vissza a főoldalra

 2014.06.06. 

A festészet gyógyító ereje

Egyesek a borzalmakat, a világ perverzitását viszik föl a vászonra, de én nem tartozom közéjük

Kisser Mária festőművész Budapesten született. Tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte, majd 1964-től Bécsben tanult a Képzőművészeti Akadémián, ahol 1968-ban Prof. Fritz Wotruba mesteriskolájában szerzett diplomát. Az ezt követő években élete a művészi önmegvalósítás jegyében zajlott, több nemzetközi kiállításon (Basel, Budapest, Madrid, Padova, Bonn, Bécs, Varese) mutatta be munkáit: képeit, szobrait. Már akkor is fontosnak érezte a folyamatos önképzést, a személyes továbbfejlődését, így Egyiptomban és Törökországban ösztöndíjasként tevékenykedett. 1969-ben első önálló kiállításán Salzburgban már NYROM néven szerepel, s mint fiatal művész, nemzetközi ismertségre, elismerésre tesz szert. Sajátos, részben erősen geometrikus stílusával, forma- és színvilágával forradalmi áttörést jelentett az akkori művészvilágban. A kilencvenes évek végén - még mindig a NYROM nevet használva – eltávolodott az alkotástól, a műveszettől. Ezen időszak számára főként saját életének, személyiségének, materiális, valamint immateriális világának konfliktusairól szól. Érdeklődése a spirituális világ látható és nem látható szféraira irányult. Fejlődésének ebből az időszakából új személyiség kelt életre, új művész támadt fel…Művésznek született, művésznév nélkül, egyszerűen, kézzelfoghatóan, közvetlenül. Új stílusával, mely nem hasonlítható össze korábbi munkáival, újradefiniálta önmagát, valamint saját művészetét. Jelenlegi munkáiban megkísérli megfogni a spirituálisan megfoghatatlant, vagy ahogyan ő fogalmaz: „a fényt“, miként az a természetes szépségében visszatükröződik.

 Művésznő hitvallását Schumanntól kölcsönözte: „Küldjetek fényt az emberi szívek mélyébe!“ Most, ebben a sokszor kaotikus tűnő világban mennyire lényeges az, hogy a fény megjelenjen az emberek életében?

 –Valóban a nagy zeneszerző volt az, aki az én gondolatvilágomat ennyire szépen és pontosan megfogalmazta. Nagyon fontosnak tartom, a fény megjelenését, és megjelenítését korunkban. Úgy érezzük, hogy minket, most nagy káosz,vesz körül, de azt hiszem, hogy Schumann korában sem volt egyszerűbb sorsa az emberiségnek.

 Maga a sötétség a fény hiánya, vagy a fény ellentéte?

 -A fénynek nincs ellentéte! A sötétség a szeretet hiánya.

 A fényt hogyan lehet a művészetben, a vásznon megjeleníteni?

 –Úgy vélem, hogy a fény megjelenítését a festészetben színekkel, és formákkal lehet megjeleníteni. Hiszen a fény nem csupán szeretetet, hanem színt is jelent. A fényt a színkontrasztok segítségével tudjuk megjeleníteni a vásznon. Minél nagyobb a kontraszt, annál nagyobb a drámai megjelenítése annak a fénynek, amit átélhetünk. Ezen belül minden szín egy speciális hullámhosszal rendelkezik, s ránk ezáltal különbözőképpen hat.

 A fény a boldogság átadásával is összefügg?

 –Szeretném az emberek szívébe valamilyen úton a fényt közvetíteni, s a művészeti módszeremmel, alkotásaimmal a boldogsághoz vezető, a káoszból kivezető utat felmutatni. Tudja, ezt igen nehéz megmagyarázni, mert művészként ez a küldetés bennem él, szeretném ezt a célt megvalósítani, de nem hiszem, hogy túl kéne bonyolítani a kérdést. Nem múzeumoknak, galériáknak festek.

 Többen megköszönték, hogy képeim által megszépítem mindennapjaikat  

Önmagának?

 –Nem, hanem olyan képeket alkotok, amikkel az emberek életét szeretném szebbé tenni. Tudom, vannak olyan művészek, akik a borzalmakat, a világ perverzitását viszik föl a vászonra, de én nem tartozom közéjük. Megéltem azt, s örömmel tölt el, hogy többen fölkerestek azzal, és megköszönték, hogy képeim által megszépítem mindennapjaikat. Amikor valaki reggel arra gondol, milyen nehéz napja lesz, majd rátekint képeimre, akkor a pozitív szemlélet lesz úrrá rajta. A nézők visszajelzései erősítenek meg abban, hogy jó úton járok.

