vissza a főoldalra

 2014.06.13. 

Etnocídium – a délvidéki magyarság helyzete 1918 után

A ’20-as években a magyar iskolákból kirúgták a szerbül nem beszélő pedagógusokat

Nagy Tibor a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium alapító igazgatója, tanára és a bácskossuthfalvai Id. Kovács Gyula Általános Iskola történelemtanára elmondta: hozzávetőlegesen 35-40 ezer magyar értelmiségi és technokrata költözött el Délvidék területéről. Az áttelepülést az új hatalom még „támogatta is” az optálási joggal. Ha valaki föl akarta számolni a vagyonát, és át akart települni Magyarországra, azt a délszláv állam elősegítette. Olyannyira, hogy biztosított az ingatlanjára vevőt, sőt még maradék ingóságait is átjuttatta tehervonaton a határ túloldalára.

 Mielőtt rátérnénk arra, hogy a trianoni békediktátum milyen hatással volt a délvidéki magyarságra, tisztázzuk: mi a különbség a Délvidék és a Vajdaság elnevezés között?

 – A Vajdaság elnevezés megszületése az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc idejére datálódik. A magyarság számára ez a terület mindig is Délvidék volt, ami földrajzilag jóval nagyobb kiterjedésű, mint a Vajdaságé. A szerbek 1848-ban úgy gondolták, hogy ott kell kialakítaniuk saját autonóm területüket, ahol többségben élnek. A Batthyány-kormány, mindenek előtt Kossuth hatására, ezt az autonómiaigényt nem ismerte el, mire a szerbség szembefordult a magyarsággal. Tehát 1848 tavaszán a szerbek már felvetették a Szerb Vajdaság létrehozásának szükségességét. A szabadságharc bukása után a bécsi udvar azért, hogy kimutassa háláját, amiért a kisebbségek – mindenek előtt a Délvidéken élő szerbek és románok – lojálisak voltak a Habsburg-házhoz, létrehozta a Szerb Vajdaságot és a Temesi Bánságot. Tehát a Szerb Vajdaság évtizedeken keresztül önálló autonóm területként létezett. Még az osztrák–magyar kiegyezésre vonatkozó törvények szentesítése előtt megszüntették ezt a két közigazgatási egységet, hogy a magyarok kedvében járjon az udvar. Ettől függetlenül a szerb lakosság gondolkodásában a Szerb Vajdaság mint fogalom mind a mai napig megmaradt.

 Közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása előtt, az 1910-es népszámlálás idején Bácskát és a Bánátot többségében magyarok, vagy szerbek lakták?

 – Az 1910-es adatok azt mutatják, hogy a szlávok – szándékosan nem beszélek szerbekről, mert a szlávokhoz tartoztak a szlovákok, ruszinok, sokácok, horvátok, bunyevácok is – Délvidék lakosságának körülbelül a 40%-át tették ki. A lakosság 60%-ába tartoztak bele a magyarok, a svábok – ahogy mi hívtuk az itt élő németeket –, a cigányok, a zsidók, az örmények, a vendek és még sorolhatnám a kisebb nációkat. Tehát abszolút többséget a szerbség, de még maga a szlávság sem képviselt 1918 előtt a Délvidéken. Igaz, nőtt a lélekszámuk, de a magyaroké és a németeké is.

 Délvidék 920 éven át a Magyar Királyság része volt. Az I. világháborús harcok vége és a békediktátum aláírása között már megváltozott a térségben a közigazgatás?

 – A Szerb–Horváth–Szlovén Királyság – az első közös délszláv állam – hivatalosan 1918. december 1-jén jött létre. Tehát ez az államalakulat jóval korábban létrejött, még mielőtt a győztes hatalmak Németországgal 1919 júniusában Versailles-ban, illetve 1920 júniusában Magyarországgal megkötötték volna a békét. Minden arra utal, hogy a délszlávok már 1918-ban tudatában voltak annak, hogy a hajdani Magyar Királyság déli területei az övék lesznek.

 1918 után nagyobb számú szerb lakosságot telepítettek be az északi országrészbe?

 – 1918-ban még nem beszélhetünk szerb betelepítésről, de miután 1919-ben bevezették a földreformot, már igen. A törvény szerint egy lakosnak legfeljebb 500 hold lehet a birtokában. Az e nagyság feletti földterületeket elvették, tagosították és rajtuk létrehoztak olyan településeket, melyekre szerbeket telepítettek be. Így 1919 és 1923 között a magyar tömbök közvetlen szomszédságában számtalan szerb település jött létre. Az ok egyszerű: ezzel akarták sakkban tartani a magyarságot, és elérni azt, hogy egyre több szerb lakos éljen a hajdani színmagyar területeken. A földreformmal – mivel a földbirtokosok többsége magyar nemzetiségű volt – a magyar gazdasági elitet is tönkretették, míg a betelepült szerbeknek kis birtokokat adtak. A magyar földbirtokos osztály megszüntetése következtében a magyar kereskedő- és iparosréteg is elvesztette nyersanyagtermelő bázisát és vevőközönségét is.

