a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze 1982-ben született Sepsiszentgyörgyön.

Tanulmányok:

1997-2001 :Mikes Kelemen Líceum, Sepsiszentgyörgy

2001-2003 :Ion Mincu Tudományegyetem, Építészmérnöki Szak, Bukarest

2003-2007 :Babes-Bolyai Tudományegyetem, Színház és Televízió Tanszék, színész szak, Kolozsvár (Osztályvezető tanár: Szilágyi-Palkó Csaba)

2008. januárjától a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban játszott főbb szerepei:

Misa Pesztrov, hetvenhat éves kisfiú (Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya); Tibor (Demény Péter: Bolero); Bizánci, Korzikai, Szabadságos halál (Johannes von Tepl: A földműves és a halál); Adolfo Pirelli (Stephen Sondheim – Hugh Wheeler: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya); Zenész (Stephanie Robinson – Theodore Shank – Adele Edling Shank: Serena in X-tremis); Balázs (Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül); Adolphe Friedrich, rendőr, ápoló (Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok); Rahat (Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session); Bob (Charles Mee: Tökéletes menyegző); Bádogember (Frank L. Baum - Zalán Tibor: Óz, a nagy varázsló); Übü papa (Alfred Jarry: Übü király); Mr. Grotta (Lakatos Róbert-Felméri Cecília: Drakulatúra); Szörnyeteg Lajos (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő); Fővezér, édesapa (Matei Vişniec: III. Richárd betiltva); Kálmán atya, fiatal angyal (Visky András: Alkoholisták); Szászlaki (Csokonai Vitéz Mihály: Cultura); Verhovenszkij (F. M. Dosztojevszkij: Ördögök); Első polgár (Georg Büchner: Danton halála); Postás, Marabu, Jajgató ember (Kozma Mária: Csillala mester); Katona, tűzoltó (A.P. Csehov: Három nővér); II. keresztfiú (Giacomo Puccini: Gianni Schicchi).

A Kolozsvári Magyar Operában Hosszú szerepét alakítja Dés László Valahol Európában c. musicalében.

 Már 16 évesen színészkedtem

 Eleinte a reál szakok vonzották, hiszen Bukarestben építészmérnöki karra járt. Le is diplomázott?

 –Azt cáfolom, hogy eleinte csak a reál szakok vonzottak, hiszen már a líceumban „kacérkodtam” a színészettel. Két kedves jó barátommal amatőr színjátszó csoportot alapítottunk. Tizedikesek voltunk – ami a magyarországi iskolarendszerben második középiskolás kort jelent –, amikor hárman összeálltunk és előadtuk Mrozek Nyílt tengeren című művét. Ami az abszurd drámák gyöngyszeme, így mondhatni, hogy igen csak unikális darabot vettünk elő, hiszen az amatőr csoportok többsége jóval könnyebben játszható és befogadható darabbal kezd. A lényeg, hogy igen nagy sikerünk lett. Később a Mulatságot is előadtuk. Talán még mindig rendeznek országos diákszínházi fesztivált, mi is elmentünk a Nyílt tengeren előadással. A fesztiválon igaz nem nyertünk, de jól szerepeltünk, és dicséretben részesültünk.

 Mégis miért egy abszurd drámát választottak ki?

 –Ismertük a mű műfaját, sokat olvastunk róla. Az elsődleges célunk az volt, hogy jól szórakozzunk a próbák és az előadások alatt. Több művet is elolvastunk, s végül Mrozek mellett döntöttünk. Mi hárman rendeztük ezt az előadást, s később, mikor a produkciót már begyakoroltuk, akkor a magyar szakos tanárunk a premier előtti utolsó héten nagy segítséget adott nekünk.

 Akkor csak visszatérek az első kérdéshez: ilyen előélet után, miért választotta az építészmérnöki szakot?

 –Remélem kollégáim nem veszik sértésnek, de egy olyan szakmát próbáltam magamnak kitalálni, amiből minden stressz nélkül és anyagi biztonsággal meg lehet élni. Az egyik barátomnak, akivel együtt adtuk elő a Nyílt tengerent, az édesapja építészmérnök, és mivel sokat jártam föl hozzájuk és láttam a munkáit, akkor vetődött föl bennem ez az elképzelés. Nem utolsósorban a mai napig vonzanak a szép épületek, s amikor egy számomra idegen városba megyek el, akkor elsősorban az építészeti remekműveket tekintem meg.