 Művészetnek gyógyító ereje is van?

 –A művészetnek mindig is volt lélekgyógyító ereje, csak minden egyes korban ez az erő más formában érvényesült.

 Viszont azt veszem észre, hogy amióta kijelentették azt, hogy művész az, aki annak mondja magát, olyan produktumok is születnek, melyek inkább elborzasztják a nézőt, minthogy lelkileg felüdítsék.

 –Valóban vannak ilyen alkotók is. A modern művészek – bár vannak kivételek – az elmúlt 30-40 évben igyekeztek minél több borzalmat megjeleníteni, hogy felhívják magukra a figyelmet. Mások meg tükröt akartak tartani a társadalom elé.

 Modern művészekről beszél, de hát ön is kortárs festő…

 –Nem a modernséget kárhoztatom. Minden egyes korban voltak olyan egyének, akik az előző stílus képviselőihez viszonyítva modernnek számítottak. A baj az, amikor az vonzza az embereket, hogy a destruktív módon, a polgárpukkasztáson, a borzalmak ábrázolásán keresztül érvényesüljenek. Az önmutogatás egyik fajtája, mikor azt hiszik, az az izgató, mikor – s ez nem csak a képzőművészetre igaz – minél több rémséget, iszonyatot mutatnak a néző felé. Én viszont azt szeretném, ha a képeimen keresztül az embereknek belső nyugalmat, mélységet közvetítsek. Ma annyi borzalom uralkodik a világban, hogy a legtöbben nem azt akarják a művészeti életben viszontlátni, amit a való életben.

 Tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte. Festő, vagy szobrász szeretett volna lenni?

 –Egyik sem, hanem keramikus szerettem volna lenni. S hogy mi motivált erre a pályára? Művészcsaládba születtem. Édesapám építész, édesanyám textil iparművész volt. Az volt az álmuk, hogy én is textilművészek leszek, de annyira ellenálltam ennek, hogy úgy döntöttem: bár művész leszek, de valami teljesen más vonalon szeretnék érvényesülni. Gyermekként sokat betegeskedtem, s elkezdtem a kórházban rajzolgatni, és agyaggal dolgozni. Akkor született meg bennem az ötlet, hogy keramikus leszek. Magyarországon viszont nem volt épületkerámia szak, viszont nekem lehetőségem adódott Bécsben tanulni, ahol ezt a művészeti ágat becsben tartották, és oktatták is. Ausztriában egy éven belül rájöttem arra, hogy az épületkerámia mégsem az én világom, és így a szobrászat felé vitt az utam.

 1964-től Bécsben tanult a képzőművészeti akadémián. Akkor egy szocialista ország diákját kiengedték Bécsbe tanulni?

 –Édesanyám minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy Bécsben tanulhassak. Testvére Madridban élt, és mivel édesanyám régebben tanult a bécsi főiskolán, így tudta, hogy ott milyen színvonalas oktatás folyik. Édesanyám testvére megígérte, hogy fedezi tanulmányaim költségeit. Természetesen a bécsi tanuláshoz minisztériumi engedély is kellett. A minisztériumból az az írásos válasz érkezett, hogy amennyiben sikerül a budapesti Iparművészeti Főiskolára felvételt nyernem, és lemondok arról, hogy ott tanuljak, akkor engedélyezik azt, hogy Bécsben tanulhassak. Azt is kikötötték, hogy öt évig nem jöhetek haza, és mindent, amit Ausztriában tanultam, azt Magyarországon használjam fel. Felvettek tehát előfelvételivel a pesti Iparművészetire, s akkor hivatalosan lemondtam. Megkaptam az engedélyt, de iszonyú volt annak tudatában élnem, hogy öt évig nem mehetek haza. Majd nagy nehezen engedélyezték, hogy a második évfolyam befejeztével hazamehessek. Addig szüleimmel Pozsonyban tudtam találkozni. Ausztriában nem volt kezdetben egyszerű az életem, mert nem beszéltem németül, és meg kellett szoknom egy teljesen más világot. Tehát nem ment könnyen a beilleszkedés. De mégis fűtött a lelkesedés a pálya iránt. Emlékszem, amikor átvettek a bécsi Iparművészetiből a Képzőművészeti Akadémiára, nagyon büszkén telefonáltam haza, de édesanyám sírva fakadt, s közölte: „ Nem tudod hogy mi vár rád!” Azt hiszem úgy gondolta, hogy a szobrászatból nehezen lehet megélni.

