vissza a főoldalra

 2014.06.06. 

In memoriam Csurka István

Trianon

Valójában nem tudjuk, hogy a történelem megannyi elpusztult, másikban vagy több másikban feloldódott népe közül hány választotta – a kor tudatossági szintjének megfelelően – önkéntesen, beletörődve a felolvadást és a beolvadást, a néphalált. Meghajolva egy nagyobb erő parancsa előtt, megérezve, hogy az eredeti közösség vesztes és védhetetlen. A saját élet, a nemzés mindig mindenek fölött áll. Hány kisemberi kiegyezés történik meg, amikor egy sztyeppei ember megtanulja egy másik törzs nyelvét, odaadja barmait, vagy éppen lányait, anyaöleit. Sokféle néphalál volt már.

 A lényeg semmit sem változik az évezredek alatt. A jól termő föld üresen nem marad. A vezetőket lefejezik vagy elüldözik, népbíróság elé állítják vagy B-listázzák, a népet más szokásokra tanítják és különleges adókat vetnek ki rá.

Két különbséget azonban észre kell vennünk. Az őskori népirtásokat és beolvasztásokat nem övezte ennyi tárgyalás, mint napjainkban. Alapszerződéseket sem kötöttek tömeges karóbahúzás előtt. Az ölést, a nőrablást, a rabszíjra-fűzést annak kellett végrehajtania, aki jött, kemény vassal a kezében. Ma több emberről lévén szó mindkét oldalon, a folyamat lassúbb, áttételes, mindent szakközegek végeznek és a népbomlasztás beépített ügynökökkel történik. Ez a másik különbség. Ettől a dolog erőszakmentesnek látszik. A felszámolandó nép maga kéri a beolvadást, és maga veti ki magából azokat, akik az ősök törvényeit akarják megtartani.

A következő statisztikai bizonyítása a történelemnek a népirtás hiábavalósága. Ha az irtás hatásos volna, örmények már nem léteznének. Zsidók se nagyon.

A népirtásnak valójában semmi köze sincs ahhoz a fogalomhoz, amit ma közönségesen nacionalizmusnak neveznek. A népirtás és a beolvasztás, a meghódoltatás már a kezdeti időkben is területfoglalás volt. Már a kocsikerék felfedezése előtti körülmények között élő népek, törzsek is létrehoztak maguknak valamilyen államszervezetet, amellyel birtokukban és rendszerükben tartották azt a területet, ahol éltek. Nemzeti tudatnak még a nyoma sem volt, amikor a népek már tudtak magukról az élettér birtoklása, megvédése és közös kihasználása következtében. Az egyén, a család, a nemzetség számára ez a közös birtoklás és szervezettség szavatolja a létezést.

A történelem további tapasztalata az, hogy mind a népirtást, mind a beolvasztást mindig az erősebb végzi vagy végezteti el. Az erősebb nem szükségszerűen nagyobb, tömegesebb, de mindenképpen szervezettebb és erősebb állammal rendelkezik. Erőszakra különösen akkor van nagy szükség, ha a beolvasztó kultúrája és civilizációja fejletlenebb.

Ha Trianon mai problematikáját a maga teljességében akarjuk látni és az összes mai következményével számolni akarunk, akkor ezekig a mélységekig és alapokig, a történelem egyszerű tényeiig kell visszatekintenünk. A népek most is területekért harcolnak, helyért irtják egymást, múltakat álmodnak, hazudnak és írnak meg maguknak, hogy történelmi jogot formáljanak, és a másik történelmét eltörölve igazolják hódításukat. A beolvasztás, az igába hajtás még az marad, ami, attól, hogy nem hunok, gótok, gepidák közt történik, s az eredmény nem sok-sok avar temető. Jelenleg népirtás folyik Boszniában, Csecsenföldön, több helyütt Afrikában és jóváhagyott népbeolvasztás a Kárpát-medencében. Ennek mi magyarok vagyunk az alanyai, mégpedig Trianon következtében, de önhibánkból is.