 Működhetett-e akkor magyar nyelvű sajtótermék, s ha igen, miként számolt be az országcsonkításról?

 – Magyar sajtótermékek névlegesen továbbra is léteztek, de az új hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy a magyar sajtó homogén legyen. Nem egy esetben az adott újság megtarthatta a régi nevét, de a cikkei csak szerb nyelven jelenhettek meg. Az újságíróknak mint értelmiségieknek, hűségesküt kellett tenniük. Aki nem így tett, az megélhetése miatt az ország elhagyására kényszerült. Pontos adatot nem tudok erről mondani, de hozzávetőlegesen 35-40 ezer magyar értelmiségi és technokrata költözött el Délvidék területéről. Az áttelepülést az új hatalom még „támogatta” is az optálási joggal. Ha valaki föl akarta számolni a vagyonát, és át akart települni Magyarországra, azt az állam elősegítette. Olyannyira, hogy biztosított az ingatlanjára vevőt, sőt még maradék ingóságait is átjutatta tehervonaton a határ túloldalára. Visszatérve a sajtóra: többször csak olyanok írhattak a magyar lapokban, akik ismerték a szerb vagy a horvát nyelvet, s emellett cenzúrázták is a sajtótermékeket. Az itteni magyar sajtóból ezért sem kapunk hiteles tájékoztatást arról, hogy a délvidéki magyarság miként reagált a trianoni békediktátumra.

 Már 1918-ban megjelent az önkéntes asszimiláció a magyarok körében?

 – Önkéntes asszimilációról 1918 és 1945 között nem lehet beszélni. Az I. világháború végén a délvidéki magyarság a határokat ideiglenesnek tekintette. Azt gondolta: a magyar nemzetállamot nem lehet megsemmisíteni, legföljebb valamilyen kisebb mértékben megbüntetni. Ezért érte sokként az itteni magyarokat is, mikor bejelentették a trianoni békediktátum passzusait. Akik 1920 után nem távoztak el erről a területről, azok vagy kényszerből idomultak az új rezsimhez (ők voltak kevesebben), vagy karakán módon mindent megtettek annak érdekében, hogy megőrizzék a magyar identitást, nyelvet és kultúrát. A statisztikai adatokból kiolvasható, hogy a két világháború között a magyarság és a németség körében az asszimiláció nem volt jelentős. A ’30-as években a Stojadinovics-kormány idején a magyarságnak már adtak jelentős engedményeket. Valódi magyar sajtótermékek jöhettek létre, és nyílhattak magyar általános- és középiskolák is. Sőt megszüntették a névelemzést is. S mindez erősítette a magyarok körében az identitástudatot.

 Miként változott meg az I. világháború után az iskolarendszer?

 – A tankötelezettségen nem változtattak, de a tanároknak mint állami alkalmazottaknak, hűségesküt kellett tenniük a királynak s az államnak. Ezenkívül ismerniük kellett az államnyelvet, ami esetünkben a szerb volt. Az 1920-as években a magyar iskolákból kirúgták a szerbül nem beszélő pedagógusokat, s helyüket szerb tanerők vették át. Ezek a tanárok, még ha jóindulatúak voltak is, nem tudtak magyarul, s ez kihatott az oktatás színvonalára. Tehát működtek magyar iskolák, de azok többsége nem volt magyar tannyelvű. Ezek az állapotok, a II. Sándor elleni merényletig álltak fenn, utána a kormány már nyitott Németország, Olaszország, Bulgária és Magyarország felé is, s így a kisebbségeknek több jogot adtak.

 A horvátok, akik többször is elnyomásukat hangoztatták az első világháború előtt, mennyire jártak jól azzal, hogy elszakadtak a Magyar Koronától?

– Erre a kérdésre azzal a történettel válaszolok, amit a gimnazistáimnak nemegyszer elmesélek. Ugyanazon a napon, amikor Belgrádban kikiáltották a Szerb–Horváth–Szlovén Királyságot, Zágrábban a horvát fiatal értelmiségiek, egyetemisták tüntetést szerveztek az új államforma ellen. A horvátok is délszláv államban gondolkodtak, de olyan köztársaságban, melyet nem a szerb politikum ural. Természetesen a szerbség ezt nem fogadta el, és a horvát–szerb viszály, amely már a Monarchia idején is tetten érhető volt, tovább fokozódott, s az 1990-es években csúcsosodott ki.

 Mint történelemtanárt kérdezem: a vajdasági magyar iskolákban jelenleg lehet-e a tanórákon a trianoni békediktátum által okozott krízisekről beszélni, s ha igen, akkor miként?

 – A szerbiai oktatási jogszabályok szerint, nekünk, délvidéki magyaroknak jogunk van a saját történelmünket tanítani. Bizonyos óraszámot biztosítanak több magyar történelemóra megtartására, s emellett jogunk van a szerb történelmet és a világtörténelmi anyagot nem teljes egészében oktatni. Tehát beszélhetünk a trianoni békediktátumról is. Így már csak az adott magyar nemzetiségű tanáron múlik, mennyire tartja fontosnak azt, hogy erről a magyarságot sújtó tragédiáról beszéljen diákjainak.

Medveczky Attila