 A moderneket, vagy a régieket?

 –Főleg a régi épületeket kedvelem, a modernet pedig akkor, ha nem sematikus, tehát van valami kis „furfang” rajtuk. Erre egy példa: 2011-ben szerencsém volt elmennem Szöulba, és az ottani modern építészet teljesen lenyűgözött. Mert ott nem a szokásos amerikai hasáb alakú felhőkarcolók voltak, hanem mindegyik ilyen épület eltért a megszokottól. Hiszen minden művészet akkor jó, ha van benne egy kis egyediség, olyan, ami eltér a szokásostól, de mégsem direktben megbotránkoztató.

 Mint építészeti ismeretetekkel felvértezett színészt, mennyire befolyásolja az, hogy milyen egy adott előadásnak a díszlete?

 –Volt már arra példa, hogy azt gondoltam magamban, hogy ezt én jobban meg tudnám csinálni. De ez nem az én hivatásom. Ettől függetlenül érdekel a díszlettervezési munka. Miután befejeztem a Kolozsváron felsőfokú tanulmányaimat, a főiskola számára megterveztem a Karamazov testvérek díszletét. A jó, a hatásos díszlet mindig is lenyűgöz.

 Két év járt a bukaresti egyetemre. Mi volt az oka a „szakításnak”?

 –Már az első év végén felvetődött bennem, hogy nem biztos, hogy ez a szakma nekem való. Azért is, mert rájöttem arra, hogy nem tudnék kimagasló építész lenni, és nem szerettem volna szokványos munkákat csinálni. Ez volt az oka, hogy pályát váltsak.

 Amikor Sepsiszentgyörgyről elköltözött a román fővárosba, nehéz volt ott megszokni az életet?

 –A román nyelvtudásommal nem volt probléma. Viszont a beilleszkedés nagyon nehéz volt, hiszen Sepsiszentgyörgy nagyon nyugodt kis város. Ahol nagyon kevés jelentős dolog történik, s ha történik is valami, akkor arról tud a fél város. Bukarest nyüzsgését nem tudtam megszokni, ott olyan érzelmek kerítettek hatalmukba, melyek tőlem idegenek voltak. Már azt megszokni, hogy 40 percet kell buszoznom, hogy beérjek az egyetemre, már problémát jelentett.

 Mérnökhallgatóból színészjelölt

 Az évfolyamon voltak önök kívül még magyarok?

 –Nem, én voltam az egyedüli magyar, de az egyetemen román-magyar viták sosem voltak. Ahol a románok többségben vannak, ott ilyen ellentétekre nem kerül sor. Sőt sok kellemes tapasztalom volt; megkérdezték, honnan jöttem. Elmeséltem, hogy Szentgyörgyről jöttem, ahol 75%-ban magyarok éltek. Mire azt felelték, milyen jó nektek ott, mert Erdély egy teljesen más része az országnak, ahol nyitottabbak az emberek és toleránsabbak. Talán lehettem volna egy kicsit nyitottabb Bukarestben, de a beilleszkedési nehézségek miatt ez nem sikerült. Azért 2-3 fős baráti társaságnak tagja lettem, s együtt jártunk szórakozni. De azt sosem éreztem, hogy a román fővárosban szeretnék élni, dolgozni.

 Amikor a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem színész szakára jelentkezett, nem kérdezték meg azt, hogy miért döntött úgy, hogy az építészetet felcseréli a színészettel?

 –Dehogynem; ezt megkérdezték tőlem. Nem csak akkor, hanem máskor is, és egy kicsit untam is ezeket a kérdéseket. De bevallom, kuriózumnak számít, hogy valaki reál területről érkezik a színi világba.

 Akár még anno Sepsiszentgyörgyön, vagy Bukarestben még a főiskola előtt megtekintett előadásokat?

 –Már akkor színházszerető ember voltam, s amit csak lehetett, megtekintettem.

 Amikor reálból humánra váltott, ráadásul a színészet felé, akkor senki sem próbálta lebeszélni róla?

