vissza a főoldalra

 2014.06.13. 

Dr. Szakály Sándor: Trianon

A XX. századi magyar történelem legtragikusabb eseményének, az ezer éves Magyarország megszűntének egy szóban történő összefoglalása ez: Trianon. Az 1920. június 4-én a franciaországi Versailles-ban, a Nagy Trianon (Grand Trianon) palotának nevezett épületben írták alá az I. (akkor még nem annak nevezett) háborúban győztes hatalmak (a Szövetséges és Társult Hatalmak) képviselői – az Amerikai Egyesült Államok távolmaradt az aláírástól és részben az azt megelőző „tárgyalásoktól” is – az önállóvá vált Magyarország (Magyar Királyság) képviselőivel a „békeszerződést”. Azt a „békeszerződést”, amelyre sokkal jobban illik a „diktátum”, mint a „szerződés” kifejezés. A szerződés kifejezésben benne rejlik valamilyen formában és szinten a felek közötti egyenlőség. Az adott esetben erről szó sem volt.

 Már a világháború befejezését megelőzően néhány héttel megindultak Magyarországon az előkészületek a majdani béketárgyalásokra való felkészülésre. Teleki Pál gróf, Bátky Zsigmond, Littke Aurél és Kogutowicz Manó földrajztudósok úgy vélték, hogy egy olyan térképet készítenek, amelyen a lehető legpontosabban jelölik Magyarország nemzetiségi viszonyait, illetve összefoglalják mindazon ismereteket, amelyek Magyarország történelmi, természeti, gazdasági, politikai viszonyainak ismeretéhez szükségesek, mert úgy vélték, hogy a várható béketárgyalásokra megfelelően felkészült személyeknek, megfelelő segítséget nyújtó összeállításokkal kell szolgálni. Mivel új felmérésekre, adatgyűjtésre nem nyílt lehetőségük, az 1910. évi népszámlálási adatokat használták, de egyes esetekben a későbbi statisztikák adatait is hasznosíthatták.

Az alapos és minden szempontból figyelemreméltó munkának azonban nem volt valódi értelme és hatása. A „békecsinálók” a legkevésbé sem a magyar érvekre voltak kíváncsiak. Számukra meghatározóbb volt a világháború előtt megfogalmazott és a háború során megerősített célok elérése. Ezek alapvetően az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolásában és a különböző új, illetve részben új államok létrejöttében voltak tetten érthetők.

A vesztes államok – az ún. Központi Hatalmak – politikusai úgy vélték ugyan, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson által 14 pontban1 megfogalmazott (béke)feltételek elfogadása a legyőzöttek számára elfogadható és megalázás nélküli békét hozhat, de tévedtek.

A háborút a vesztesek oldalán befejező Magyarországnak először még arra sem igazán nyílott lehetősége, hogy az ún. „béketárgyalásokon” megjelenhessen képviselőivel.

Az 1919. március 21-én létrejött ún. Magyarországi Tanácsköztársaság, melynek tényleges vezetője Kun Béla külügyi népbiztos volt, többször is megfogalmazta, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság nem áll a területi integritás alapján. Ennek ellenére sem kapott azonban sem elismerést az antant hatalmak részéről, sem meghívást a tárgyalásokra.

A Magyarországi Tanácsköztársaság bukását követően egymást gyorsan váltó magyar kormányok érdemi lépéseket nem tettek és nem is tehettek a béketárgyalások ügyében.

 A győztesek lépései nyitották meg végül is az utat Franciaországba. Sir George Russel Clerk brit diplomata személyében a békekonferencia 1919 októberében olyan delegátust küldött Budapestre, mely tárgyalásai során – meggyőződve az ország lehetőségeiről és az antant által elvárt eredményeket is elérve – javasolta a magyarok meghívását a tárgyalásokra.

Párizsba való visszatérte után, meghallgatásakor mondta: „…a magyarokat általában a Szövetségesekkel való együttműködés vágya hatja át. Kezdik tisztán látni a hibát, amelyet elkövettek, és amelynek felelősségét egyébként ők az osztrák politikára hárítják, azt kívánják, hogy bebizonyíthassák jó szándékukat; különben kénytelenek lesznek – Ausztriát követve – Németországhoz közeledni”.2 Clerk véleménye arra ösztönözte a békekonferencia elnökét, a francia miniszterelnök Georges Clemanceaut, hogy 1919. december 1-jén felszólítsa a magyar kormányt, hogy az küldje el megbízottait Párizsba, pontosabban Neuillybe, hogy a „…Szövetséges és Társult Hatalmakkal a békét megköthessék”.3

A meghívásról, illetve annak elfogadásáról – netán elutasításáról – számos vita és tanácskozást folyt. A minisztertanács ülésen 1919. december 2-án és 8-án is téma volt a békekonferenciára szóló meghívás elfogadása. A minisztereken kívül részt vett az ülésen és a vitában Teleki Pál gróf, Bethlen István gróf, Apponyi Albert gróf és a Nemzeti Hadsereg Fővezére, Horthy Miklós altengernagy is.

