|
 2014.07.25.
Egy művész hazaérkezett
A vinári Ézsiás István Képtár-Galéria fölavatására
A hetvenéves Ézsiás
István hazaérkezett. Haza? Hiszen az évtizedek alatt csak testi
valójában volt távol szülőfalujától, Vinártól. Valójában
örökösen rá gondolt, vele együtt lélegzett. Innen kapott
mindent: a festegető pap, Takács Lajos a tízéves gyermeknek
festéket és ecsetet nyomott a kezébe, hogy próbálja meg
kifejezni magát. Kis Lajos tanító úr szárnyai alatt pedig úgy
fejlődött a gyermek, hogy a későbbi tanárnak, a Pápai Református
Kollégiumban oktató kitűnő festőművész-pedagógusnak, A. Tóth
Sándornak csak élesítenie kellett a színre-formára fogékony
gyermek tudását.
Ennek a vándorlásnak
is mondható útnak minden kockája mögött ott a múlt. A modern
magyar képzőművészetbe konstruktív szobraival beérkező művész
– erősítésként! – a család közvetítette hagyományvilágot,
az Illés, a Zilahi, a Csete és az Ézsiás család munkáját,
szeretetét éppúgy maga mögött tudhatta, mint a paraszti gazdálkodás
– egy másikfajta teremtés – bölcselmét.
Önmagad ura vagy,
csupán rajtad múlik, hogy kezedhez szelídül-e a föld, a
kasza! S hogy a megfogant, zsákokat megtöltő – a családon kívül
másokat is tápláló – élet képes-e arra, hogy anyagi
biztonságot nyújtson. Amikor a Falumúzeumot az Ézsiás által
adományozott használati tárgyak – a kendertiloló, a
krumplinyomó, a káposztagyalu, a nagymama konyháját valaha
gazdagító fazekak, tálak, köcsögök sokasága vagy éppenséggel
a kádármesterség megannyi szerszáma – a múltőrző, s egyúttal
(a munka dicséretét hangoztatván) a jövőépítő szférába
emelik, megtörténik a csoda.
A hazatért fiú
otthagyja, a fölnevelő tájhoz való kötődést sugallva, személyes
történelmének egyik fontos nyomatát: a tárgyi világban
megtestesülő praktikumot, s nem utolsósorban annak szellemet
(is) megpezsdítő – mert áttételek nyomán szellemé vált
– műtárgyait. Mert az alkotóművész keze nyomán – lásd a
ragyogó fareliefeket – a kőműves simítókanál és megannyi
társa szoborrá változik. Csakúgy a népi tárgykultúra nem
egy darabja.
Ezeken a fa
domborműveken – látni? érezni? – a fehéres mész vagy a tégla
szaga szinte befogadást előkészítő fogás lesz. Mert ha a valóságban
nem jelennek is meg a hajdani munkához köthető, az érzékeinket
megdolgoztató illatok, emlékeinkben föltétlen ott vannak. Egy
kis túlzással még a hajdani vinári gyermek élményvilágát
is tükrözik. Vagyis, ahogyan a Bokodi gyerekekkel játszott,
vagy amiképp a nagypapa kecskéit őrizte a bodzásban.
Ézsiás István
világot bejáró szobrai formájukkal, színükkel, dinamikájukkal
azt tanúsítják, hogy nem csupán a különféle metropoliszok
tereit, múzeumait díszíthetik, nyújtva a nagyközönségnek
egy különleges látványvilágot, hanem kisebb lélekszámú
helységeknek, így a szülőfalunak is szépséges ékességei
lehetnek. Az Ézsiás István Képtár-Galéria kiállítása
betekintést nyújt egy nem mindennapi művészpálya fejlődéséről,
állomásairól. Még a modern művészettől idegenkedők is
megtalálhatják benne az őket érintő részt, hiszen a
mestermunkával kivitelezett műalkotásokban a látványszépség
nem utolsó szempont.
Az anyag – fa, fém,
műanyag, üveg – változatos megjelenési formája, a különféle,
szerkezeteknek is nevezhető alkotások: szobrok, kisplasztikák,
reliefek, festmények (nyomatok) szemet nyitogató különlegessége,
modern ipari formába bújtatott szépsége lenyűgözi a látogatót.
Bőkezűségéért köszönet illeti az adományozót. Evvel Ézsiás
István végleg hazaérkezett.
Szakolczay Lajos
|