Amikor most önhibát említünk, akkor valamit nyomban tisztázni kell, mert e körül van a legtöbb ferdítés, tudatos hazugság és hamisítás. Még ma is. Trianon, a Magyar Királyság szétdarabolása nem önhibánk. Már több mint százötven éve állítja a pánszláv indíttatású, Masaryktól Benesig és napjainkban Eörsi– Konrádig terjedő magyarellenes propaganda, hogy a magyar tragédia a kisebbségek elnyomása miatt szükségképpen következett be, mert az Osztrák–Magyar Monarchia a „népek börtöne” volt, és különösen a magyar részén bántak a gőgös, konok magyarok kegyetlenül a birodalmukban élő nemzetiségekkel. Aztán amikor a jóhiszemű, de európailag balkezes presbiter, Woodrow Wilson amerikai elnök idetelepítette a „népek önrendelkezési jogát”, akkor egyszerre kiderült a magyarságnak ez az ősi hibája. A trianoni ítélet erre a primitív trükkre épült. Ettől látszott a békeszerződés igazságszolgáltatásnak, holott merénylet volt, méghozzá egész Európa ellen. Trianonban tehát igazságot szolgáltattak megannyi kis népnek, a magyarokkal szemben, állítja ez a módszeres, következetes és világméretű propaganda. S ezek szerint ez volna a mi Trianonhoz vezető önhibánk. Mi most nem erről az önhibánkról beszélünk, mert ez alapjában véve egyszerűen hazugság. Az önhibát szerintünk helyesebb abban látni, hogy a magyarság nem ismerte fel ennek az ellene irányuló uszításnak a jelentőségét, és nem védekezett ellene kellő eréllyel. Mindennél súlyosabb önhiba a magyar vakság és hiszékenység, a saját érdek nem kellő tudatossággal és határozottsággal való képviselete.

Magyarország feldarabolása az „önrendelkezési jog” alapján azért történt, mert az első világháborúban győztes nyugati hatalmak Németország tönkretétele mellett ennek lehetséges jövőbeli szövetségeseit is el akarták lehetetleníteni. Ha egyetlen államszervezetben marad meg az a terület, amelyet a Kárpátok karéja övez s délen a Duna alsó folyása határol, akkor az újra erőre kapó Németországnak van a keleti hátában egy gazdaságilag, katonailag európai jelentőségű támasza. Ez annál inkább így van, mivel ez az ország, a magyarság immár ezeréves lakóhelye, élettere olyan szerves képződménye a természetnek, ami párját ritkítja. Ezért kellett feldarabolni. Ha ebben a vonatkozásban magyar hiba fennforog, az éppen ellenkező: a magyar államvezetés hanyag volt, nem törődött eléggé a saját népével, nem támogatta és ugyanakkor elnézte az ellene irányuló, bomlasztó politikát, hagyta, hogy a kisebbségek nacionalizmusa külső, túlnyomórészt pánszláv szítású legyen, és burkoltan területi igényeket is jelenthessen. 1910-ben az Erdélyben élő románoknak háromezernél is több román anyanyelvű elemi iskolája volt, tehát több, mint a román Királyságban élőknek. Sok hibája volt a kiegyezés utáni magyar társadalomnak, tele volt öröklött betegségekkel, a megkésettségétől is mohóbb kapitalista fejlődés igazságtalanságaival, szociális nyomorral, ezek azonban nem voltak kirívóak, nem irányultak a nemzetiségi proletár ellen, és semmi esetre sem indokolták az ország feldarabolását. A határok átszabása és az új államok megteremtése egyáltalán nem szabadította fel a Kárpát-medence szlovákjait, románjait, szerbjeit. Még csak különösebb örömet sem lehetett tapasztalni az új, saját keretek közé került népek körében. A szlovákok esetében például cseh kommandósok által előbb el kellett hurcolni és tönkre kellett tenni Hlinka pátert, az akkor még mélyen vallásos szlovák nép parasztpáti vezérét, aki féltette népét a cseh uralomtól. A két nyelv minden hasonlósága ellenére nem jött létre a csehszlovák nép. Ellenben létrejött a minden szempontból gyenge Közép-Európa, mesterségesen kialakított államokkal, amelyben a népeknek nem volt önrendelkezési joguk. A kiszolgáltatottság pedig szinte százszázalékossá vált. A térség önként kínálta magát mindenféle hódításra. Mert a vákuumot mindig betöltik.