A jelenlévők többségének az volt a véleménye, hogy 1920 januárja előtt semmiképp se induljon el a delegáció a békekonferencia színhelyére. Számosan vélekedtek ugyanis úgy,  hogy a győztesek között erősödhetnek az ellentétek és ennek következtében esetleg jelei mutatkozhatnak majd egy, a térségben megnyilvánuló dekompenzációnak is. Apponyi Albert gróf pedig arról számolt be, hogy információi szerint 1920 márciusában Gyenyikin tábornok vezetésével várhatóan támadás indul Románia ellen, amely kedvező lehet Magyarország számára, és akkorra az antant mint erőfaktor akár meg is szűnhet.4

Horthy Miklós ugyanakkor reálisabban mérte fel a helyzetet. Ő úgy vélte, hogy az ország szempontjából a békekonferenciával kapcsolatos minden halogatás veszélyes lehet, mi több – mondta – „…nekünk az entente-tal szemben loyálisnak kell lennünk és igen hibás politikának találná azt, hogyha mi az entente-tal, amely szerinte nemcsak ma, de a jövőben is igen erős faktor lesz, most ujjat húznánk”.5

A különböző vitákban kijegecesedett vélemények végül is arra ösztönözték a Huszár Károly vezette kormányt, hogy az jegyzékben forduljon a békekonferenciához.  A békekonferencián való magyar részvételt bizonyos előfeltételekhez kívánták kötni, így többek között a román megszálló csapatoknak a Tiszántúlról való kivonását, az elkövetett atrocitások kivizsgálását stb. „követelték”. A jegyzékekre válaszok nem érkeztek – az előzetes magyar „feltételek” tehát nem teljesültek –, mégis megszületett a döntés: Magyarország küldötteivel jelen lesz a békekonferencián.

A magyar békeküldöttség Apponyi Albert gróf vezetésével – akinek a személye előzetesen némi vitát váltott ki a győztesek körében – különvonattal indult el Franciaországba, Párizs úti céllal 1920. január 5-én.

S hogy mire gondolt Apponyi, miként vélekedett a magyar küldöttség által képviselendő álláspontról? Azt ezenképpen fogalmazta meg: „Az entente nagyhatalmakkal folytatandó jegyzékváltások alapjául területi integritásunkhoz való ragaszkodásunk fog szolgálni. Ki fogjuk fejteni, hogy jogunk volna ehhez úgy a történeti jog, mint a természet joga alapján is ragaszkodnunk, mi azonban hajlandóak vagyunk honorálni a háború folyamán a világ népeinél kifejlődött azon nézetet, hogy a népek maguk rendelkezzenek sorsuk felett és így ezen wilsoni elvek alapján felajánljuk a népszavazást. Ha ez a két propozíció, tudniillik a területi integritáshoz való ragaszkodásunk, másrészről pedig a népszavazásnak a kérése megvédhető nem volna, akkor ezen két elvnek fel nem adása mellett kell tárgyalásba bocsátkoznunk és igyekeznünk igazunkat, amennyire csak lehet, megvédeni”.6

Apponyit azonban a vágyott és remélt jóindulattal, illetve a tárgyalások mikéntjével kapcsolatban nem töltötte el optimizmus. Az 1919. december 29-ei minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvének tanúsága szerint úgy vélekedett, hogy  „…alig lesz alkalom az alkudozásokra és az egész úgynevezett tárgyalásaink abból fognak állni, hogy jegyzékeket fogunk váltani a legfelsőbb tanáccsal”.7

Tökéletes „jóslat”, azzal a nem elhanyagolható megjegyzéssel, hogy a magyar „tárgyaló delegáció” jegyzékeire viszontválasz alig érkezett.

