vissza a főoldalra

 2014.06.06. 

Don Juan, mint operettfigura?

(Mozart: Don Giovanni – Miskolci Nemzeti Színház)

Az operák operájaként szerepel a köztudatban az a „játékos dráma” megjelölésű mű, amelyet Mozart Lorenzo da Ponte szövegére 1787-ben írt. Ezt a tárgyat prózában és zenében előtte már sokan feldolgozták; kicsapongó, nőcsábász hőse, a spanyol Don Juan Tenorio másfél évszázada botránkoztatta meg gátlástalan tetteivel Európa közönségét a népi komédiák bábjátékainak színpadán, s az operaszínpadon egyaránt. Da Ponte előtt utoljára Bertati írt operalibrettót A kővendég címmel, ezt a művet — amelynek zenéjét Gazzaniga szerezte — 1787-ben a velencei karnevál alkalmával mutatták be. Mozartot a prágai olasz operatársulat igazgatója kérte fel — a Figaro házassága sikere miatt — új opera írására, és Da Ponte a Don Giovannit javasolta. A bemutató 1787. október 29-én Prágában fényes sikert aratott.

            Az örökké nyughatatlan hősszerelmes alakja több száz éves múltra tekint tehát vissza. Az első dráma, melyben megjelent Don Juan figurája, Tirso de Molina spanyol drámaíró tollából származik a XVII. századból. Jóval ismertebb a francia Moliere vígjátéka, a Don Juan, avagy a kőszobor lakomája, valamint Da Ponte szövegkönyve a Don Giovannihoz. A XIX. században alkotó orosz Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij neve pedig összefonódott A kővendéggel, azzal a művel, amely erős hatással volt az orosz opera fejlődésére. A mű erősen innovatív stílusban íródott: nincsenek benne áriák és együttesek (nem számítva Laura két románcát), teljes egészében „dallamos recitativókból” és a zenére támaszkodó deklamációkból épül fel. Szintén a XIX. században, a dán filozófus, Soren Kierkegaard életét és egész munkásságát meghatározta a Don Juan- mítosz. Azóta számtalan egyéb feldolgozást ért meg a téma, és mind a mai napig születnek novellák, regények, filozófia és tudományos munkák, drámák és filmek Don Juanról. Azt is tudni kell, hogy mind a Faust-, mind a Don Giovanni -vándormítoszok a nagy földrajzi földezések után keletkeztek. Akkor döbbentek rá a művészek, tudósok, hogy amit eddig tudtak a Földről, az Univerzumról, az hiányos, elégtelen. Kihez is forduljon az a tudós, aki még többet szeretne tudni világunkról? A sötét oldal képviselője volt az, aki a Biblia szerint rávette az első emberpárt, hogy szakítson a tudás fája gyümölcséből. Így hát a tudós Faust, Mefisztóhoz fordul. Don Juan pedig minél több nő megszerzésével szeretné a világot megismerni. Így lett Don Juan az érzékiség Faustja, míg Faust a szellem Don Juanja. S mindkét figura megsemmisül, de szellemük tovább él.

            Szabó Máté, a miskolci Don Giovanni előadás rendezője szerint ez a figura „az érzéki találkozás reményében pont azt ígéri, amire a másik vágyik: az öröklétet a pillanatért. Ez nagyon színházszerű, hiszen megjátszik valamit. Hitelesen. Megadja az illúziót. És aztán egyedül hagy. Amikor a társadalomban létezünk, akkor korlátozva vagyunk, mint ösztönlények. Don Giovanni egyfajta magasabb szintű élmény iránti függéstől szenved, amelyhez kell egy másik ember, a másik embernek viszont mindenképpen az eddigieknek, a társadalomnak magának.” Ezzel az elgondolással akár egyet is érthetünk, viszont sajnálatos módon a koncepció nem lett tökéletesen végigvezetve a produkción. Egyes jelenetek nagyon jól, ügyesen megkomponáltak, de inkább egy ötlethalmaz színreviteléről beszélhetünk. A pozitívumokhoz tartozik a szimbólumok használata. Elsőre meglepőnek, hogy Donna Anna miért sárga esőkabátban jelenik meg az első felvonásban, de ha abba gondolunk bele, hogy a világos sárga a hit, a jóság, az intuíció, az intellektus színe, akkor már érthető a jelmez választása. Az opera második felvonásában Donna Anna, székekkel keríti magát körbe, ezzel jelezve, hogy nem engedi közel magához szerelmesét, Ottaviót. Anna nem tartja hősnek jegyesét, de mivel tudja, hogy mellette élhet biztonságosan, ezért később a székeket eltolja, és átöleli a férfit. Szintén a szimbólumok mesteri használatának példája: a fő figura elé a lányok többször virágokat, viszont, mikor Don Giovannit megátkozza a kőszobor, akkor már száraz faleveleket szórnak. Így jelezvén, hogy a társadalom kitaszítja a főhőst. Mozart úgy írta meg az opera fináléját, hogy zeneileg érzékelteti: Don Giovanni „pokolra kerülésével” megszűnik minden izgalom, minden drámaiság, s az élet visszatér a maga kispolgári miliőjébe. Viszont a kalandor szellemisége tovább él, s a színpadon kivetítőn láthatjuk, hogy Don Giovanni maszkjában és kalapjában dirigál a karmester. Ami viszont már a hibák közé sorolandó, hogy az az ember, aki kijelenti magáról, hogy sosem volt gyáva, orvul gyilkolja meg a – modern rendezésről van szó – kerekes székben ülő kormányzót. Az is furcsa, hogy Don Giovannit szinte állandóan körülveszik a nők, ha kell, ha nem, s így szinte operettfigurává alakul át, s az embernek az az érzése, hogy mindjárt elénekli a „Jajj, cica eszem azt a csöpp kis szád”-at. Jól tudom, hogy még a ’80-s években is hazánkban az volt a rendezői trend, hogy kijött az énekes a színpadra, ott állt egymagában, elénekelte az áriáját, majd kiment. Ez sokak számára unalmassá tette az opera műfaját. Mára átestünk a ló másik oldalára, mert olyannyira zsúfolt lett a színpad, hogy a tömegben szinte „elvesznek” a szólisták. Mozart zenéjében benne van a fülledt erotika, és fölösleges a színpadon ezt azzal „fűszerezni”, hogy Don Giovanni nemi aktust mímel a lakomaképben több lánnyal is, nem beszélve arról, hogy Zerlina egy fürdőkádban „kézimunkával” vigasztalja férjurát.