 Akkor a bécsi Képzőművészeti Akadémián más magyar diák is tanult?

 –Úgy tudom, a párttálam idején én voltam az első, aki a bécsi képzőművészeti akadémiára kikerülhetett tanulni. Később többen is megkapták erre az engedélyt. Sem a bécsi iparművészeti, sem a képzőművészeti akadémián nem ismertem senkit.  Zeneművészetet már tanultak kint a „keleti blokkból érkező” diákok, de velük nem volt kapcsolatom.

 Említette, hogy úgy került ki Bécsbe, hogy nem is tudott németül. Ez nem okozott nehézséget a tanulmányok elsajátítása során?

 –Dehogynem! Nehéz volt úgy tanulnom, hogy nem ismertem a nyelvet, s ráadásul sokáig magányosan éltem kint. Úgy érzem, hogy ezek a nehézségek megerősítettek, hiszen minden egyes bonyodalom és annak megoldása hozzátartozik az emberré váláshoz. Mindig és mindenhol nehéz, ha az ember valamit nagyon komolyan vesz és nem az egyszerű utat választja. De utólag bántam meg azt, hogy Bécset választottam. Tanulmányaim, a szállás, és a megélhetésem finanszírozását, pedig ígérete szerint már említett spanyolországi rokonom tette lehetővé, mert szüleim nem voltak jómódúak.

 Akkor melyik volt Ausztriában az uralkodó képzőművészeti stílus?

 –Erre nem tudok hiteles választ adni. Minden egyes osztály professzora a saját stílusát képviselte. S a legtöbb diák a mesterét próbálta követni. Most lehet, hogy meglepődik, de a magyar művészeti iskolák színvonalát és a magyar művészetet sokkal többnek és jobbnak tartottam akkor, mint azt, amit Bécsben láttam. Így nagyon sok mindent az otthoni tanulmányaimból merítettem munkáim során.

 Pedig akkortájt biztos irigykedtek azokra, akik Nyugaton tanulhattak.

 –Ők nem tudták azt, hogy mindez milyen lelki megrázkódtatással járhat. Azt el kell ismerni, hogy Ausztriában nagyobb volt az élet minden területén a szabadság. A szabadsághoz az is hozzátartozott, hogy a művésznek, ha nem volt galériája, akkor önmagának kellett gondoskodni alkotásai eladásáról. Akkor Magyarországon a művészek „aranykalitkában” éltek. Kalitkában, tehát bezárva, de megbecsülték őket. Tehát mindennek meg van a maga jó és rossz oldala, és szabad akaratunkból választhatunk, hogy melyik utat járjuk be.

 A bregenzi gimnáziumban egy hónapon át senki sem állt szóba velem, mert Bécsből érkeztem, s ráadásul kommunista országban születtem

 Könnyen befogadták a bécsi akadémián a hallgatók és a tanárok?

 –A tanárok inkább befogadtak, de a diákok már kevésbé. Amikor később elkezdtem tanítani a bregenzi gimnáziumban, akkor pedig egy hónapon át egyetlen egy tanár sem állt szóba velem, mert Bécsből érkeztem, amit Ausztria „vízfejének” mondtak, s ráadásul kommunista országból származom. De ez is elmúlt…Tudja, mi segített nekem? A szüleim szellemisége, és az a tanításuk, miszerint mindenki önmagában találja meg azt, amit keres, amit el szeretne érni.

 Nehéz volt mindezt lelkileg elviselni?

 –El sem tudja képzelni, milyen sokat sírtam a bántások, a kiközösítések miatt. De úgy érzem, ha Magyarországon maradtam volna, akkor is sok nehézséggel kellett volna szembesülnöm.

 Mi volt előbb: a festő, vagy a szobrász Kisser Mária?