A békedelegáció egyik tagja, a későbbi miniszterelnök, Bethlen István gróf egy korábbi minisztertanácsi ülésen – 1919. december 8. – a békedelegáció kiutazásának szükségességét abban is látta – melyet „nagy propagandaalkalomként” említett –, hogy a magyar „…békedelegáció párizsi tevékenysége egy jogcím lesz arra, hogy később hivatkozhatunk mindezen előadott ellenvetéseinkre, amelyek meghallgatásra nem találtak, és így a saját erőnkben látjuk további sorsunk megoldását”.8

A Párizsba érkezett magyar küldöttség a Gare de l’Estre (Keleti pályaudvar) érkezett meg és onnét azonnal a főváros melletti kisvárosba, Neuillybe kísérték azt. Ott egy közepes kategóriájú szállodában, a Chateau Madridban helyezték el a küldötteket és megtiltották nekik, hogy a város területén kívülre, illetve a mellette elterülő parkerdőn – Bois de Boulogne – kívülre engedély nélkül elmenjenek. Amikor a delegációhoz tartozó Ottlik György újságíró ezt az előírást megszegve egy éjszaka bevillamosozott Párizsba, a franciák vonatra tették és „hazaküldték”, mármint Magyarországra. S hogy mi volt ennek az eljárásnak és tiltásnak az értelme? Mindössze az, hogy ez által is érzékeltessék a „vendéglátók”: nem egyenrangú partnerek, hanem győztesek és legyőzöttek fognak „tárgyalni”. S hogy miként, azt ez a lépés is jelezhette.

A magyar delegáció tagjai az első napokban a szállodában várakoztak, latolgatták a lehetőségeket és egymással tárgyaltak, illetve tanulmányozták az összeállított anyagokat. Apponyi azon kérését, hogy az Amerika Egyesült Államok kormánya párizsi misszióvezetőjével, Hugh C. Wallace nagykövettel tárgyalhasson – azaz beutazhasson e célból Párizsba – elutasították.

A magyar küldöttség ezen rövid idő alatt nyolc jegyzékben foglalta össze előzetes álláspontját és juttatta el azokat a békekonferencia titkárságához. Válasz egyikre sem érkezett. A magyar delegáció 1920. január 15-én a francia külügyminisztérium épületében vehette át a békefeltételeket, amelyekre az elküldött jegyzékek semminemű hatást nem gyakoroltak, és kapott lehetőséget arra, hogy a következő napon kifejtse álláspontját.

Apponyi Albert 1920. január 16-án, francia nyelven elmondott beszédében – melynek lényegesebb gondolatait angolul is összefoglalta, illetve a végén olaszul is összegezte azokat – többek között elmondta, hogy amennyiben „…egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek (nem lettek azok! – Sz. S.), úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet” (nem kérdezték meg – Sz. S.). Szavai súlyának nagyobb nyomatékot adandó azt mondta: „Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint semmilyen emberi csoport, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének nevében, amely különben axiómája a józan észnek és a közmorálnak, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az”.9

Apponyi beszéde – a különböző feljegyzések szerint – nem maradt hatástalan a jelenlévő politikusokra, de olyan hatást nem váltott ki, hogy a győztesek bármilyen lényeges kérdésben megváltoztassák a korábban már elfogadott „alapokat”.

Hiába terjesztette be Apponyi a Teleki Pál és társai által összeállított statisztikai adatokat, hiába mutatta be az akkor és később oly sokat emlegetett „vörös térképet”, be kellett érnie  – és nemcsak neki, de Magyarországnak is – Francesco Nitti olasz miniszterelnök emlékiratában később megfogalmazott gondolataival:  „Én nem tudom eltitkolni azt a mélységes meghatottságot, amelyet 1920. január 16-án éreztem, amidőn Apponyi gróf a párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni. (...) A számok, amelyeket Magyarország előterjesztett, semmi kétséget sem hagytak, Magyarország szétdarabolásáról van szó és Magyarország három és fél milliónyi magyar és német nemzetiségű lakosságának feláldozásáról jóval tudatlanabb és infernósabb népek kedvéért.”10

Apponyi beszéde ébreszthetett érzelmeket, de eredményt nem hozott. A magyar békeküldöttség tagjainak többsége 1920. január 18-án hazautazott és 21-én már tájékoztatták a Párizsban tapasztaltakról a kormányt és Horthy Miklóst, a fővezért. Teleki Pál gróf, aki maga is hazatért, többek között azt mondta, hogy a béketervezet „…semmivel sem tudja megokolni azokat a határokat, amelyeket nekünk szabtak: Egész összefüggő, kompakt, az alföldi magyarsággal szervesen összefüggő magyar tömegeket szakítottak el tőlünk, mint pl. Pozsony, Komárom, Kassa, Nagyvárad, Szabadka, Arad. Ezek a határok tisztán stratégiai határok, melyek bennünket egész védtelenül hagynak”.11

A magyar Nemzetgyűlésben komoly vita bontakozott ki a békefeltételek elfogadásáról. A világpolitika ügyeiben járatos magyar politikusok és képviselők pontosan tudták, hogy a békefeltételeket csak elfogadni lehet. A békefeltételek megváltoztatásáért az előkészületek során és a „tárgyalásokon” minden képességét és igyekezetét bevető Apponyi Albert maga is úgy vélte, hogy a feltételeket visszautasítani nem lehet.