            A címszerepet játszó Geiger Lajosnak ez volt az eddigi legjobb alakítása. Láttam őt a Bajazzók Toniójaként, a Bohémélet Marcellójaként és a Carmen torreádoraként is. Egyikben sem alakított meggyőzően, és sokszor túljátszotta a szerepét. Bár jómagam szeretem, ha a Don Giovannit sötétebb hangszínű énekesek adják elő, mégis Geiger éneklése nagyszerű volt, rendkívül kifejező, s az áriák, a duettek, az együttesek, a recitativók során bőven volt alkalma a gátlástalan figurát úgy megjeleníteni, hogy megértse a néző annak lelki világát. Eperjesi Erika hanganyaga talán egy fokkal világosabb az ideális Donna Annánál, de vivőerejére azonban nem lehetett panasz. Miként dallamformálására, frazírozására, érzékeny dinamikai árnyalására sem. Azzal a finomsággal és eleganciával játszott, amellyel a nézőket belevonta az érzelmek múlhatatlanságának játékába. Olyan hamisíthatatlan megérzéssel énekli, játssza szerepét, hogy mindez alakításának nem csak varázst, hanem rangot is ad. Egyetlen egy hibája, hogy az első felvonás elején alig lehetett érteni a szövegét. A Donna Elvirát éneklő Herczenik Anna hangja a magasabb régiókban gyönyörű, biztos. Félelmetes kitöréseket produkál, s ami a legimponálóbb, az artisztikus és zárt Mozart-stíluson belül. Nem kevésbé megragadóak melankolikus hangjai, különösen a szenvedélyes impulzusok és a melankolikus befelé fordulás váltakozása az Esz-dúr rondó-áriában. Hajdú András Don Ottaviója hihetetlenül gyönyörűen megoldott szerep volt. Két áriája közül, az utólag az operába emelt, a zeneirodalom egyik legszebb melódiájaként számon tartott Dalla sua pace-nél, talán az Il mio tesorót énekelte jobban. Az elmúlt évadban Cseh Antal a Nabucco címszerepét énekelte Miskolcon, s érezhető volt, hogy a magasabb fekvéseknél, főleg a Dio di Giuda –áriánál jelentős gondjai vannak. Leporello szerepében viszont brillírozott. Humora ellenállhatatlan. A figura minden kedélyállapotát pontosan és muzikálisan közvetíti hajlékony éneklésével. Csak az érthetetlen számomra, hogy miért kellett olyan jelmezt adni rá, ami inkább egy falusi házalóra emlékezteti. Kelemen Dániel szintén remekül énekelte Masetto szerepét; markánsan, olykor még a szerep zenei kereteit is áttörve. Nem egy pipogya, megcsalt férjet alakított, hanem egy bosszúra szomjas alakot. Molnár Ágnes Zerlinája néhol kissé édeskéssé, szirupossá sikeredett, de az első felvonásbeli F-dúr áriája alakítása csúcspontja volt. Dani Dávid az ország egyik legmélyebb, jellegzetes basso profondo hangszínével rendelkezik. Így tökéletesen megfelelt a Kormányzó szerepéhez. Hangja öblös, telt, tekintélyt parancsoló. Fiatal énekesről van szó, így jobb lett volna, ha kicsit öregebbé maszkírozzák. Az előadás karmestere, Cser Ádám a tőle megszokott igényességgel interpretálja a művet, a lehető legmélyebben belemerül a zenedrámába, lehatol a hangok elemi kapcsolatáig. A Miskolci Nemzeti Színház zenekara és énekkara pedig jól érzékeltette a zeneszerző által elképzelt színeket. Ezek után kíváncsian várjuk, milyen lesz a jövő évadban Miskolcon Verdi Rigolettója.

Medveczky Attila