 –Gyerekként rajzoltam, majd festettem, azután kerámiát tanultam, utána átjelentkeztem a szobrász szakra. Ebben az időben volt egy nagy szerelmem az akadémián, akivel közösen dolgoztunk. Ő nagyméretű képeket festett, s én szintén nagyméretű, színes szobrokat készítettem. De a festészet mindig is nagyon fontos részét képezte eddigi életemnek.

 Miután elvégezte az akadémiát, volt lehetősége kiállítania is?

 –A diplomázásomat követően Salzburgban, sikeres egyéni kiállítást rendeztek műveimből. Érdekes, ez a nagy siker inkább megijesztett engem, mert azzal a kihívással járt, hogy ezt a nívót tartanom kell. S nem tudtam akkor, hogy miként is lehet megfelelni mind a magam, mind a szakma elvárásának. Hiszen a művésztől mindig többet és újat várnak.

 A keleti országok kultúrkörét akartam megismerni

 Egyiptomban és Törökországban ösztöndíjasként került ki. Hogyan esett erre a két országra a választása?

 –A bécsi oktatási szaktárca olyan nemzetközi pályázatot hirdetett meg, ami azt szolgálta, hogy az akadémiát végzetteknek lehetőségük legyen külföldön tanulmányokat folytatni. Kétszer is pályáztam erre a programra, és azért nem a nyugati országokat választottam ki, mert más kultúrkört szerettem volna megismerni. Nyelvtudásbeli hiányosságom egyik országban sem okozott problémát, mert múzeumokat, galériákat látogattam, megtekintettem a piramisokat, s a bazársorokat, az utcákat jártam, hogy a lakosság életét közelebbről megismerjem. Egyiptomban már lehetett az angol nyelvvel boldogulni; ugyan én nem beszéltem angolul, de festőművész férjem remekül.

 A keleti országok megismerése ihletet is adott későbbi munkásságához?

 –Nagymértékben befolyásolták a munkáimat a Törökországban és az Egyiptomban látott régi művészeti alkotások. Igaz, az ottani modernnel is kapcsolatba kerültem, de engem jobban érdekelt az ókori kelet kultúrája.

 Piramisokat is festett később?

 –Nem festettem piramisokat, de a szobraimban megjelentek a piramisok lépcsőzetes formái. S a képeimben a mai napig ábrázolok lépcsőket. Ezen lépcsőket járva talán közelebb jutunk a fényhez, az égi szférához.

 Sok éven át eltávolodott a művészeti alkotástól.  Előtte, vagy, mikor a festészet útjára lépett, vette föl a NYROM művésznevet?

 –Már az első önálló kiállításomon NYROM-ként szerepeltem. Mivel első férjem is művész, nem volt célravezető, hogy mindketten a Neureiter nevet használjuk. Férjem a sorsra bízta a megoldást: kivágta az ABC betűit, és arra kért, húzzak ki ötöt. Elsőre a MYROM név jött ki, de egyértelmű, hogy nem használhatom egy görög szobrász nevét. Ezért felcseréltem az első és az utolsó betűt és, így megszületett a művésznevem: NYROM.

 Tehát a véletlen műve volt a művésznév kiválasztása.

 –Akkor én is ezt mondtam, de már tudom, nincsenek véletlenek az életben. Az viszont igaz, hogy a plakátokon nagyon jól mutatott ez az ötbetűs név.

 Már nem művésznő voltam, hanem „csak” Mária, aki egy étterem konyhájában mosogatott

 Miért döntött úgy a ’90-es évek végén, hogy felhagy az alkotói tevékenységgel? Megcsömörlött valamitől?

 –Nem erről van szó. Nagyon sok csalódás ért. Nem tudtam eladni a munkáimat, s akkora már a második férjemtől is elváltam. Nehéz ezt megmagyarázni, de akkor azt éreztem, csak úgy tudok más életet élni, ha mindentől megválok. Megváltam az addigi alkotásaimtól, – megbíztam egy öntőt, hogy olvassza be az összes otthon őrzött munkámat – , megváltam a múltamtól, és egy új életet kezdtem. Így voltam kifutó, konyhalány, tehát segédmunkákból éltem. Már nem művésznő voltam, hanem „csak” Mária, aki egy étterem konyhájában mosogatott. De az emberi lélek és méltóság sosem a szakmától függ, hanem attól, hogy miként viszonyulunk az élethez.

 Sosem bánta meg, hogy megsemmisültek korábbi alkotásai?