A Nemzetgyűlés 1920. május 26-ai ülésén Apponyi így fogalmazott: „Az alá nem írás, amely tagadhatatlanul az igazság, az etika szempontjainak és a nemzeti közérzületnek – az én érzületemnek is – legjobban megfelelő volna, ma ellentétbe hozott volna minket az egész világgal. (…) Roppant kockázat a nemzet legfőbb kincseivel, a nemzeti újjászületés, a visszaszerzés reményeivel való va banque-játék lett volna az aláírás megtagadása.”12

Hasonlóan vélekedett a Párizsból közben hazatért Bethlen István gróf és Csáky Imre gróf is. A korábban elutasítónak érzékelhető magyar állásponttal ellentétben a Teleki Pál gróf külügyminiszter és Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök által Alexandre Millerand francia miniszterelnöknek címzett levélben már úgy fogalmaztak, hogy a magyar fél „…nem térhet ki a békeszerződés aláírása elől”.13

S a diktátum aláírására kiválasztották azokat, akik vállalták az azzal járó, súlyos, személyüket örökre megbélyegző terhet. Dr. Benárd Ágost orvos, népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter látta el kézjegyével a „békeokmányt” a versailles-i Nagy Trianon palotában 1920. június 4-én.

Ezzel az eseménnyel lezárult Magyarország történelmének több mint ezer esztendős időszaka. Az ország szétszakíttatott, területe – Horvátország nélkül – egykori területének alig egyharmadára zsugorodott. Lakóinak száma 7,6 millióra csökkent. Közel 3,5 millió magyar került idegen uralom alá. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia romjain annál kisebb, de nemzetiségi sokszínűségükben annál szinte semmivel nem jobb, soknemzetiségű államok jöttek létre Csehszlovákiától Lengyelországon át Romániáig, a Szerb–Horvát–Szlovén (később Jugoszláv) Királyságig. Csehszlovákia lakosságának alig a felét tették ki a csehek. Míg a németek száma a csehek felére rúgott. A szlovákok az összlakosság 15 százalékát jelentették, lélekszámban kevesebben voltak, mint a németek, miközben magas volt a magyarok és a ruszinok aránya is.

Nem volt sokkal jobb a helyzet Romániában sem, nem is beszélve a Szerb–Horvát– Szlovén Királyságról.

Magyarország a trianoni döntéssel elveszítette só- és arany-, illetve ezüstbányáit. Vasútvonalai csonkává váltak. Nyersanyagforrásainak döntő többsége az új határokon kívülre került. Elveszett az erdők, a legelők döntő többsége is, míg a feldolgozóipar gyárainak egy jelentős része nem juthatott munkához, mivel a feldolgozandó nyersanyagok, illetve a gabona már nem volt olyan jelentős mennyiségben az országban, mint amire egykoron az ipar kiépült.

Menekültek százezrei érkeztek az országba, akiknek sem munka, sem lakás nem jutott. 35 ezer főben maximált haderő, erősen korlátozott fegyverzettel és felszereléssel, harminc esztendeig fizetendő jóvátétel és más előírások százai, amelyek az ország szuverenitását is korlátozták. S ezen előírásokat kellett a magyar Nemzetgyűlésnek elfogadnia, amely azt követően, mint az 1921. évi XXXIII. törvénycikk került becikkelyezésre,14 de ezt meg kellett előznie annak a győztesek részéről történő parlamenti elfogadásának.

Az Amerikai Egyesült Államok – amely csak a békekonferencia kezdeti munkálataiban vett részt – külön szerződést kötött Magyarországgal (1921. évi XLVII. törvénycikk),15 magának természetesen a győzteseknek járó előjogokat érvényesítve, de a határok kérdésében nem vállalt semmiféle kötelezettséget.