 –Szinte mindenki, főleg édesapám próbált lebeszélni arról, hogy színi pályára menjek. Viszont csökönyös voltam, így elfogadták a döntésemet, s már nem is csalódtak bennem. Anyukám számára minden alakításom remek, míg apukám kissé kritikusabb, ő nem annyira elfogult velem – de ez így van rendjén.

 Voltak szerepálmai mikor bekerült a színész-szakra?

 –Szerepálmaim soha nem voltam, és még attól is ódzkodom, hogy saját magam beskatulyázzam egy bizonyos szerepkörbe. Vannak, akik drámai, komikus, hősi szerepekre vágynak, de én nem tartozom közéjük. Azért sem szeretem ezt, mert szinte bármit elvállalok; Shakespeare szavaival élve: „ide nekem az oroszlánt is”. Éppen ezért nyitott vagyok mindenfajta figura felé, és azt sem szeretném, ha mások beskatulyáznának különböző szerepkörökbe.

 A főiskolán tíz szerepet is eljátszott, ez azt jelenti, hogy vizsgadarabokban kellett szerepelnie?

 –Így van; már az első év második félévében Csehov-drámákkal foglalkoztunk. Dimény Áron volt a tanárunk, s vele nem egy egész előadást, hanem a nagy orosz író drámáiból adtunk elő jelenet-kollázsokat. Másodévtől folyamatosan egy-két előadást adtunk elő. Nagy szerencsénk volt, hogy még a Kolozsvári Magyar Színház előadásaiban is játszhattunk – a tömegjelenetekben vettünk részt. Ez hatalmas segítséget jelentett ahhoz, hogy megszokjuk a színpadot, s tudjuk, miként zajlanak a próbák. Megtapasztaltuk, hogy teljesen más felkészülés szükséges egy színházi, mint egy főiskolai szerep elsajátításához. Így mindannyiunkon nagyon sokat segített az, hogy főiskolásként a színházban is játszhattunk.

 A főiskola elvégzése után nem is gondolt arra, hogy a szülővárosa színházához szerződjön?

 –Nem gondoltam erre egy percig sem. Harmadéves voltam, amikor úgy gondoltam, ha nem vesznek föl a kolozsvári színházhoz, akkor nem maradok ezen a pályán. Megszerettem Kolozsvárt, szerettem és ismertem a társulatot, s úgy gondoltam, nekem itt van a helyem.

 Tehát a diploma után rögtön leszerződtették a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz?

 –2007 júliusában végeztem és 2008 januárjában lettem a színház tagja. Fél év alatt dolgoztam a teátrumnál, de nem voltam státuszban.

 Szerepeire tekintve valóban nem lehet azt mondani, hogy csak egy bizonyos szerepkörben játszik, hiszen drámákban, musicalekben, mesejátékokban, sőt még operában is fellépett. A zenés darabok kapcsán kérdezem: a főiskolán tanították énekre is, vagy már itt a színházban, korrepetítorok segítségével sajátította el a szerepeket?

 –Sajnos a főiskola tantervében elenyésző számú énekóra szerepelt. Hiszen heti 10-15 perc jutott minden egyes hallgatóra. Ez idő alatt, aki az énekben járatos, jól tudja, hogy ez az idő még a skálázásra is kevés. Szerencsés vagyok, hogy a Teremtő egy olyan énekhanggal ajándékozott meg, amit persze kemény munkával fejlesztek mind a mai napig. Így általában korrepetítorok tanították be nekem a zenés szerepeket, de tervbe vettem, hogy magántanárhoz is eljárjak.

 A musicalekhez nélkülözhetetlen táncot sem oktatták kellő mennyiségben a főiskolán?

 –Táncórák már nagyobb számban voltak a főiskolán, s azokon megtanultuk a tánc alapjait. Főleg közösségi táncokat, társas táncokat.

 Fel kell ébreszteni a nézőben az igényt a szép magyar beszéd megtartására

 Az erdélyi, kolozsvári magyar színészeknek mekkora a felelősségük abban, hogy a magyar fiatalok megtanuljanak helyesen és szépen beszélni?