 –Nem! Ha valamit az ember hittel és meggyőződéssel csinál és elhatároz, azt ne bánja meg. Új életemben befelé fordultam és kerestem a dolgokra a magyarázatot. Meditálni is megtanultam. Ezáltal belülről sokkal gazdagabb lettem. Egy ideig nem rajzoltam és nem festettem. Fiam viszont minden trükköt bevetett, hogy visszatérjek a pályára. Rajzszereket ajándékozott nekem, és megpróbált meggyőzni arról, hogy újból dolgozhassak. Akkor kezdtem el kicsiny kis képeket alkotni. A város szélén lakom, ahol nagyon egyszerű emberek élnek. Emlékszem, hogy az egyik délszláv származású asszony azt mondta nekem: „ha ránézek a képeire, akkor megnyílik a szívem, s boldog leszek.” Számomra mindig az volt a lényeges, hogy az embereknek örömet szerezzek. Tehát azzal nem igen törődtem, mi a szakma véleménye a képeimről. De azzal már igen, hogy az, aki rátekint a képeimre, úgy, hogy talán fogalma sincs a festészetről, és nem is jártas a művészettörténetben, mit gondol alkotásaimról, s azok milyen hatással vannak rá.

 Azt mondják, hogy művészete teljesen megújult. Új művész született önben. Ez igaz, vagy az „új” művész eddig is megvolt önben, csak éppen valami napvilágra hozta?

 –Azt mondta a fiam: „az nem létezik, hogy ami benned megvolt, az teljesen kihalt. A művészeted még él a szellemiségedben.” Mivel radikálisan megváltozott az életem, tudtam, képtelenség úgy és olyan formában alkotnom, mint korábban. Gondolkodásmódom is megváltozott azóta, s eldöntöttem, hogy szobrászattal nem, s csak festészettel foglalkozom.

 Milyen a kapcsolata az osztrák, és az Ausztriában élő magyar képzőművészekkel?  

–Most lehet, hogy sokakat megbotránkoztatok, de semmilyen. Nem egy bécsi magyar művészeti klikk tagja akartam lenni, hanem a nemzetközi életé. Ez nem jelenti azt, hogy semmibe veszem a magyar nyelvet, vagy kultúrát. Sőt! Fiamnak, mikor megszületett, magyar nyelven meséltem, s miatta kezdtem el magyar emberekkel kapcsolatot teremteni. Sajnos vannak olyan Bécsben élő magyarok, akik nem tanítják meg gyermekeiket magyar nyelvre, és nem ismertetik meg velük őseik kultúráját.

 Osztrák, vagy magyar művésznek mondja magát?

 –Ausztriában élő magyar művész vagyok. Amikor megkérdezik tőlem, hol születtem, akkor azt felelem, Budapesten, s ezt tudomásul veszik – nem úgy, mint a ’60-as években, mikor kikerültem Bécsbe és lekommunistáztak – , azért is, mert az osztrák fővárosban olyan sokféle származású ember él, hogy a nemzetiség nem elsőrangú téma.

 Mi jellemzi a munkamódszerét, s mennyire fontos a csend az alkotás megszületésekor?

 –Fontos számomra a csend, hogy a belső hangokat meghalljam. Képeim témaköre pedig egyszerű: a nap, a fák, a tenger, a levegő és a fény. S azt fogalmazom meg, ami bennem él. Fél éven át éltem az erdő szélén, s azóta központi szerepet töltenek be képeimben a fák. Maga a fa pedig az ég és a föld közti összeköttetést szimbolizálja. Mikor fiatal voltam és átöltem egy fát szinte éreztem annak a szívverését. Tehát a fa számomra jóval többet jelent egy fás szárú növénynél. Sok minden hatással van a művészetemre, a zene és az irodalom is, de leginkább a természet. A munkamódszeremet jellemzi, hogy amikor például a tengert festem, keresem azt a festői nyelvezetet, amivel a témát a lehető legjobban ki tudom fejezni.

 El is tudja adni a képeit?

 –Mivel az anyagi cél kevésbé motivál, eddig nem tettem eleget ennek érdekében. Főleg azért szeretném eladni alkotásaimat, mert az a vágyam, hogy az emberek képeimmel együtt éljenek, s ha rájuk néznek, öröm költözzék a szívükbe. Az öröm, a fény.

Medveczky Attila