 Ilyen megcsonkítás és kifosztás után az ország azonban mégis képes volt talpra állni. Az 1918 előtti nemzeti vagyon 62 százaléka veszett el és csak 38 százaléka maradt meg. Az előbbi 62 százalék másokat gazdagított. Az ország talpra állását jól érzékeltetheti az az adat, amely a nemzeti jövedelem számítások alapján készült. Eszerint 1913-ban a trianoni Magyarország területére vetített nemzeti össztermék (GDP) az európai átlag 69 százalékát tette ki, míg ugyanez az adat 1929-ben 74 százalék!16

1938-ra Magyarország Európa közepesen fejlett államai közé tartozott, megelőzve számos területen Lengyelországot, Romániát, Jugoszláviát, Bulgáriát, Spanyolországot, Portugáliát. A pengő a legerősebb európai fizetőeszközök közé tartozott és az ország lakosságának szinte teljes egésze egyetértett a revízió kérdésében. Politikai nézetétől, felekezeti hovatartozásától, gazdasági helyzetétől függetlenül egységes álláspontot képviselt az ország lakossága abban, hogy Trianon megváltoztatandó. A kérdés csak a mikor, a miként és a mérték kérdésében volt eltérő. A magyarság tagjai a határokon kívül és belül egyaránt úgy érezték, hogy Trianonban egy legyőzött nemzetet meg is aláztak s oly mértékben, amely elfogadhatatlan. S a megaláztatást sokszor nehezebb elviselni, mint a vereséget.

S hogy milyen volt az a vélekedés, amely 1918, illetve 1920 után megfogalmazódott Magyarországon Trianonról? Milyen jelei voltak a hétköznapokban a békediktátum elutasításának? Miért volt szinte mindenki számára elfogadható és követhető az irredentizmus, a revízió? Az jól érzékelhetően kitűnik ebből az albumból, amely egyaránt tartalmazza az elemi iskolás kisdiák, talán irányított fogalmazását, a sportoló hitvallását, a költő és író állásfoglalását, a képzőművészetben, az irodalomban, az építészetben, illetve a hétköznapok szinte minden mozzanatában érzékelhető hangulatot, amely abban a korban a „Mindent vissza!” és a „Nem, nem, soha!”, mondatokban jutott leginkább kifejezésre.

S hogy mennyi volt a realitása mindezeknek, volt-e értelme a következetes revíziós politikának? 1938 és 1941 között úgy tűnt, hogy igen. Magyarország elcsatolt területeinek jelentős részét szerezte vissza külső segítséggel és európai középhatalommá vált akkor és sajnos egy olyan világban, amikor mindez kérészéletűnek mutatkozott. A következmények ismeretesek. Trianon igazságtalanságai 1947. február 10-én Párizsban megismétlődtek.17

„Trianon” és „Párizs” ma már múlt, a magyar történelem nem feledhető része. Az idő kereke ugyan nem visszaforgatható, de a fájó emlékek megőrzése is kötelességünk.

Jegyzetek

1 Woodrow Wilson 14 pontos üzenetének magyar szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Második, átdolgozott és bővített kiadás. Bp., 1983, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 22–24. old.

2 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Bp., 2001, Osiris Kiadó, 161. old. (A továbbiakban: Romsics i. m.)

3 Ádám Magda–Cholnoky Győző–Pomogáts Béla (Szerk.): Trianon. A magyar békeküldöttség tevékenysége 1920-ban. Bp., 2000, Lucidus Kiadó, 39. old. (A továbbiakban: Trianon i. m.)

4 Romsics i. m. 165. old.

5 Magyar Országos Levéltár K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. (A továbbiakban: MOL K 27) Az 1919. december 8-ai minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve.

6 MOL K 27 Az 1919. december 29-ei minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve.

7 Uo.

8 MOL K 27 Az 1919. december 8-ai minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve.

9 Litván György (Szerk.): Trianon felé. A győztes nagyhatalmak tárgyalásai Magyarországról. Bp., 1998, MTA Történettudományi Intézete, 247. old.

10 Nitti, Francesco: Nincs béke Európában. (2. kiadás) Bp., 1923, Pallas Könyvkiadó,

130–131. old.

11 Trianon i. m. 356. old.

12 Nemzetgyűlési Napló, 1920–1922. III. kötet. 1920. május 26. 85–87. old.

13 Raffay Ernő: Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal… Bp., 1990., Tornado Damenija, 132–133. old.

14 A törvény szövegét lásd: Magyar Törvénytár. Az 1921. évi törvénycikkek. Bp., 1922.

15 A törvény szövegét lásd: uo.

16 Romsics i. m. 235. old.

17 Párizsban ezen a napon írták alá Magyarország képviselői a második világháborúban vesztes Magyarország, és a győztes hatalmak közötti békeszerződést. A szerződés mint az 1947. évi XVIII. törvénycikk került becikkelyezésre. Szövegét lásd: Országos Törvénytár, 1947. július 25-i szám.