 –A magyar színésznek nagy felelőssége van abban, hogy az itt élő magyarok szépen beszéljenek. Természetesen esetünkben közvetett nevelésről, oktatásról beszélhetünk. Ennek az első lépése, hogy be kell őket csalogatni a színházba. Ha már ott ülnek a nézőtéren, akkor a színésznek óriási a felelőssége, hogy a szövege érthető legyen, a magyar hangsúlyozás szabályai szerint mondjuk el. S ezáltal talán sikerül a nézőkben is felébreszteni az igényt a szép magyar beszéd megtartására és eltanulására. Hiszen, sajnos, a mai kolozsvári fiatalok többsége eléggé keveri a magyar és a román nyelvet. Ez azt jelenti, hogy még egy beszélgetés közben is egyaránt használják a magyar és a román szavakat. Ezért is nekünk, magyar színészeknek óriási a felelősségünk.

 A fiatalokat úgy is meg lehet szólítani, hogy líceumokba, egyetemekre kimennek a magyar színészek, és egy-egy jelenetet előadnak.

 –Ezt a módszert a közelmúltban vezették be. S az ilyen jelenetek előadását a főiskola vállalja fel. Ha mi egy bemutatóra készülünk, akkor a színház vezetése megkéri a főiskolát, hogy egy kis jelenetet állítsanak össze az adott darabról, és az utcán azt flashmob-szerűen előadják.

 Több felolvasó színházi produkcióban vett részt. Ezeknek is az a fő céljuk, hogy átadják a régebbi korok kultúráját?

 –Elsősorban ez volt a felolvasó színházi estek célja, míg másodsorban az, hogy megismertessük a közönséggel a méltatlanul elfelejtett magyar drámákat. Hiszen olyan sok szép magyar dráma született a történelem során, hogy nagy kár lenne, ha azokat nem adnánk ki, és így feledés homályába vesznek el. Talán hihetetlen, de nagy sikerük volt a felolvasó-színházaknak, amelyekre többnyire fiatalok jöttek el. A diákok nyitottak voltak, mi pedig válaszoltunk a felvetődött kérdésekre. Tapasztalatom szerint ezek a felolvasó-színházak elérték a céljukat, és megismertettünk olyan drámákat a közönséggel, melyeket vagy régen, vagy egyáltalán nem játszottak el Kolozsváron.

 Az emberek többsége azokat a színészeket ismeri, akik a filmekben szerepelnek. Önnek nem hiányoznak a filmszerepek?

 –Szerintem nincs is olyan színész, aki ne szeretne filmezni. Tehát nekem is hiányzik a film világa; nagyon szívesen vállalnék nagy filmszerepeket. Egyelőre kisebb játékfilmekben és vizsgafilmekben szerepeltem, de állok elébe a filmes kihívásnak. Rádiójátékban viszont már szerepeltem.

 Minden színésznek örökké tanulnia kell

 Azt mondta, azért döntött úgy, hogy nem tanul tovább Bukarestben, mert rájött arra, hogy nem tudna kimagasló építész lenni. 2008-tól színészként elérte-e azt a célt, amit maga elé tűzött?

 –Lehet, hogy szerénytelennek tűnök, de úgy gondolom, hogy elértem a célomat, de természetesen egy színésznek örökké tanulnia, fejlődnie kell. Azt tapasztalom magamon, hogy sokat fejlődtem, ami a tapasztalatszerzésen kívül azoknak a remek rendezőknek köszönhető, akikkel együtt dolgozhattam az elmúlt 7-8 év alatt. Sikerült rájönnöm arra, hogy mik a határaim, s ezáltal, át is tudom őket lépni. Ha a színész tudja mire képes, akkor nagy akaraterővel át tudja lépni azt a határt, ami abban gátolja, hogy ne lépjen egy szinttel feljebb.

 Belső, pszichés gátakról van szó?

 –A gátak kialakulhatnak a belső pszichéből, külső és magánéleti tényezőkből.

 Amikor a színpadra lép, akkor a külső és magánéleti problémákat ki kell zárni, el kell felejteni?

 –Az a szerencsés, ha ezeket a dolgokat ki tudom zárni, mikor a színpadra lépek. Természetesen nem mindig könnyű a külső dolgokat elfelejteni, míg a színpadon játszom. Amikor előadásom van, akkor a kezdés előtt legalább egy órával a színházban vagyok és ráhangolódom a szerepre. Azért, hogy az a 2-3 óra, amíg játszom, az csak a színházról szóljon.