A népbeolvasztásnak, az államteremtésnek s végeredményben a népirtásnak egy sajátságos, legújabb kori formája volt az, amit Versailles-ban végrehajtottak. Államokat hoztak létre mondvacsinált indokokkal, népek fölött tolták át a határokat, gazdasági egységeket, történelmileg kialakult szerves kapcsolatokat vágtak szét pillanatnyi nagyhatalmi igények szerint.

Alkotásaik Finnország és a balti államok kivételével, ahol nem a benesi rablószellem, hanem a természetes etnikai igények szerint történt a határvonás, egyáltalán nem sikerültek, az eredmény: pangás. Közép-Európa régi és új államai bizonyos kibontakozási, felzárkózási kísérleteiktől eltekintve, anyagi, természeti, népi és kulturális adottságaik mögött kullognak s így tehertételei az európai fejlődésnek.

Az 1920-ban létrehozott új államok közül a legkardosabb propagandisták, Masaryk és Benes Csehszlovákiája, s a legindulatosabb bajkeverők, a szarajevói merénylet kiagyalói és elkövetői, a szerbek Jugoszláviája nem érte meg a század végét. Románia megkapta Erdélyt, és lezüllesztette. A zsidók és a németajkúak kiárusítása után lényegében a két és félmilliós magyar kisebbségnek köszönhető, hogy Erdély még mindig nem süllyedt le a Kárpátokon kívüli ősi román területek színvonalára. A román nép ma Európa egyik legelnyomottabb, keleti despotizmussal fegyelmezett és önző, konok nacionalizmussal leginkább átitatott népe. Eközben az erdélyi magyarságot erőszakosan asszimilálják, kultúráját lerombolják, történelmét elveszik, s önrendelkezéséről még beszélni sem hagyják. Így lett Versailles nagy „rendező elve”, a népek önrendelkezési joga önmaga karikatúrája. Ámde ez csak a versailles-i számla apróbetűs és filléres tétele.

A nagy tételeket jelölhetjük névvel vagy társadalmi rendszerrel, mondhatjuk: Sztalin, Hitler, bolsevizmus, nácizmus, mindenképpen a II. világháborút adják mint végösszeget.

Ami azután következik, azt már csak azért nem lehet közvetlenül Versailles számlájára írni, mert akkor, amikor Sztalin csapatai megérkeznek Berlinbe, új időszámítás kezdődik és új könyvelési technika. Véget ér a történelem tízes számrendszerben való összeadás-kivonása, és elkezdődik a kettes számrendszerben való mérlegkészítés. A rakéták robbanófejeinek mindig egyenlegben kell lenni a fej nélküli milliókkal, s megszerkesztik a bemenet-kimenet csőrendszert. Népeket dug be az input oldalon Joszif Viszarionovics, majd Brezsnyev elvtárs egy tagban, történelmükkel együtt, hogy néhány évtizednyi csőélet, vakondélet után kijöjjenek törmelék gyanánt, megőrölve, történelmük nélkül az outputon. A kimeneti oldalon éppen demokrácia van és fogyasztói társadalom, nem tudnak mit kezdeni a törmelékkel. Nincs neki vásárlóereje.

A Párizs környéki békékben az a katasztrofális, hogy a létrehozó történelemhamisítás folyamatos világelrendező tényezővé vált, és magyar viszonylatban belső méreggé is. Hiába látszik úgy évtizedek múlva, egy-egy forradalom hősies fellángolásának fényében, hogy megszakadt a hatásuk, hogy új korszak kezdődött a nemzet életben, mindig kiderül: senkit nem engednek kibújni az egykori rossz döntés szorításaiból. Trianon folyamatos, mint a nikotinmérgezés.

1995. június 4.

(Folytatjuk)