 Az utcán, tereken meg szokta-e figyelni az embereket, s egy-egy gesztusukat, reakciójukat „elraktározza”-e magában?

 –Akarva-akaratlanul figyelem az embereket, s ha egy -két érdekes alakkal találkozom, s ha olyan a szituáció, akkor beszélgetek is velük. S valóban rögzülnek a gesztusok, a testpozíciók. Mindezt nem tudatosan teszem, hanem kíváncsiságból. Ezek az élmények bennem maradnak, s adott esetben fel tudom azokat használni a színpadon.

 Felismerik már Kolozsvár utcáin?

 –A színházba járók felismernek az utcán, s ezáltal több barátságra is szert tettem. S akkor észreveszik, hogy a színész is ember, és nem valami elvarázsolt figura.

 A kolozsvári magyarok mennyire tartják szellemileg „sajátjuknak” a magyar színházat?

 –Azt tudom, hogy néha nem a közízlésnek megfelelő eladások születnek, de ez a színház az elmúlt 20 év alatt olyan szakmai elismerést ért el nem csak országos viszonylatban, amelyhez muszáj tartania magát, és azok az előadások, melyek az itthoni közönségnek nem igazán nyerte el a tetszését, külföldön hatalmas sikert értek el. Jó példa erre az Übü király.

 Elismerem, jók a szakmai elismerések, díjak, de üres nézőtérnek nem biztos, hogy jó játszani.

 –Nagyon kellemetlen…Ettől függetlenül nagyon széles a színház repertoárja, s az a célunk, hogy mindenki megtalálja a hozzá közel álló darabot. Ezért mutatunk be tragédiákat, mesedarabokat, vígjátékot és musicaleket is.

 Mi jellemzi a kolozsvári színház társulatát? Az esetleges vitákon könnyen túl tudnak lépni?

 –Nagyon jó és összeszokott a színház társulata. Nézeteltérések mindig is voltak, és lesznek is, de ezt teljesen normálisnak tartom. A vitákat pedig könnyen kibeszéljük, és a felvetődött problémákat megoldjuk. Az a tapasztalatom, ha egy bizonyos produkcióra készülünk, akkor minden vitát félreteszünk, és arra törekszünk, hogy a lehető legjobban teljesítsünk. A cél érdekében jó hangulatban és egyetértésben dolgozunk. Nem csupán magunk, hanem a színház, a társulat presztízse miatt.

 A rendezés mennyiben befolyásolja azt, hogy miként érzi magát egy adott szerepben?

 –A legtöbb esetben nem a rendezés határozza meg azt, hogy jól érzem-e magam az adott előadásban. Ha azt érzem, hogy mindent kihoztam magamból, ami a figura eljátszásához szükséges, akkor megnyugszom, és onnantól nagyon szeretem a darabot. Ha mindez nem történik meg, akkor hajlamos vagyok görcsösen mozogni, és határozatlanság lesz úrrá rajtam. S ezért keresek egy olyan gesztust, amibe kapaszkodhatom, és ami segít abban, hogy a már említett szabadságot, nyugalmat megtalálhassam. A rendezőnek nagy szava van abban, hogy mit tegyek a színpadon, de a legjobb persze az, ha saját magam találom meg a „kulcsot” a figurához.

 A 2013/2014-es évadban a Kolozsvári Magyar Opera sikerdarabja a Valahol Európában musical volt, amiben Hosszú szerepét alakította. Ezt a produkciót számtalanszor adták elő. Mi szükséges ahhoz, hogy kiküszöbölje a rutint, a sematikus játékot?

 –Mindig szükséges egy olyan motivációt találnom, hogy miért ne váljon megszokottá, rutinussá az adott szerep. Mindezt azért is kell tennem, mert nem ugyanazok ülnek bent a nézőtéren minden egyes előadás alakalmával. S már önmagában az ad egy olyan motivációt, hogy nekik is meg kell mutatni azt, hogy milyen maga az előadás. A nézőtéren ülő 800 ember ugyanazt a minőséget szeretné megkapni, ami az előző előadásokat jellemzi.

Medveczky Attila